A zene az ember – a beszédnél is ősibb – kifejezési módja. A legmagasabb rendű hallható harmónia, nem közvetlen információ, hanem az érzelmek közvetítésének médiuma. A zene az empátia művészete. Hogy hatni tudjon, érzékeljük, felfogjuk „üzenetét”, külső és belső csendre van szükségünk – a hallás képességére.
„Akinek füle van, hallja meg!”
A csend, a zaj, a zene csak a hallgató számára jelent valamit. Van, akit nem zavar a zaj (sőt: élvezi, előidézi…), van, aki nem érzékeli, értékeli a csendet (nem tud lecsendesülni), és a botfülű nem hallja meg a zenét.
Harmonikus zaj nincs. A zaj agresszív, támadó: rombol, eláraszt, elnyom mindent. A zaj mesterséges, az emberi én gonosz fele, a civilizáció végterméke. A zaj a káosz hangja. A zajban nem hallható a zene, nem érthető a beszéd. De lehalkíthatjuk, elcsendesíthetjük a zajt.
A csend az a közeg, amiben minden egyes hangnak, árnyalatnak jelentősége van, legyen az zaj, beszéd, vagy a hang legkifinomultabb megjelenési formája: a zene. A belső csend pedig a hangok megértésének, befogadásának feltétele, távolabbról: a nyitottság, az önzetlenség, az embert körülvevő világot jobbító minden szándék megbecsülése.
De nem csak belső csend, belső harmónia is kell, ami rezonál a hallottakra - így tudunk a zenéből minél többet magunkévá tenni.
A kommunikációjuk során használt jelnyelvnek köszönhetően a siketek ma már az egész világon egy közösséggé, sajátos etnikummá, nyelvi-kulturális kisebbséggé kovácsolódtak. A zene azonban egyetemes - nekik is, hozzájuk is szól. A hallássérültek sem lehetnek e művészeti ágból kirekesztve. A hallássérült emberek saját belső világukban, különböző mértékben érzékelik és hallják a zenét. Szeretném, hogy azok is átérezhessék a zene örömét, akik eddig kimaradtak belőle - hogy a zene öröme legyen közös a “hallhatatlan csend” helyett.
Így a Csend az emberek közötti kapcsolat fontosságáról, egymás elfogadásáról, a „siketek párbeszédéről” szól.
