Horváth Péter
Csöndes esti mese - második rész
Van ám még egy csudája a fülünkkel érzékelhető világnak. Az angyalok álma: a zene. Van, aki azt hiszi, angyalok nincsenek. Lehet, hogy nekik van igazuk, de ha angyalok nincsenek is, álmuk attól még lehet. Ki tudja, mi volt előbb, a valóság vagy a mese? Én nem tudom, mint ahogyan nem tudta az a zongorista sem, akiről beszélni akarok nektek.
Nagyon ügyes zongorista volt, csodálatosan muzsikált, de senki nem akarta hallgatni. Még aki szeretett volna odafigyelni a játékára, annak se sikerült, olyan nagy volt a városban a lárma. Az utcán buszok dübörögtek, villamos zörömbölt, autók és motorok püfögtek, aszfaltfúró gép kotkodácsolt, de mintha emeletes vastyúk lett volna. És nem csak az utcán volt nagy a zaj. A lakásokban mosógép pörgött, teafőző sípolt, bömbölt a rádió, szólt a tévé, pityegett a komputer. A lakók rég nem tudták már, hogy a sok-sok hang közül melyik a fontos. A zongorista elkeseredett. Bánatában arra gondolt, siketeknek fog muzsikálni.
Igenám, de hogyan?
A siketek semmit nem hallanak. Van, amelyik úgy születik, mintha nem volna füle. Mások betegség miatt vesztik el a hallásukat. Olyan is van, aki vénkorára süketül meg. Nagy szót hallok, fiam, szokta mondani az én anyukám, ami annyit jelent, hogy csak a hangos szót hallja, a halk hangok elosonnak a füle mellett. Aki siketen születik, talán nem is tudja, mi az a hang. Hát még, hogy milyen lehet a zene? Hogy fog akkor a mi zongoristánk a siketeknek muzsikálni?
Rosszkedvűen hajtotta álomra a fejét.
Hanem álmában – hiszitek, vagy nem – egy angyallal látogatta meg.
Kisangyal volt, mint egy pille.
– Hát téged mi bánt? – kérdezte a zongoristát.
Az elpanaszolt neki mindent.
– Egyet se búsulj – felelte az angyal –, majd én segítek rajtad.
Reggelre kelve a zongorista nem emlékezett az álmára. Gondolhatjátok, mekkora meglepetés érte, mikor kiment az erkélyre, hogy a virágait meglocsolja. Az erkélyajtótól jobbra egy különös, zongora-forma valami állt, mindjárt a kis sámlija mellett. Akkora volt, mint egy elektromos hangszer, testéből lámpák álltak ki. Volt köztük led-izzó, bicikli- és autófényszóró, neoncső, és még egy tucat különféle lámpa. A billentyűi színesek voltak. Kottatartójára papírlap volt csipeszelve. A lapon felirat állt:
’VARÁZSZONGORA”
A muzsikus nem akart hinni a szemének.
– Hát ez meg?
Eszébe jutott az álma.
Aztán meg az jutott eszébe, hogy angyalok csak a mesében vannak.
Nem sokat töprenghetett, odafent megdördült az ég, eleredt a zápor. Akármilyen hangszer is ez, gondolta, megáznia nem szabad! Becipelte a szobába, leült elé, hogy kipróbálja. Egy kék billentyűt ütött le először. Kék fény öntötte el a bútorokat és falat. Így járt a többi billentyűvel is. A piros hangok pirosan, a sárgák sárgán ragyogtak. Ha gyorsan játszott, a zongora fényei szaporán pislogtak. Ha lassabb dallamot játszott, a fények lassan, méltóságtejesen keltek életre. Aztán a falon egyszer csak megjelent a dallam kottájának rajza. A kottafejekből léggömbök, szalagok, lepkék születtek.
Nahát, gondolta a zongorista, ha ezzel a hangszerrel adok koncertet, azt nem csak a siketek fogják érteni, de talán a hallók is odafigyelnek majd a játékomra. Jött-ment, telefonált, tárgyalt, intézkedett, meghirdette a tervezett koncertet.
Egy erdei tisztáson gyűlt össze a kíváncsi hallgatóság, hogy a varázszongora játékát megcsodálhassa. Jöttek siketek és hallók, öregek és gyerekek, messzire eljutott a csodakoncert híre. Maga a híres Zajboszorkány is megjelent a nézőtéren, félelmetes seregével. Mindenféle csörgő-zörgő, mechanikus- és elektromos szerkezettel felszerelkezve érkeztek. Amint a zongorista az első hangot megszólaltatta, éktelen csörömpölésbe, ordibálásba, zajongásba kezdtek. A Zajboszorka le-fel suhant köztük, kacagva bíztatta őket:
– Üssétek, húzzátok-vonjátok! A zene fölösleges! Még hogy angyalok álma! Angyalok nincsenek! Dolgozni kell, sietni kell! Jönni kell, menni kell!
Nem tudom pontosan, hogy a Zajboszorka honnét érkezett. Talán a világ láthatatlan réseiből bújt elő, mert vannak ám ilyen rések, repedések, hasadékok a világ szövetén. Oda hullanak be azok a dolgok, amiket nem találunk. Elveszett zsebkendők, zoknik, elfelejtett álmok.
A zajbrigád lelkesen csörömpölt. Volt, aki kerepelt, mások tapsoltak, dobogtak. Volt, aki ütvefúró géppel lukakat fúrt a padlóba. A siketek mindezt nem hallották. Lenyűgözve figyelték a varázszongorából áradó fényeket.
A Zajboszorka ekkor újabb parancsot sikoltott:
– Árnyékokat! Hozzatok sötétet!
De a zongorista nem adta fel. Egyre játszott és játszott, míg az árnyékok és fények harcában egy kósza ritmus kezdett kialakulni.
Fény, sötét, fény.
Sötét, sötét, fény.
– Ne így! – kiáltott a Zajboszorka. – Összevissza! Összevissza!
De az ő sikolyai is belesimultak a közös ritmusba.
Fény, sötét fény.
Összevissza, összevissza!
Sötét, sötét fény.
A zajongók egyszerre mozogtak.
– Piff, puff, szün, szün. Dirr, durr, lalala.
Végül egyre kevesebb lett a piff, a puff meg végképp elmaradt. A zajboszorka összeszottyadt, és eltűnt az ütvefúrógép által fúrt lyukban.
Mikor a zongorista befejezte a játékát, a siketek lelkesen tapsoltak. A hallók elszégyellték magukat. Lehet, hogy akinek kevesebbje van, annak van többje?
Az angyal pedig, aki végig ott röpdösött a tisztás fölött a koncert ideje alatt, mosolyogva repült haza. Megágyazott magának a dióhéj ágyán, lefeküdt, szárnyára hajtotta a fejét, és elégedetten aludt el.
Vajon mit álmodhatott?
Kérjétek meg anyut, dúdolja el.
