mottó: „Az egy zenekarban játszó zenészek nem lehetnek ellenségek, legalábbis amíg a koncert tart.” (Paul Hindemith)
Ha én liberális demokrata volnék - aggódnék, nagyon aggódnék. Lehet, hogy a demokrácia nevű izé nem is kell annyira a zembereknek? Sopánkodnék reményvesztetten: a kifinomultabb ideológiák befogadásához bizony fejlettebb intelligencia szükséges.
Ha én kereszténydemokrata volnék - szégyenkezve mormolnám: a nevemben néhány elvakult, ostoba fanatikus félreértelmezi a Szentírást (és a saját szerepét a társadalom formálásában). Lesz mit meggyónniuk.
Ha én fasiszta volnék (feltéve, de nem megengedve!) - némi bizonytalansággal és nagy-nagy büszkeséggel masíroznék fel, s alá a nemzet útjain. Tépelődve, melyiket válasszam a két politikai képviselet közül, de dagadó kebellel hirdetném: az én hazámban a legjobb nácinak lenni!
Ha fülkeforradalmár volnék - ijedten bámulnám, ahogy összeomlik a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A szememnek higgyek, vagy a Kedves Vezetőnek? Miután kijózanodtam, azon töprengenék: hogy csaphattak be ilyen kíméletlenül?
Ha én kommunista volnék - elkeseredetten próbálnám megértetni az ellenséges környezettel: az ideológia nem azonos a szép elvekkel visszaélők bűneivel. És reménykednék – neomarxizmus, az antitézis időszaka múlóban, a nemzetközi helyzet fokozódik… - új hajnal (ABPOPA) hasad.
Ha szocialista volnék – önkritikusan, párját ritkító őszinteséggel kiáltanám a világba: Ezt elkúrtátok! Talán már megbűnhődtetek érte. A mindennél van rosszabb princípiumának empirikus bizonyítéka (lásd még: unortodoxia) újabb esélyt kínál.
Ha én zöld volnék – először tisztáznám, mi is az a zöldség, amiről beszélek, s a liberálisokkal, demokratákkal együtt bizakodnék a társadalom öntudatának fejlődésében. Csak utána lennék büszke az engem képviselők tisztességére, de akkor nagyon, mert ennél tiszteletreméltóbb tulajdonsága politikusnak nincs.
