A király egy reggel nehéz álmából arra ébredt, hogy egyedül van.
(Egy másik fordítás szerint, amikor egy reggel Esti Kornél nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában (tollhiba: az agyában).
Noboszmeg, morogta archaikusan maga elé, de a dermedt csendet nem oldotta a rusztikus közlés.
Mi történt velem? Nem álmodott. Egyetlen lélek sem volt rajta kívül a birodalmában. Mindenki elment.
Lajtha Gabriella képe
Először a szegények indultak útnak a jobb élet reményében. Elég sokan voltak, és mindenki vitt magával még egy embert. Aztán utaztak a gazdagok is, itt már nem kaptak semmit a pénzükért. Felkerekedtek a diákok, mert tanulni akartak, és velük tartottak a tanáraik, hogy taníthassanak; miért maradtak volna megalázó körülmények között? Az orvosokat külföldön megbecsülték, tehát mentek, és utánuk vánszorgott a sok beteg, mert nem maradt, aki gyógyította volna őket. Elmenekültek a művészetkedvelők, mert a király országában giccsé vált minden művészeti alkotás (Semmi művészet!). Még a király kedvenc labdarúgói is külhoni pályákra vágytak. Utánuk vonult a szurkolók többsége, aztán a kemény mag is elkullogott, mert nem mehetett be a stadionba (igaz, ez nem a királyon múlott). A leghűségesebb alattvalók (tollhiba: alávalók) még maradtak egy darabig, de hiába próbáltak vakon hinni uralkodójukban, vagy dolguk jobbra fordulásában, kénytelenek voltak belátni: a birodalom összeomlott.
Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget, illetve a másik fordítás szerint ostobaságot?, gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt.
Csípje meg a kánya, gondolta a király a bazmeg helyett – nem hiába mesterkedett Soros meg a szekértolói!
Vendégszöveg: Franz Kafka és Esterházy Péter
