"… lehet a tehetségkutatókat utálni, de ezek hozzák elő ezeket a gyerekeket. És közben a nézők is sokat kaptak a műsoroktól. Persze, mint minden sikeres dolog, ez is elkezdett túlburjánzani. Ma már nem a tehetségkutatás a cél, inkább emlékeztetnek olajozott gépezetű szappanoperára, mint valódi tehetségkutatókra.
– Innen nézve mindegyik ilyen volt.
– Nem tudom. Akkoriban benne voltam, másképp láttam. Hittem benne, hogy ez tényleg a tehetségek felmutatásáról szól.
– Ma már nem látni a zsűriben. Megunta, vagy Önt unták meg?
– Biztosan meguntak, de már nem is mennék. Olyan jó volt benne lenni az első néhányban, nem akarnám elrontani ezt az élményt." - (Presser Gábor, 20016. július.)
A zongorista a hangszerhez ülve a lét elviselhetetlen könnyűségén morfondírozik még, és elköveti a szörnyű hibát: a próbán megbeszéltekhez képest egy hanggal magasabban kezdi játszani [itt az elbeszélő töprengve rágni kezdi ceruzája végét, mert kétséges, hogy a történethez kihagyhatatlanul tartozik-e a dal címe, de úgy dönt, leírja, mert nagyon igazságtalannak érezte mindig is, hogy a gyönyörű kompozíciót csak az előadóval azonosítják, pedig nyilvánvaló, hogy a zeneszerzőnek legalább akkora érdemei vannak a sikerben] Lerch István és Demjén Ferenc remekművét, a Jégszívet (D-dúr!). A megfázással bajlódó dalnok, pedig szívből énekel, és hősies küzdelme a magasabb hangokkal, a közönség számára is érzékelhető, elismerésre méltó erőfeszítéssé nemesül. Így lehet, hogy világraszóló diadalában a zongoristának is része van (volt). („A nehézség, a szükségszerűség és az érték - három, tartalmilag összefüggő fogalom: csak az a nehéz, ami szükségszerű, csak az értékes, aminek súlya van.”)
vendégszöveg: Esterházy Péter, Milan Kundera
