Hajlamos vagyok elfelejteni, de amikor meghallom egy-egy dalát (ebben az esetben a remekmű kifejezés cseppet sem túlzó), újra és újra rádöbbenek: a beat-, pop-, rockzene non plus ultrája a Beatles. Paul McCartney időtlennek tűnő, régebbi és legújabb lemezeit figyelve fogom fel: én az ő zenei világának törvényszerűségeit tekintem alapvetésnek. A Can’t Buy Me Love-ot, a Hey Jude-ot, az Eleanor Rigbyt és a többi korszakos felvételt tanulgatva határozhattam meg, mit tartok kellemesnek, érdekesnek, izgalmasnak a XX.-XXI.-ik század populáris zenéjében.
A felismerést a dupla McCartney-koncertlemez is megerősítette bennem. Csodálatos album, egy zseniális muzsikus pályafutásának lenyűgöző antológiája, melyet a hangversenyszerű előadás még időtlenebbé varázsol. Úgy értem: az öt zenész eleven, a segédeszközöket nélkülöző, csak a valóban hangsúlyos szólamokra összpontosító játékát nem befolyásolhatja a stúdiótechnika korszerűsége-korszerűtlensége. A koncertező zenészek attitűdje nem változott az évek során, de a képzettebb, tudatosabban felkészült, komolyabb manuális készséggel rendelkező hangszeresek jobban tudnak a fontosabb összetevőkre – tempó, tiszta intonáció, hatásos hangszínek, érzelemgazdag interpretáció – koncentrálni. Tehát Sir Paul koncertjén (és koncertlemezén) minden megszólal, ami lényeges, ráadásul az előadás finomabban árnyalt, aprólékosabban kidolgozott, mint a hőskorban, kevesebb benne az esetlegesség, a kezdetleges felszerelés okozta bizonytalanság.
Mintha semmi sem változna, olyan magától értetődő biztonsággal mutatja fel újra és újra a zene, számára egyértelmű, egyetemes értékeit. Sem az eltelt idő, sem a Beatles óta már-már zenetörténeti hitelességgel dokumentálható stílus- és divatirányzatok nem koptatják, de nem is alakítják a dalokból sugárzó természetes emberséget, a rock&roll lendületét, a jövő ígéretét. Csak az emberiség lett az utóbbi évtizedek alatt kevésbé fogékony az emberszerűségre.
