Hallgatom a hetvenegy éves Eric Claptont, és mintha hájjal kenegetnének. Nagyon jólesik a csendes derű (néha a harsányabb vidámság is), a decens kifinomultság, s közben gondolkodom: az I Still Do című lemez - a producer Glyn Johns, aki a ’77-es Slowhand lemezt is gondozta! - hallható anakronizmus; a világ mostanában rohadtul másról szól!
Hagyom, hogy a nosztalgia visszarepítsen abba az időbe, amikor még volt türelmünk az elejétől a végéig meghallgatni és meghallani egy hanglemezt, s nem csak egy intenzív impulzust, érzelem-löketet, hangulat-töredéket vártunk a hanghordozótól (mintha ez a kifejezés egyben minősítés is lenne, nem? - olyan szórakoztatóipari…).
Tehát figyelmesen végighallgatom, ízlelgetem, hagyok magamnak időt a befogadásra. Hogy minél több értékelhető momentumot felfedezhessek; Eric Clapton minden albuma osztatlan figyelmet érdemel!
Semmi forradalmi újdonság, de lenyűgöző, a végsőkig letisztult zenei formákban csillogó muzikalitás. Egyszerű zene ez, de ilyen természetes, az apró részletekből kiragyogó tehetséggel csak a legnagyobbak képesek eljátszani.
Lehet, hogy a hanglemezkiadói iparág válságban van, de amíg zenészek ehhez hasonló felvételeket készítenek, ilyen zenéket hallgathatok, (brrrrr, de utálom többes számban a „zene” szót! Tudom, a kereskedelmi rádiózás jópofáskodó nyelvújítása miatt beépült a köznyelvbe, tisztában vagyok vele, hogy többes számban a dalok, felvételek, művek, stílusok stb. szinonimájaként használatos, mégis úgy érzem, maga a fogalom több tiszteletet érdemel, s így talán értékállóbb is lehetne…), tehát: amíg ilyen zenét! hallgathatok, nem aggódom: az I Still Do a szellemileg nagykorú zenehallgatók lemezgyűjteményének (van még ilyesmi?) egyik legértékesebb darabja lehet.
