Rákay Philip azt mondja: "HÁNYINGEREM VAN A BALLIB ERÉNYCSŐSZÖKTŐL!"
Erről az jut az eszembe: húsz évvel ezelőtt még beszélgettem vele. Ma már ez elképzelhetetlen, ezért visszaidézem a múltat; onnan ide jutottunk. Itt-ott tanulságos lehet:
Az utóbbi időben a televíziós műsorvezetők – televíziós személyiségek – váltak a médiák igazi sztárjaivá, magánéletük, megjelenésük, a velük kapcsolatos pletykák - csakúgy, mint a színészeké, rocksztároké, híres sportolóké – a bulvársajtó legkeresettebb témái közé tartoznak. Talán ez a kétes dicsőség száll gyakran egy-egy médiasztár fejébe, egyre gyakoribb a szereptévesztés. Most már talán nem is a válasz a fontos, hanem az, hogy ki és hogyan kérdez, kommentál. A könnyűzenével foglalkozó tévéműsorokat figyelve értettem meg, mennyire fontos a műsorvezető szerepe a zenei produkció bemutatásában. Milyen erősen befolyásolhatja a néző még kialakulatlan véleményét a közvetítő stílusa, hangsúlya, érzékenysége és így tovább. A Z+ televízió jellegzetes, azonosítható arca Philip, akinek Ízé című műsorát őszinte érdeklődéssel figyelem. Egyrészt az ott látható-hallható, a hazai könnyűzene időszerű kérdéseit feszegető gyakran, valóban a szokásosnál mélyebbre hatoló, értelmes beszélgetések miatt (ez persze legnagyobb részt a műsor vendégeitől függ), másrészt a számomra rokonszenves műsorvezetői megközelítés miatt, ami elsősorban Philip a könnyűzenét alkotótevékenységként tisztelő attitűdjében keresendő. Márpedig, ha azt érzékelem, hogy a műsorvezető tiszteli a vele szemben ülő zenészt, szövegírót, énekest, akkor sokkal szívesebben elfogadom a véleményét, s talán kíváncsi is vagyok rá:
- Én úgy gondolom, hogy az utóbbi időben egy kicsit emelkedett a hazai könnyűzene színvonala. Néhány évvel ezelőtt a zenei multik nem érezték fontosnak, hogy hazai előadókkal, zenekarokkal foglalkozzanak („egy-egy Madonna, Michael Jackson, George Michael lemez úgyis megtermeli az előirányzott nyereséget”), de mára már kezdik felismerni, hogy ennél nagyobb a felelőssége egy kiadónak közízlésünk formálásában. Mint ahogy egy kereskedelmi rádióállomásnak, kereskedelmi televíziónak sem csak az orráig, a megtermelt reklámbevételig kellene látnia. Én még azon kevesek egyike vagyok, aki hisz abban, hogy a kereskedelmi tévéknek, rádióknak is lehet ízlésformáló, nevelő hatása. Sőt nem csak hogy lehet, hanem kutya kötelessége, hogy legyen. Más kérdés, hogy az utóbbi időben ennek nem sok nyomát láthattuk. De, talán ahogy a lemezkiadóknál, ezen a területen is kezdünk ráeszmélni, hogy itt (Magyarországon) is élnek nagyon tehetséges emberek, zenészek énekesek, akiket meg kell mutatni a közönségnek, akiket támogatni kell.
Ha ez nem történik meg, akkor marad a már kialakult gyakorlat: minden különösebb tehetség, vagy elhivatottság nélküli zenei klónok születnek. Szerintem, ha nagyon lassan is, de már érezhetjük a változást. Ma már egy kezemen meg tudom számolni azokat az előadókat, akik ugyan még mosolyognak ránk a klippekből, lemezborítóról, de az érdemi munka nem az övék. Tehát kezdjük egy kicsit kinőni a műanyag-produkciókat. Amikor erről beszélgetünk (akár nálam az IZÉ-ben), gyakran fölmerül az élőzene kontra pléjbekhakni történet. Ilyenkor azok a zenészek, zenekarok, akik képesek arra, hogy minden gond nélkül lejátszanak egy élő koncertet, összecsapnak azokkal, akik nyílván soha nem fognak élő hangverseny adni, lehet, hogy nem feltétlenül azért, mert nem tudnának, hanem mert esetleg az ő produkciójuk nem egy élő hangszeres(!) előadásra kitalált dolog. Mondják ezt ők, bár én ebben sem nagyon hiszek, mert szerintem nincs az a zene, amit ne lehetne élőben élvezhetően eljátszani. Mondjuk szintipopot nehéz komoly technikai segédeszközök nélkül full élőben előadni, nem mondom, de biztos lehetne normális kompromisszumra jutni.
Szóval ez a két vonulat hevesen összecsap, és rendszerint abban maradunk, hogy nem az a baj, hogy együttesek, ha nem is arra alakulnak, de a tevékenységük kilencvennél is több százaléka abból áll, hogy elkészítenek egy lemezt, és azzal a hétvégén minél több diszkót végi hakniznak - tehát nem az a baj, hogy ilyen is van, hanem a rettenetes aránytalansággal van a gond. Az előbbiek konjunkturális helyzetben vannak, viszont a hangszeres zenészek (röhej, hogy már ezt is külön ki kell hangsúlyozni, mert milyen lenne egy zenész, ha nem hangszeres!) kevesebb lehetőséget találnak arra, hogy megmutathassák magukat. Ezért aztán választásra kényszerülnek: vagy kis klubokban maroknyi embernek játszanak, vagy ők is elmennek összetolt ebédlőasztalon bohóckodni. Természetesen – félreértés ne essék – én nem a playback-fellépéseket akarom megszűntetni, magától értetődik, hogy szükség van ilyenekre is, hiszen nem mindenhova lehet eljutni nagy technikai apparátussal, ráadásul a diszkókban is lehet élvezhető műsort előadni, egy-egy ilyen fellépésnek komoly promóciós értéke lehet az előadók, lemezkiadók számára stb. Csak szerintem az arányok tolódtak el az elmúlt években egészségtelenül.
- Én hiszek azért abban – lehet, hogy ez nagyon naiv hozzáállás -, hogy az emberek egy idő után tudnak majd különbséget tenni. Lehet - ha csak nagyon apró lépésekkel is - a közönség ízlését formálni, alakítani, de ehhez először legalábbis az kell, hogy legyen módja választani. Ebben a Z+-nak is, de bármelyik kereskedelmi rádiónak is iszonyatosan nagy szerepe van, és én hiszem azt, hogy az emberek előbb utóbb rájönnek arra, hogy van más forma is. Nyílván lesz, aki előtt fölvázolhatsz bármilyen lehetőséget, mégis ugyanezt fogja választani, de sokan rájönnek majd arra, hogy az élő zene varázsát – és ezek már banális közhelyek – nem lehet semmi mással pótolni.- Fel szoktam tenni magamnak a kérdést: ha én lennék a tulajdonosa, mondjuk egy kereskedelmi rádiónak, mit választanék – a biztos és bevált utat, vagy esetleg kísérletezgetnék a saját szakállamra olyan zenékkel, műsorokkal, amire lehet, hogy eleinte csak öt ember lenne kíváncsi, de szélesítené a horizontot? Szerintem itt csak a bevételtől független lelkiismereti szempontok, a jobb közérzet jöhet szóba.
Az én műsoraimban is nagyon sokszor előfordul, hogy olyan „művészek” ülnek velem szemben, akikkel önmagamtól nem beszélgetnék, és akkor nem is biztos, hogy jól érzem magam. De nekem nap, mint nap műsort kell csinálnom, ha olyan emberrel, aki éppen érdekes és értékes, akkor azzal, de ugye ilyenből van kevesebb. Persze, hogy jobb érzésem van, ha olyan zenészekkel beszélgethetek, akik olyasmit képviselnek, amiről én is úgy gondolom, hogy érdemes bemutatni, de természetesen aszerint kapom a fizetésem, hogy hányan ülnek le a képernyők elé a műsoraimat nézni, és lehet, hogy az általam érdekesnek tartott produkciókra csak kevesebben kíváncsiak, ellentétben a main stream vonulat csillagaival. Ez a kereskedelmi tévék huszonkettes csapdája: azért szeretik-e a fiatalok azt a fajta zenét, amit a Z+ játszik, mert sokat látják, vagy azért játsszuk ezeket a klippeket, mert ezt várják tőlünk. Ez a mi volt előbb… című történet. Azt hiszem, egyetlen rádió vagy tévé itt nem lehet úttörő, mert ha mondjuk mi bekeményítünk, és azt mondjuk: márpedig nem játsszuk a legnagyobb slágerek közül azt, ami nem üt meg egy elfogadható szintet, akkor ettől még a közönség hatszáz más csatornán pontosan ugyanazt megkapja (valahol követeli is), és nyílván csak azt érnénk el, hogy máshova kapcsol, nem minket néz. Tehát ezt csak közös elhatározással lehetne megváltoztatni, de ez csak fikció, ilyen soha nem lesz.
Zenészmagazin 2000/5.
