Egy komcsi turnén (Presser Gábor szövegleleménye) néhány napig egy mariupoli szállodában dekkoltunk két koncert között [1989. szeptember közepe, Kijevből érkeztünk, Odesszába utaztunk tovább]. Délelőtt a városban sétálgatva tévedtem be egy lakótelepi pincébe (akkor még nem óvóhely) zsúfolt bútorboltba. Mintha elvarázsolt kastély; kifogástalan állapotban lévő szobabelsők, jómódú polgári családok enteriőrje, úrilakok komplett berendezése egymásra halmozva! Az egyik "mellékeshelyiségben" zongorák álltak. Bösendorfer, Blüthner de ott láttam életemben először Bechsteint is. Nem akartam hinni a szememnek. A kék köpenyes, svájcisapkás eladó magyarázta: az Auróra előtti korokból elszármazott bútorok nem férnek be a panelbe. Órákig próbálgattam a csodálatos hangszereket, közben tervezgettem, hogyan hozhatnék haza egyet. Pénzem bőven volt; akkoriban a zsebünkbe kaptuk a rubelt koncert után, a nálam lévő kötegből több zongorát is vásárolhattam volna. Másnap, harmadnap is visszamentem, de végül csak az emléket hozhattam magammal. Az emléket azóta is féltve őrzöm; azt szétbombázni sem lehet.
[Mariupolt, ahol mintegy 400 000 ember élt, hetek óta heves bombázások érik. Az ott rekedt civilek pincékben húzódnak meg, ahol alig van élelem, áram vagy folyóvíz.]
