Tanuld meg szeretni ("a tonikot" - népszerű korabeli reklámszöveg) Elvist! - Komár László mondta nekem naponta, és én általa, Presser Gábor, Karácsony James, Faragó Judy István, Solti János és a többiek által megszerettem.
- A parabolában Dante, Esti Kornél kutyája, a civilizált polgár (másképpen: migránssimogatóliberálissorosbérenczsidófeministabuzeránsvegetariánusbiciklisanarchistakommunistahazaáruló), a kerítés mögött acsargó vakarcs pedig az idegengyűlölő seggfej (másképpen: nemzetiilliberáliskonzervatívkeresztényértéknemzetfajerkölcsérdekvédőegészségeshazafi) jelképe – mondtam a Művésznőnek a telefonba. A barátságunkkal visszaélve megkérhetlek, hogy illusztráld a szöveget?
grafika: Szigeti Edit
„Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország.” – Orbán Viktor
Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!
Hát nem! Egyáltalán nem! - súgtam magamnak, feküdj csak nyugodtan! Hógolyót virágzik most a türelem; Tóth főhadnagy elvtárs, Várhegyi szakaszvezető elvtársra kacsintva, a rohamsisakomat próbálta eltalálni nyolc lépésről a jéggé dermedt hókásával. Néhányszor sikerült is neki; a vas bili minden koppanással előrébb csúszott az orromon. Ott feküdtem a Budapesti Határőr Ezred adyligeti gyakorlóterének dermesztő! poklában, kiszolgáltatva feletteseimnek [felettes – jó szó], mint aki megfagyott, lehugyozták, és abba belefagyott, s már mozdulni se képes, nem is akar, lesz, ami lesz. [Ami túlzás. De hirtelen ez a túlzás lesz a valóságos, ez a túlzás tölt be mindent, az érzékeket és a képzeletet, fölrémlik egy anarchiába hulló társadalom, a város, mint dzsungel, melyben különböző hordák uralkodnak, és ahol majd résen kell lenni, föl kell ismerni a fenevadakat.] Tényleg azt vártam, hogy fölébredjek.
Három nappal korábban [1981. december 31.-én] az 1. Kiképző Század eligazításán. Síry alezredes elvtárs szónokolt: „Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország! Az önök feladata ezeket a határokat akár az életük árán is védelmezni. Ezt követeli önöktől a haza!” Elhangzott néhány lelkesítő mondat a Szocialista Értékrend felsőbbrendűségéről, arról, hogy vége a liberális blablának nevezhető szellemi-ideológiai korszaknak, a nyugati [kapitalista – hehe!] világ morális értelemben megrendült; hanyatlik, szakadék felé tart, és ezért ébernek kell lennünk, mert végső agóniájában ránk támad…
„Önök felelősek a gyerekeikért, aztán a szüleikért, majd a lakóhelyükért, aztán jön a hazánk! A határokat [valamint Magyarország etnikai és kulturális összetételét] meg kell védeni.” Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal, de nagyjából ezt mondta.
A látvány ellenkezője így lenne leírható: a hős határvadászok büszkén, lelkesedéstől kipirult arccal, csillogó szemmel, dobogó szívvel hallgatják a – egy ideilleszthető eposzi jelzőt keresgélek…, megvan!: kötcsei - beszédet, késznek mutatkozván arra, hogy az eleven ördög [K.Z. szóvivő leleménye] ellen is megvédjék hazájukat!
A valóságban azonban az előttünk álló másfél nap ígérete vibrált az idegeinkben; a bevonulás óta, másfél hónap múltán, most először szabadulunk ki a laktanyából, ha rövid időre is, de visszatérhetünk a normális életbe, amitől a kaszárnya kerítése [nem egy GYoDA, de kerítésnek kerítés] választott el bennünket. Néhány perc és kézbe vehetjük, életünkben először, a katonakönyvünket, benne a kimaradás időpontjával (1981. december 31. 12.00 – 1982. január 1. 24.00), magunkra ölthetjük kimenőruhánkat és indulhatunk haza! A parancsnok még felhívta a figyelmet a határőrhöz méltó viselkedés fontosságára, és elhangzott a parancs: Oszolj! Majd:
Éry határőr, az alezredes elvtárshoz!
A lélegzetem megszegett: mi a fenét akarnak tőlem?! Ökölbeszorult gyomorral léptem be a századparancsnoki irodába:
Éry határőr, jelentkezem!
No, fiam, maga ugye zenész?
Letagadni sem tudtam volna; Várhegyi szakaszvezető elvtárs adategyeztetéskor a személyi igazolványom munkahely rubrikájából kiolvasta (csak úgy csöpögött hangjából a maró gúny): szellemi szabadfoglalkozású előadóművész… [Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!]
Iiiigen,…, de nem tehetek róla!
Síry alezredes bíztatóan vicsorgott. Elmondta, hogy itt a nagyszerű alkalom, hogy bizonyítsam a mitt’oménmimet; a dobogókői BM-üdülőbe zongorista kell a szilveszteri mulatsághoz! Ott lesz a belügyminiszter meg sok vezető elvtárs, akiknek a szórakoztatása hazafias kötelesség! (Akkoriban, ahogy ezt Gulyás Gergely képviselő is – hogy mit képvisel, ezzel most nem szöszölnék –, a régi szép időket emlegetve nyilatkozta nemrég: a Határőrség a Belügyminisztériumhoz tartozott. Hogy ez a képviselőnek miért volt olyan nagyszerűség, amit a gaz liberálisok leromboltak, nem értem, de ez itt most nem is fontos.) Ugyan nem parancsolhatják meg, hogy vállaljam a megtisztelő feladatot, de gondoljam végig a lehetőségeket, nézett rám szúrós szemekkel az alezredes.
De hiszen most mehetnék először haza! Ezt meg kell érteniük! Keressenek valaki mást!
Hát jó, Éry elvtárs, meglátjuk…
Megláttuk. Néhány pillanatig szívhattam be a szabadság levegőjét, éppen édesanyámnak panaszoltam a katonalét elviselhetetlen könnyűségét, a családi vacsorához készülődve, amikor egy rendőrautó állt meg a házunk előtt. Egy táviratot tartottak az orrom elé: szolgálati helyemre azonnal vonuljak be! Villogva, szirénázva felvittek a laktanyába, egyenesen az ügyeletes tiszt színe elé.
Éry elvtárs, a dobogókői üdülőbe megy, és zongorázik! (Nocsak, mégis megparancsolhatják?) Ne hozzon szégyent a Határőrségre!
Már vittek is tovább. Az üdülőbe érve egyenesen a kihalt bárba, a zongorához vezettek (az ebédlőben Járóka Sándor zenekara muzsikált, a nagyteremben diszkó pufogott): üljön le, játsszon, ha a miniszter elvtárs aludni megy, abbahagyhatja!
A bárban a zongorán és rajtam kívül nem maradt senki. Kényszeredetten nyomkodni kezdtem a billentyűket (nem egy Csodazongora, de egy, ennél azért többre hivatott, szép állapotú Bechstein); a piros műbőrfoteleknek, a színesen villogó lámpáknak, az üres bárpultnak játszottam. A jelenet kívülről-belülről valószerűtlennek tetszett, de volt benne valami szürreális izgalom. [Tényleg azt vártam, hogy felébredjek.] Előbb csak gépiesen kalapáltam, de a hangszer (lehet, hogy mégis Csodazongora) magával ragadott, elemelt a valóságból; elfelejtkeztem belügyminiszterről, alezredesről, őrmesterről, az egész vircsaftról: zongorázni kezdtem.
Lehetne így: hangokból építettem (katedrális helyett) -falat, -függönyt, -kerítést, körbekerítettem a mikrokozmoszomat, bezárkóztam, védtem a kultúrámat, értékeimet.
De fordítva is: kerítés helyett karám, rács, ketrec; nem magamat, őket kerítettem körbe, a határőröket, kultúrájukkal?, értékeikkel? együtt, s én kívül maradtam, egy civilizáltabb világban.
Vagy: elmenekültem, megszöktem, kivándoroltam, emigráltam a valóságból. A zene ki-, meg-, felszabadított, mintha röpültem volna: határ (kurzív tőlem) a csillagos ég! És akkor:
Mi ez a szar dzsessz?! Játszd a Csattanógacsucsut!
A kékfényes Szabó László – fontos a név: a korabeli közszolgálati televízió ikonikus alakja (afféle biztonságpolitikai szakértő), potentát, akinek, ha el tudtam volna zongorázni a nótáját, s ily módon a kegyeibe férkőzöm, hatalmában állt volna akár leszereltetni is engem időnek előtte. Akkoriban az önkényuralom képviselőjét [a képviselő is, mint a felettes] láttam benne, de ’89-ben kiderült róla: gerinces ember! „Én a régi rendszernek voltam az újságírója, hittem a szocializmusban, hittem abban, hogy belülről megjavítható a rendszer. A rendszerváltás hajnalán átgondoltam az életemet, és arra jutottam, ha tovább csinálom a munkám, akkor vagy engem köpnek le, vagy magamat köpöm szembe. Úgy döntöttem: leteszem a tollat, nem veszek a kezembe mikrofont, hátat fordítok a kamerának.”] hetykén a táncparkett közepére vezette partnernőjét várva az ismerős dallamot. Hát azt hiába várta: [mint akit lehugyoztak, de nem fagyott bele] az önérzetében megbántott művész felháborodásával lecsaptam a zongora fedelét, felpattantam, nem törődve a következményekkel, és a mögöttem lévő hónapok (kiképzés!) minden keserűségét cipelve kirohantam a m(M)ikrokozmoszból…
A Dobogókői Lázadás másnapján már az összes tiszt tudta az adyligeti laktanyában, hogy határőrhöz méltatlanul viselkedtem! Század- szakasz- és rajparancsnok egy emberként torolta meg a mundér becsületét meggyalázó függelemsértésemet [insubordinatio]. Vécét, bakancsot, ablakot, fegyvert, krumplit pucoltam, stokiztam, álldogáltam az ügyeletes asztalnál, zongora helyett a géptávírót püföltem, alaki szabályzatot magoltam…
És: kúsztam-másztam a gyakorlótér dermesztő poklában.
Látja ott azt a kerítést?! Az a határ! Elkúszik odáig, beássa magát egy lövészgödörbe, és védelmezi, őrzi, biztosítja, óvja, oltalmazza, vigyázza!
Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!
Egy hős felpattan, és rövid sorozatokkal határ-ozottan a náci gazemberek tudomására hozza, mit gondol az egész vircsaftról:
BASSZÁTOK MEG A KERÍTÉSETEKET! A KULTÚRÁTOKKAL EGYÜTT!
De az én Kalasnyikovomban (lásd: mellékelt ábra!) nem volt lőszer.
Ehelyett:
Na, most ment el a kedvem az egésztől! Mindennek van határa!
vendégszöveg: Esterházy Péter, Királyhegyi Pál (és Orbán Viktor, Kövér László)
A valóság ellenkezője a következőképpen lenne leírható:
a SzoCsoMa (Szociális Csomagküldő Mozgalom) tegnapi Derűs Jótékonysági Vásárán a nemzeti és keresztény honfiúk és honleányok, kik az európai kulturális értékek és a nemzet védelme mellett szívükön viselik a Nemzeti Nyomorultak sorsát is, egy emberként (hol az az egy?!) tolongtak, hogy adományaikkal, hozzájárulásaikkal enyhítsék honfitársaik [megint egy megtisztítandó szó!] gyötrelmeit:
"Mint Istentől kapott szép szemű magyar keresztény embereknek, legyen bennük elég határozottság és bátorság, elindulni és jó szemmel kikeresni, hol és mikor van lehetőségünk” segíteni a rászorulóknak, „csak így tudjuk megőrizni ezen a Földön Krisztus királyságát.” (Nem kifogástalanul pontos idézet a győri plébános könyörületes példabeszédéből.)
[A liberális migránssimogató hazaárulók közben megszégyenülten hajtották fából készült vaskarikájukat.]
Én mégis inkább maradnék a valóságnál, és Daróczi Ágnes, a Romano Instituto Alapítvány vezetőjének köszönetét másolom ide:
Drága Barátaim!
Sikeresen zárult a Jótékonysági vásár, idén 1/3-al többet sikerült összegyűjtenünk vásárlásaitokból, felajánlásaitokból.
Aki vendégünk volt ma rövidebb-hosszabb időre, meggyőződhetett róla, milyen mély, szenvedélyes, sokoldalú és szépséges a mi kultúránk és milyen gazdag a mi lelkünk. Még akkor is, ha ma sokan közülünk nyomorban tengődnek. Nekik akarunk segíteni, nekik nyújtani reményt és emberséget.
[A Bálint Házban egy Bechstein zongora áll. Freddie Mercury kedvenc hangszere. Nem egy Csodazongora, de számomra a kirekesztés ellen érvelők instrumentuma: ezen játszottam el a You Take My Breath Away –t, Freddy Mercury talán legszebb dalát.] 
Az Új Kor hajnalán, amikor a Nagy Áprilisi (vagy Májusi, nem emlékszem pontosan) Fülkeforradalom Aurórájának ágyúi dörögni kezdtek, a Csend koncert alapgondolata – siketeknek zenélni, így „érvelve a kirekesztés ellen” – még önheroikus ideának tűnt; afféle liberális, progresszív, toleráns, nyitott, be- és elfogadó, szabadelvű, jóindulatú, szolidáris, haladó, modern, felvilágosult, baloldali cuccnak.
Azóta eltelt néhány év, és helyreállt a rend a magyarok országában: kiseprűzték a liberális mocskot. Megszűnt a köztársaság, az Alkotmányból németszilárdságú alaptörvény lett, kifejlődött a Nemzeti Együttműködés Rendszere; Magyarország jobban teljesít: felépültek a stadionok és a kerítések, csökkent a rezsi, eltűnt a nyomor, jóllaktak a gyerekek, a reformok működnek…
A balogzoltán [Emberi Erőforrások Minisztériuma! - mint egy félrefordított szájenszfiksön regény, vagy méginkább a demokráciánál fejlettebb, illiberális rabszolgatartó társadalom intézménye: csak tiszta (Emberi Erő)forrásból!] formátumú államférfiak felszámolták a társadalmi igazságtalanságokat.
A hegedűszsuzsa formátumú (tartalomhoz a forma, mondta a Szerkesztő Asszony) államnők [kormánybiztosként, egymillió forintos apanázsért, fehér bőrüléses Audiból] megküzdöttek a nyomorral.
A kövérlászlók [„Az európai és a magyar baloldal igazságteremtő ereje is halott”!] mind emberileg, mind szakmailag (írom inkább: mind eszmeileg) egybeforrasztották a nemzetet.
A lázárjánosoktól [orbánviktor (egyes szám!) szellemi örökösei] megtudtuk, mindenki annyit ér, amije van.
A czunyinék [Rózsiakurvanyádat] köznevelnek.
A feketegyörgyök […] művészkednek.
Minden a helyére került [a demokrácia a többség diktatúrája].
E tökéletes államrendben nincs kivel szolidárisnak lenni, nincs kisebbség, nincs hátrányos helyzet, nincs kirekesztés.
Nincs fasizmus, rasszizmus, antiszemitizmus, nácizmus, hitlerizmus, bolsevizmus, sztálinizmus, nacionalizmus, hungarizmus, revizionizmus, sovinizmus, izolacionizmus...
Nincs katolicizmus, iszlámizmus, buddhizmus, judaizmus, klerikalizmus, fanatizmus, monoteizmus, politeizmus, deizmus…
Nincs individualizmus, karrierizmus, dilettantizmus, bürokratizmus, parazitizmus, opportunizmus, machiavellizmus, nihilizmus, feudálkapitalizmus, despotizmus, centralizmus, antidemokratizmus, autokratizmus, gengszterizmus, nepotizmus, provincializmus…
Van kozmopolitizmus, racionalizmus, feminizmus, parlamentarizmus, pluralizmus, demokratizmus, normalizmus, humanizmus…
Vagy fordítva. A civil-izmus pedig fából vaskarika.
[2016.december 3. Bálint Ház – SzoCsoMa Gála]
Kényszeredetten nyomkodni kezdtem a billentyűket. Előbb csak gépiesen kalapáltam, de a hangszer (lehet, hogy csodazongora) magával ragadott, elemelt a valóságból; zongorázni kezdtem.
Lehetne így: hangokból építettem (katedrális helyett) -falat, -függönyt, -kerítést, körbekerítettem a mikrokozmoszomat, bezárkóztam, védtem a kultúrámat, értékeimet.
De fordítva is: kerítés helyett karám, rács, ketrec; nem magamat, őket kerítettem körbe, a határőröket, kultúrájukkal?, értékeikkel? együtt, s én kívül maradtam, egy civilizáltabb világban.
Vagy: elmenekültem, megszöktem, kivándoroltam, emigráltam a valóságból. A zene ki-, meg-, felszabadított, mintha röpültem volna: határ (kurzív tőlem) a csillagos ég! (grafika: Szigeti Edit)
November 3. Seres Rezső születésnapja. Seres Rezsőt tisztelem. A Szomorú vasárnapot utálom. Tisztelem Serest: utálható, inkább így: utálatra érdemes vagy méltó dalt komponálni művészet. Ezért próbáltam eljátszani a Szomorú vasárnapot. Hátha megkedvelem...
Kávéházi beszélgetés. Juszt László vendégei: Botka László, Gács Iván és Éry Balázs.
"Ahol nincs mit legyőzni, ott nincs művészet, mondja Camus."
Animation: Szigeti Edit
Music: Éry Balázs - Csend/Maybe
Éry Balázs - keyboards
Sipeki Zoltán - guitar
Szentmihályi Michel Gábor - drums
https://www.reverbnation.com/csend/song/19791650-maybe
https://www.amazon.com/dp/B00DIM5MK0/ref=dm_ws_tlw_trk4
https://itunes.apple.com/hu/album/ery-balazs-csend/id652513082
Animation: Szigeti Edit
Music: Éry Balázs - Csend/I Take Care Of You
Éry Balázs - keyboard
Szentmihály Michel Gábor - drums
Hrutka Róbert - gitar
https://itunes.apple.com/hu/album/ery-balazs-csend/id652513082
https://www.amazon.com/dp/B00DIM5IE0/ref=cm_sw_r_fa_dp_Ewu5rb03SE37K
https://www.reverbnation.com/csend
Animation: Rófusz Ferenc, Ernesto Vladimir
Music: Éry Balázs - Csend / One Armed Giant
Éry Balázs -keyboard
Sipeki Zoltán - guitar
Szentmihályi Michel Gábor - drums
Esti Kornél azt álmodta: feleségül ment Németh Szilárdhoz. Verejtékben úszva ébredt. Noboszmeg, morogta archaikusan maga elé, de a dermedt csendet nem oldotta a rusztikus közlés. Mindennek van határa! De aztán lecsendesítve az elméjében háborgó zűrzavart, megpróbált visszailleszkedni álmába. Szerelmesen hozzábújt párjához, lágyan simogatta a sörtéket buksi fején, morzsolgatta a fülcimpáját, mert tudta, hogy azt szereti. [Te vagy az, Viktor?] Bizalmasan, gyengéden voltak együtt, Németh Szilárd érzelmektől túlcsorduló tekintete szenvedélyes rajongással kapcsolódott hitveséébe. Aztán ez a behemót mackó [ő egy nagydarab kincs! – mondaná Esti édesanyja] lomhán kibontakozott kedvese öleléséből, dolgoznom kell, brummogta, meg kell akadályoznom a népvándorlást.
De Esti Kornél (Kornélia?) álmában boszorkánnyá változott, akit arra tanítottak, hogy minden földi halandót térítsen le az útjáról, szépségével, jóságával kerítse hatalmába. [„De vigyázzon jól, mert ha egyszer valakit nem sikerül megszereznie, örökös vágy, örökös fájdalom költözik szívébe, mit nem pusztíthat el már soha.”] Pillantását férje szoborszépségű arcvonásaira szegezve kimondta: a menekülőknek segíteni kell! Bizonytalanul suttogott, még az álomban is érezve a közlés iszonytató súlyát, de a nagy formátumú államférfi felneszelt. Te is feleségem, Kornélia?! Te is hazaáruló, nemzetvesztő, álhumánus libezsibuzokomcsibérenc vagy, aki saját népe ellen fordul, kvázi ráront?! Aki a Magyar Asszonyok Megerőszakolására Buzdít (ennyi nagybetű elég)?! Testvéreid halálát kívánod, a szülőföldedet elözönlő négyéves terroristák és anyáik kése által! Hát nem érted?! Ezek el akarnak minket pusztítani! Sőt, széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak, elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak! Esti Kornélia csak lassan jött rá, hogy a valóban fontos ügyekben semmiféle varázslat nem számít. így lett ez a boszorkány is bátor. És szomorú.
Most, hogy nyilvánvalóvá vált, a mi Szilárdunk áspiskígyót melengetett a kebelén, csak egy megoldás maradt: a CÖF-höz fordulni: égessék meg a boszorkányt!
vendégszöveg: Esterházy Péter, Lázár Ervin
A zene az ember – a beszédnél is ősibb – kifejezési formája, a legmagasabb rendű hallható harmónia, nem közvetlen információ, hanem az érzelmek közvetítésének médiuma. A zene elképzelhetetlen – mégoly ösztönös – érzelmek nélkül; befogadásának feltétele a minél fejlettebb érzelmi intelligencia. A zene az empátia művészete, hogy hatni tudjon, hogy érzékeljük, felfogjuk a zene „üzenetét”, külső és belső Csendre van szükségünk – a hallás képességére. (Akinek füle van, hallja meg!”) De nem csak belső csend, belső harmónia, másképpen: belső rend kell! A bensőnk rezonál a hallottakra, így tudunk a zenéből minél többet magunkévá tenni.
A csend, a zaj, a zene csak a hallgató számára jelent valamit. Van, akit nem zavar a zaj (sőt: élvezi, előidézi…), van, aki nem érzékeli, értékeli a csendet (nem tud leCsendesülni), van, aki nem hallja a zenét. A fogyasztói társadalom válságának közvetlen hatása a választás képességének beszűkülése – el tudom-e, el akarom-e dönteni, mit vásárolok, kell-e, amit kínálnak, tetszik, nem tetszik-e bármi, amit el akarnak nekem adni, (meghallom-e a hamis hangot a zenében)? A reklám alapú tömegkommunikáció az értelmi, érzelmi intelligenciánkat veszélyezteti, mert nem valódi értékeket akar közvetíteni, hanem vásárlásra, fogyasztásra kényszerít. Jó lenne, ha az ember újra megtanulná, mire van igazán szüksége, megtanulna választani, megtanulná értékelni a szépet, a jót – újra hallaná a Zenét, tudna énekelni, táncolni, érezni: élni!
Harmonikus zaj nincs! A zaj agresszív, támadó: rombol! Eláraszt, elnyom mindent – a zajban nem hallható a zene, nem érthető a beszéd. A zaj mesterséges, az emberi én gonosz fele, a civilizáció végterméke. A zaj a káosz hangja.
Lehalkíthatjuk, elCsendesíthetjük-e a zajt, hogy megszólaljon a zene?
A siketek a siketekért. A melegek a melegekért. A cigányok a cigányokért. A keresztények a keresztényekért. A vakok a vakokért. A leszbikusok a leszbikusokért. A feketék a feketékért. A buddhisták a buddhistákért. Az épek az épekért. A transzneműek a transzneműekért. A zsidók a zsidókért. A férfiak a férfiakért. A hajléktalanok a hajléktalanokért. Az értelmi fogyatékosok az értelmi fogyatékosokért. A heterók a heterókért. Az indiánok az indiánokért. A vallástalanok a vallástalanokért. A beszédhibások a beszédhibásokért. A queerek a queerekért. A fehérek a fehérekért. A szkeptikusok a szkeptikusokért. A hallók a hallókért. Az aszexuálisok az aszexuálisokért. A nemzetiségek a nemzetiségekért. A hinduk a hindukért. A mozgássérültek a mozgássérültekért. A nők a nőkért. A sárgák a sárgákért. Az ateisták az ateistákért. Az autisták az autistákért. A biszexuálisok a biszexuálisokért. Az eszkimók az eszkimókért. A muszlimok a muszlimokért. A látók a látókért. A ciszneműek a ciszneműekért. A pirézek a pirézekért. A szegények a szegényekért. A siketek a siketekért…
Pride – más-képpen
A siketek a melegekért. A melegek a cigányokért. A cigányok a keresztényekért. A keresztények a vakokért. A vakok a leszbikusokért. A leszbikusok a feketékért. A feketék a buddhistákért. A buddhisták az épekért. Az épek a transzneműekért. A transzneműek a zsidókért. A zsidók a férfiakért. A férfiak a hajléktalanokért. A hajléktalanok az értelmi fogyatékosokért. Az értelmi fogyatékosok a heterókért. A heterók az indiánokért. Az indiánok a vallástalanokért. A vallástalanok a beszédhibásokért. A beszédhibások a queerkért. A queerek a fehérekért. A fehérek a szkeptikusokért. A szkeptikusok a hallókért. A hallók az aszexuálisokért. Az aszexuálisok a nemzetiségekért. A nemzetiségek a hindukért. A hinduk a mozgássérültekért. A mozgássérültek a nőkért. A nők a sárgákért. A sárgák az ateistákért. Az ateisták az autistákért. Az autisták az biszexuálisokért. A biszexuálisok az eszkimókért. Az eszkimók a muszlimokért. A muszlimok a látókért. A látók a ciszneműekért. A ciszneműek a pirézekért. A pirézek a szegényekért. A szegények a siketekért…
A zenészek a siketekért.
„A hatvanas években divat volt a fiúknak hosszú hajat hordani. Az iskolák, szülők rendőrök idegesen reagáltak, tiltották, néha kényszerűen fodrászhoz cipelték a fiúkat. Idegen emberek rászóltak, gúnyos megjegyzéseket tettek. Hol vagyunk már ettől?”
Esti Kornél vidáman szaladt az alsógödi vasútállomásról, végig a Béke úton nagyszülei háza felé; Vakáció! Hosszú gesztenyebarna haja vígan lobogott a szélben.
[Szülei liberális szellemben nevelték, és csak mosolyogtak, amikor nővére, a Beatles szította lázadás hevében előállt a forradalmi javaslattal: Növesszük meg Stuci haját! (Stuci, Esti Kornél beceneve a huszadik század hatodik-hetedik dekádjában.) Bár időnként az osztályfőnök behívatta Esti édesapját („Fodrászhoz kellene vinni a fiút!”), a szülők nem avatkoztak bele erőszakkal gyermekeik önmegvalósításába, így esett, hogy hosszú gesztenyebarna haja vígan lobog(hat)ott a szélben (Esti egy formás kislányra hajazott akkoriban, de frizurájával pont a lányok között volt nagy sikere.).]
Esti azidőtájt
A rekkenő hőségben kihalt volt a béke útja, csak a Fürst Sándor (véreskezű kommunista!) utca sarkán élénkült meg kissé a forgalom; nyakig begombolt nejloningben, cekkerében néhány üveg Kőbányai Világost és egy kétkilós veknit cipelve Lajos bácsi, a Dunakeszi Járműjavító üzem (napjainkban Szijjártó Péter felségterülete) karbantartó-lakatosa tűnt fel. Esti látásból ismerte a nagyszülei szomszédságában lakó, tisztességben megkopaszodott agg legényt (másképpen: agglegény), tudta róla, hogy – bár ez akkoriban nem volt akkora divat, mint mai napság – buzgó templomba járó, istenfélő ember, aki parittyával riasztja el a cseresznyefáját dézsmáló… lurkókat. Nem volt hozzá sok bizalma, de ami következett, mégis meglepte. Ahogy közelebb ért, megvetően biccentett Esti köszönésére, megvetően harákolt, és fékezhetetlen indulattal köpött a kisgyerek felé:
- Döntsd el, fiú-e vagy, avagy lány! – sziszegte, szemében megfejthetetlen izgalommal.
Esti ijedten hőkölt hátra: - Mit akar ez a bácsi?!
[Homoszexuális, pedofil, látens, meleg… - mind jó szó, de Esti ezidőtájt még nem ismerte őket (na jó, a meleget igen), a kor szemérmesen hallgatott a témáról. Transzvesztitát is évekkel később, az Uffizi Képtárban látott először; a telt keblű, formás combú, sárga harisnyát, zöld miniszoknyát viselő úrhölgy (szójáték!) kedvesen rámosolygott, midőn dolga végeztével kezet mosott, és tűsarkú cipellőin kecsesen kitipegett a mosdóból.]
Ott álltak egymással szemben: Esti, akiben az ijedtség közben elszánt tiltakozássá fejlődött, és Mészáros Lajos, az egészséges keresztény kispolgár. A kisfiú tétován bámulta az elvörösödött kopasz fejet, keresve a megfelelő választ, majd [és itt repüljünk néhány évtizednyit a képzelet szárnyán!] büszkén (prájdosan - proudly) kihúzta magát, és a megkövült erkölcsvédő kivörösödött képébe üvöltötte:
- Homofób idióta!
„Lehet, hogy én rózsaszínben látom a világot, de nem olyan régen még az is elképzelhetetlen lett volna, hogy az ember egy éven át tárcákat írjon a melegségről egy országos hetilapba. Előbb-utóbb nálunk is lesz melegházasság, és a párommal boldogan (és normálisan!) férjhez mehetünk egymáshoz.”
vendégszöveg: Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza
Pénz
Mondd, mennyit ér az idő
Mondd, mit ér a pénz
Mondd, mennyiért szeretsz
És mennyiért félsz
Szólj, ha érzed még a szíved
Szólj, ha zakatol még
Ez már csak zene
Mi bennünk dübörög rég
A világ nem csábít
Hisz’ túl nagy már a tét
Kell egy kis pénz, pénz, pénz
Az idő nem számít
Hisz’ árnyékéleted bárhogy is játszod
A pénz játszik veled
Pénz azt jelenti: siker
A pénz rólunk mesél
Pénzed vett hited könnyen gazdát cserél
A világ nem csábít
Hisz’ túl nagy már a tét
Kell egy kis pénz, pénz, pénz
Az idő nem számít
Hisz’ árnyékéleted bárhogy is játszod
A Pénz játszik neked
Esély nélkül játszol, esély nélkül élsz
Ki dönti el, hogy a végén hova érsz
Mosoly nélkül játszol, mosoly nélkül élsz
Mi dönti el, hogy a végén mennyit érsz
A pénz!
zene, szöveg: Hrutka Róbert
Pénz zenekar: Éry Balázs zongora
Giret Gábor - basszusgitár
Gyenge Lajos - dob
Hrutka Róbert - gitár
ének: Tóth Edina
- Van az a pénz! – válaszolom némi habozás után. [A szófordulat vonakodást, húzódozást, kelletlenkedést, idegenkedést, hezitálást, ingadozást, tétovaságot, határozatlanságot, tartózkodást, bizonytalanságot, tűnődést, töprengést, vacillálást, kételyt, kétséget, aggályt, gyanút, zavart, frusztráltságot, szorongást, befolyásolhatóságot, dilemmát sugall. - Kéreted magad? Érzed, hogy valami mégsem stimmel a miniszterelnök budija mellett felhúzott stadionnal? Talán ízlésed ellen való a futballstadionok kertvégébe építése? Van ízlésed? Hamisan szól dogmatikus szimbolád?]
Van az a Pénz I.
- Van az a pénz! – válaszolom magától értetődően. [A szófordulat pragmatizmust, gyakorlatiasságot, számítást, haszonelvűséget, célszerűséget, racionalizmust, engedékenységet, alkalmazkodást, flexibilitást, rugalmasságot, hajlékonyságot, simulékonyságot, anyagiasságot, mohóságot, kapzsiságot, nyereséghajhászást, sugall. - Muszáj megélni valahogy? Hiába a rezsicsökkentés? Nincs pénz villanyszámlára? El kell tartani a családot? Pénzért mindent lehet? Pénz beszél, kutya ugat, karaván halad?]
- Van az a pénz! – válaszolom szégyenkezés nélkül. [A szófordulat elvtelenséget, szolgalelkűséget, gerinctelenséget, tisztességtelenséget, szégyentelenséget, hitványságot, gazemberséget, sunyiságot, alamusziságot, galádságot, aljasságot, alávalóságot, alattomosságot, romlottságot, elvetemültséget, megalkuvást, meghunyászkodást, behódolást, opportunizmust, jellemtelenséget, erkölcstelenséget, képmutatást, szemforgatást, álszentséget, kétszínűséget, alakoskodást, sugall. - Kollaborálunk, kollaborálunk?]
(- Minden zenész álma (főként a mérnök végzettségűeké), hogy az építőművészet eme páratlan remekművében léphessen fel! Akkor is játszanék a felcsúti stadionban, ha nekem kellene érte fizetni! – válaszoltam lelkesedéstől kipirult arccal. [Neked kell fizetni! Mit gondolsz, miből épült a Homogén Monokulturális Társadalom Mauzóleuma, a Modern Magyarország Jelképe, a Közgondolkodás Szimbóluma, a Nemzeti Közízlés Emlékműve, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Monumentuma, az Illiberális Demokrácia Székesegyháza?])
- Van az a pénz! – válaszolom nyeglén. [A szófordulat cinizmust, gúnyt, arroganciát, gőgöt, felfuvalkodottságot, lekezelést, hatalmaskodást, pökhendiséget, kivagyiságot, önteltséget, beképzeltséget, kevélységet, elbizakodottságot, gátlástalanságot, fölényeskedést, hányavetiséget, nemtörődömséget, gondatlanságot, megbízhatatlanságot, közömbösséget, szenvtelenséget, felelőtlenséget sugall. – Kit érdekel? Kinek mi köze hozzá? Ki nem szarja le?]
Van az a Pénz II.
- Van az a pénz? – kérdeztem elhaló hangon. [A szófordulat reménytelenséget, szomorúságot, gondterheltséget, lehangoltságot, kínt, keservet, gyötrelmet, megpróbáltatást, kínszenvedést, búskomorságot, helyrehozhatatlanságot, javíthatatlanságot, áthidalhatatlanságot, esélytelenséget, megoldhatatlanságot, kedveszegettséget, rezignáltságot, hitevesztettséget, elkeseredettséget, kiábrándultságot, csalódottságot, elcsüggedést, deprimáltságot, kilátástalanságot, sugall. – Minden eladó!]Minden eladó?
Március 21. emlékezetes dátum [Éljen a forradalom?] Esti Kornél életében; hosszú szünet után hallja-látja újra játszani kedvenc – a zenei ízlésének kialakulásában meghatározó szerepet játszó - zenekarát. Kövér a nap, Lehajtott fejjel, Csöngess be hozzám jó barát – kívülről fújja a dalokat, elérzékenyülten emlékezve a hőskori próbákra, amikor általános iskolás társaival igyekeztek hallás után elsajátítani a rádióból ismert slágereket…
Esti Kornél az idők során együtt muzsikált az orkeszter több rocktörténeti jelentőségű tagjával, a gitáros- énekes-szövegíró Művésznőhöz viszont, a bélák elleni végeláthatatlan küzdelem megpróbáltatásai között edződött barátság is fűzi; hasonlóan gondolkodnak a világról.
Egy emberként utálják a náci idiótákat, undorodnak az álszent, politikusnak látszó gazemberektől [gecik], irtóznak a hatalomvágyó diktátoroktól, megvetik a homofób jobbfaszokat,
viszolyognak a xenofób kreténektől, rühellik a rasszista, antiszemita seggfejeket…
Egy emberként hiszik a demokráciát, lelkesednek az európaiságért, alapvetik a szolidaritást, elismerik az áldozatkész, tisztességes közemberek erőfeszítéseit, méltányolják a nyitottságot, sokra tartják a toleranciát, bíznak a progresszióban.
Egy szóval [egyszóval]: politizálnak.
Más szóval: világnéznek.
Két szóval: van véleményük.
Három szóval: féltik a környezetüket.
Négy szóval: távolabb látnak saját maguknál…
Esti Kornél szerint az ilyesmihez elkötelezettség kell [Arisztotelész szerint is: az emberhez csupán a tevékeny és a politikus élet illik; semmiféle erény gyakorlására nincs annyi alkalma a magánosoknak, mint éppen azoknak, akik a közügyekkel és politikával foglalkoznak]. A trendi attitűd viszont a közügyektől való decens távolságtartás, a kifinomultságnak látszó érzéketlen tájékozatlanság, az önelégült felsőbbrendűség. Apolitikus ember pedig nincs. Csak szűklátókörű!
Ha ismerném a föld rég rejtett titkait – Esti ezt a dalt szereti mindközül a legjobban. A Művésznőtől tudja: a dal szövege egy rajzórán született:
De a rajzóra sem múlt el nyomtalanul: Esti galériájának becses darabja a Művésznő Lélekvadász című képe.
Ott lóg közvetlenül a John Lennon grafika mellett.
Tudom, hogy itt élsz valahol
érzem, hogy gondolsz néha rám
És valahogy úgy telt el a tegnap est
vártam, hogy küldjél egy SMS-t
Akármit mondhatnak rólad
tudom, hogy te vagy az a lány
akire már vagy húsz éve várok
és aki egyszer eljön hozzám talán
Múlnak az évek, s egyre jobban félek
hogy a sors nem köt össze veled
Lehet hogy egyszer már majdnem rád találtam
de valahogy mégis elkerültelek
Hisz nem tudok semmit se rólad
nem tudom, hogy szólítsalak
Hiába nyújtanám a kezem feléd
nem tudom, hol jársz, hogy merre vagy
Lehet, hogy nem messze tőlem
s lehet hogy kissé távolabb
de tegnap éjjel már azt álmodtam rólad
hogy küldtél egy Emailt és megadtad a telefonszámodat
Múlnak az évek, s egyre jobban félek
hogy a sors nem köt össze veled
Lehet hogy egyszer már majdnem rád találtam
de valahogy mégis elkerültelek
Ha eljut hozzád ez a dal
ha egyszer végighallgatod
Írd meg, ha vársz, – de ha nem, azt is írd meg
mert akkor rólad többé nem álmodok
Erik Satie Gymnopédie No.1 című zongoradarabját hallod Éry Balázs feldolgozásában.
A Gymnopédies-t a modern ambient zenei stílus előfutárának tartják; lágy, mégis kissé szokatlan darabok, melyek a keletkezésük idején klasszikusnak tartott hagyománytól jelentősen eltérnek. A szándékosan, de finoman disszonáns dallamok pikáns és melankolikus hatást keltenek, amely összhangban van a szerző előírásával, mely szerint az egyes darabokat „lassan”, „fájdalmasan” vagy „súlyosan” kell játszani.
„Ha kell skatulya a kocka fejűeknek, akkor a Csend nekem mezzo alternatív muzsika, amiben minden lehetséges, ami szép, szexi, mély és a felszínen bársonyosan simogató. Ezért könnyedén folyik beléd, s finom savaival rendbe teszi az ember lelkét. Észrevétlenül átitatja a tapétát, a bútorok szövetét, átszivárog a bőrön, s mire meghallja füled a világűr-úr harmóniát, azt lelked beáztatva várja már.”
Bakács Tibor - esztéta
You are listening to Erik Satie’s Gymnopédie No.1 performed by Balázs Éry.
The Gymnopédies published in 1888, are a cycle of musical pieces written for piano by the French composer and pianist Erik Satie.
Collectively, the Gymnopédies are regarded as the precursors to modern ambient music; gentle yet somewhat eccentric pieces which, when composed, defied the classical tradition. The melodies of the pieces use deliberate, but mild dissonances against the harmony, producing a piquant, melancholic effect that matches the performance instructions, which are to play each piece "slowly", "dolorously" or "gravely".
Balázs Éry’s style can be defined with the terms “romantic instrumentalism” or “semi-alternative music”. When you are listening to his songs, it is like listening to a story: every note has something to tell you.
“The one that I really like listening to is the Éry-type of music, as it provides you not only comfort, but also blood and oxygen. It impregnates the wallpaper and the upholstary fabric undetected, it seeps through your skin, and at the moment when your ears can hear the Universal Harmony, your soul is already excitedly waiting for it.”
Tibor Bakács - critic
Ahmed Merabet Charlie [Bernard Maris, Georges Wolinski,Jean Cabut (Cabu), Charb és Tignous] mellé zuhant.
(Egy tompa ütést érzett a mellkasán, aztán minden átmenet nélkül kiszállt az erő a lábából.)
A halott karikaturista teste átfordult, s feszes volt már, mint húr, ha pattan. A fülén sárral kevert vér száradt, száján véres nyál csorgott.
- Tarkólövés, így végzed hát te is - súgta magának a párizsi rendőr.
- De miért?! Mi közöm az egészhez?!
[Akkor persze nem marad egyetlen további kérdés sem, és éppen ez a válasz. (Wittgenstein)]
- Csak feküdjek nyugodtan?! - hörögte halálra váltan, ahogy a fájdalom marni kezdte a testét;
HALÁLT VIRÁGZIK MOST A TÜRELEM!
Kétségbeesett erőfeszítéssel a támadója felé fordult. A feketecsuklyás terrorista, [az isten védelmezője!, a bosszú istene, isten bosszúja] észrevette a mozgást:
Der springt noch Auf! [Il se lève encore!]
A maszk mögött dühödt megszállottsággal villanó szempár a vallásháború lelkét - embertelenséget [istentelenséget] - tükrözte. A géppisztoly csöve kíméletlen határozottsággal emelkedett a földön fetrengő áldozat tarkójához. Ahmed utolsó mozdulatával, mintegy elhárítva a végzetet, tétován arca elé emelte a kezét:
- Ne öljön meg! Kérem! Engem nem érdekel a politika!
vendégszöveg: Radnóti Miklós
„Ahol társadalom van, ott törvény kell, és ahol törvény van, ott feltámad az igazság… És ahol igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is.”
- Mától ő nem Volpi A Dorong, hanem Fix A Rezsibiztos! Ő az, igen! Ezt jegyezzétek meg magatoknak! Olyan név, hogy első sorban ül a Tűznézésnél! – üvöltötte a Vezető, Aki Mindent Tud. A csontvázszerű alakok lesütött fejjel, némán hallgatták
– Ő egy Hiéna. És A Farkas, Akinek Órája Van, ő is egy Hiéna. És A ®Rogán(s), Akinek Lakása Van, A Senki, Akinek Táskája Van, A Hülye, Akinek Gördülő Köve Van…, mind Hiéna. És a Hiénáknak engedelmeskedni kell!
– Tűznézés… súgta ámultan, mohó lihegéssel Max A Kereszt - őt a népszerű opera után nevezték el, mert álmában mindig szalonkavadászatról mesélt – és szemei kifényesedtek; úgy tett, mintha csokoládét majszolna és közben fanatikus rajongással bámulta Az Ajtót, Amelyik Nem Nyílik Sehová.
- Reggel Üvöltés van, hogy tudjátok, mi a Hang, mert jaj, annak, aki elfelejti! – ordította A Vivő, Akinek Szava Van, és amit mondott, azt elismételte a többiek kórusa, mintegy örülve a szónak, gépies fontoskodással. Rövid, éles vakkanásszerű hangokkal beszéltek, alig emlékeztettek emberre.
Esti még mindig azt várta, hogy felébred a szörnyűségből; miféle furcsa nyelv ez, primitív és jelképekben beszélő, mint a vadembereké? Torz, víziószerű figurák, akik sohasem szabadulhatnak innen, de az életüket görcsösen féltik és védik. Se cél, se jövő, csak semmi és kín.
- De miért hagytátok, hogy így legyen?! - kérdezte a mellette állót.
- Először volt a Kor, a bölcsek tanácsa. De a Kor gyenge lett, és jött a Győző, Akinek Labdája Van, és elüldözte a bölcseket. Kiállt elénk és azt mondta: Én vagyok a Vezető, Aki Mindent Tud, mától az én szavam A Törvény! Azóta itt más az, hogy igaz, és más az, ami „nincs úgy”. Itt minden fontos, ami van valakinek. Mert akinek nincs semmije, az maga is semmi! Én senki vagyok. Nincs semmim, ami csak az enyém. És az egyetlen tartalom, a lehető legmagasabb fokú öröm, amit ez az élet nyújt, bámulni a tűzbe és hinni, Ami Nincs – motyogta Az Ember, Akinek Nincs Semmije.
- De valaminek kell lenni!
- Kell? Ezt a Hiénák kórusa üvölti, ha a Csontbrigád tudni akarja, hogy mi volt A Hang. De mi az A Valami? Az ember nem tudhatja, nem foghatja.
Többen körülállták őket. Izgatottak voltak, topogtak ide-oda.
- Mi van? – kérdezte az egyik.
- Vita – mondta A Fehérhajú, Akinek tükre van. Azelőtt Hiéna volt, de időnként belenézett a tükrébe… Innen a neve: Fehérhajú, Akinek Tükre Van.
- Vita van… Vita! – A Csontbrigád elkeseredett Hiénái ott lappangtak körülöttük, de már nem volt mese: az igazság láthatatlan tankja nem ismer ellenállást, ha elindul, akkor robogásába belesiketül és belepusztul minden emberi igyekvés.
- Én nem engedelmeskedem senkinek! Engem arról neveztek el, hogy öklöm van! - kiáltotta Esti, Akinek Ökle Van. A Vak, Akinek Lámpása Van megzörgette Az Időt, a nyakában lógó bádogholmiban raboskodó kavicsok a lázadás indulóját kolompolták - a vak ember mindég tisztában van a pontos idővel, senki sem tudja, miért.
A Hiénák megrohanták Estit vad visongással… A harc rövid volt és kegyetlen.
- A Hiénákat ezennel feloszlatom! Nem akarok Hiéna lenni! A Vezető nem Győző többé! Emberek voltunk és újra azok leszünk! Hiénák takarodjatok! – kiabálta Esti Az Ököl.
- Nem óra, táska, stadion az igazi gazdagság! Az ember akkor igazán gazdag, ha barátja van!
- Hát… Embernek lenni nagy betegség… És sajnos gyógyíthatatlan is. – sipította Az Ember, Akinek Barátja Van.
vendégszöveg: Rejtő Jenő (P. Howard), Kosztolányi Dezső, Esterházy Péter
A 19. század második felének és a 20 század elejének zeneírói tiszta zenén olyan zenét értettek, amely semmi más, csakis önmaga, vagyis zene: nem valamilyen szöveget fejez ki. A szövegben a zene bemocskolását látták, olyasvalamit, ami kilúgozza annak spirituális erejét. A tiszta zene hívei azt próbálták bizonyítani, hogy a zene szöveg nélkül is lehet szép és értelmes, sokan pedig amellett érveltek, hogy csakis szöveggel együtt lehet képes a zene arra, hogy teljes mértékben kiaknázza a jelentés benne rejlő lehetőségeit. A hangversenytermekben a tiszta zene uralkodik: a szimfóniákban, versenyművekben, zongoraszonátákban a bensőségességet, a szenvedélyt, a spirituális vigaszt kizárólag tisztán zenei eszközökkel jelenítik meg.
A zene diadala a szöveg fölött azonban tiszavirágéletűnek bizonyult…
vendégszöveg: Nicholas Cook
Az egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős kormánybiztos intésére Gergely Tiborovics Bogányi a csodazongorához ült és játszani kezdett. A művész Mihail Alexandrovics Berlioz, a Nemzeti Együttműködés himnusza című hőskölteményének Sztravinszkij professzor által megzenésített változatát játszotta. A varázslatos instrumentum hangja betöltötte a termet, a jelenlévők lelke megtelt muzsikával. A lelkesedéstől kipirult arcok, a jövőbe vetett hit hatalmától parázsló tekintetek a miniszterelnök felé fordultak. Az utolsó kristálytiszta hang is szétfoszlott már, de a teremre ereszkedő ünnepélyes csendben Viktor Viktorovics száját nyalogatva mereven ült a helyén. Ekkor váratlan dolog történt. A feszülten várakozó kormánybiztosok seregéből előlépett Andy Georgievics Vajna és érces baritonján énekelni kezdett:
Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok…
A miniszterelnök felesége önkéntelenül dúdolni kezdett:
Jó estét kívánok…
Hangjukhoz most többen csatlakoztak: a terem végében a szikár pénzügyminiszter reszelős kappanhangján, a kultúra fényes tekintetű felelőse repedtfazék baritonján. Nem maradhatott le mellőle táskahordózója sem; kissé érdes, de erőteljesen zengő, mély basszushangja kivált az egyre terebélyesedő kórusból. És nagyszerűen zengtek. A miniszterelnök pulykavörös arccal felpattant:
- Hagyják abba az éneklést! – ordította. Anna Sztyepanovna arcán meglátszott, hogy mindenét odaadná, ha abba tudná hagyni, de nem bírta, így a kórussal együtt férje tudtára adta: a fehérvári huszárok sok kislányt meghágtak. Elénekelték az első versszakot, majd szinte önkéntelenül a másodikat is. Két-három percig hallgattak, aztán újra és újra rázendítettek. Akaratuk, szándékuk ellenére kitört belőlük az ének. Hallgatnak – rázendítenek. Újra meg újra! No, ráébredtek, hogy baj történt.
- Úgy látszik, valami tömeghipnózis áldozatai vagyunk… Talán a csodazongora… - nyögte a Nemzeti Bank elnöke, de nem tudta befejezni a mondatot, a szavak a torkán akadtak, és hirtelen dalolni kezdett:
Jó reggelt kívánok, elmentek a fehérvári huszárok…
Egy jó negyedórával ezután egy teherautó érkezett a Zeneakadémia épülete elé, s felrakták a bemutató valamennyi résztvevőjét, élükön a miniszterelnökkel. Mihelyt a teherautó elindult, az egymást válluknál fogva támogató potentátok kitátották a szájukat, és az utca csak úgy zengett a népszerű daltól. A dolguk után siető járókelők csupán futó pillantásra méltatták a kocsit, nem lepődtek meg – tudták, hogy nem kirándulni mennek, hanem egyenesen Sztravinszkij professzor klinikájára.
A Zeneakadémia környéke hirtelen elcsendesedett, botránynak semmi nyoma. Rend, békesség, egyszóval minden úgy festett, ahogy egy ilyen tiszteletre méltó intézményhez illik.
Hontalan Iván a szemközti kapu árnyékába húzódva lekuporodott kartonpapírból, koszos rongyokból vackolt derékaljára, magára húzta takarónak használt nejlonzacskóit, és már-már elbóbiskolt, amikor három furcsa alak lépett ki a Zeneakadémia művészbejáróján. Egy magas, simára borotvált, finom szürke öltönyt viselő, negyvenvalahány éves, barna hajú férfi. Ferde szájában jobboldalt arany, baloldalt platinakoronák, hóna alatt nád sétapálca, amelynek fekete fogantyúja pudlifejet formáz, jobb szeme fekete, a bal – hogy, hogy nem zöld, egyszóval: külföldi. Egy öles termetű, de valószínűtlenül sovány, kurta-furcsa kockás zakót viselő, levitézlett karnagyra emlékeztető úriember, arckifejezése – hadd hívjam föl erre a figyelmet – csúfondáros, és egy vadkanméretű, hájas fekete kandúr. A különös társaság elégedetten körülnézett, a professzor külsejű ismeretlen barátságosan odaintett a rémülten pislogó Hontalannak, és a tavaszi holdtöltében elindultak a Majakovszkij utca felé…
vendégszöveg: Mihail Bulgakov (fordította Szőllősy Klára) és Horváth Attila