Éry Balázs

..., hogy egy őrült magához ragadja a hatalmat országunkban! Megváltoztatja a törvényeket, saját embereit ülteti a kulcspozíciókba - holnaptól itt minden önkényes döntéseitől függ.

Tegyük fel, hogy erről szinte senki nem értesül országunkban! Sokan egyáltalán nem hallgatnak híreket, a maradék többsége (kétharmad) hamisított információkhoz jut, de a kisebbség tájékoztatását is gyakran elfogult, indulatos csatornák végzik, így hazugságnak tűnik a valóság. A polgárok pedig élik hétköznapi életüket, keveset sejtve a közelgő katasztrófáról.

Tegyük fel, nem értjük, mi folyik országunkban! Értelmes, tájékozott emberként gondolunk magunkra, de nem látjuk az összefüggéseket, vagy csak nem akarjuk elhinni, hogy a vezér ilyen megátalkodott. Talán személyes sérelmeink, frusztrációnk, indulataink torzítják a látásmódunkat; hisszük, amit hiszünk.

Tegyük fel, hogy az őrült sem érti, mi folyik országunkban. Valóságérzékelését beteges víziói bénítják, híveit számtalannak, ellenségeit hitszegő árulók jelentéktelen csoportjaként látja, bizalmasai hízelegve félrevezetik; perverz álomvilágban él.

Tegyük fel, hogy mi mégis felvilágosulunk, felfogjuk, mi történik országunkban!   Mit teszünk? Felismerve a történelmi szükségszerűséget beállunk a békemenetbe? Képmutatunk, hasznot húzva a törleszkedésből? Vagy úgy teszünk, mintha kívülállók lennénk (országunkban), felülemelkedők, akik elhatárolódhatnak a gusztustalan pártpolitikától, és távolról?! figyeljük, ahogy az őrült játszik? Gondolattalan apátiába süllyedünk, természetellenesen irtózva közös dolgainktól? Talán visszahúzódunk, és megkezdjük a felkészülést a forradalomra - kérdőjel? felkiáltójel! pont(ok). …

Tegyük fel, a bolond uralkodó hadat üzen a külvilágnak! Bevonulunk katonának, büszke honvédként felsorakozunk az elmebeteg parancsnok mögött? Feláldozzuk életünket egy elmebeteg téveszméiért, egy szűk csoport érdekeiért?

Tegyük fel, az őrült a végsőkig feszíti a húrt, összeomlik a rend országunkban! Elégedetten bólogatunk majd: látható volt előre…?

Kanadai Magyar Hírlap

[Az előző rész tartalmából: Zene hangszerszámokra és zongorára]

- A cím szellemes utalás Bartók remekművére; Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára – próbálta védeni Esti jobbik énje indulatos támadásaival szemben az Írót. Megjegyzem, a vendégszövegek Ujfalussy és Lendvai zenetörténész professzorok Bartók tanulmányából kerültek át. Persze lehet erre is mondani: kiafaszomaza Bartók… Már nem rökönyödnénk meg.

- Szellemes? Erőltetett jópofaság! Miafeneaza hangszerszám?

- Szójáték! Érted? A zenei mellékletből világosan kiderül: a hangszerként alkalmazott szerszámok hangzó szimbólumként hordozzák, hangsúlyozzák - a tompábbak, kevésbé kifinomultak számára rejtett - jelentésüket. Instrumentum, szerszám, hangszer, hangszerszám - munkaeszköz, a proletariátus fegyvere, munkásmozgalom, kizsákmányolás, anyagi javak egyenlő elosztása, Marx, Engels...

- Büdös komenizmus! Gondoltam.

- Tulajdonképpen igen. A munkadal helyett a mester komponálhatott volna ritmikusan korgó gyomrokra is. A zajból konstruált (latin: alkotott, létrehozott) ritmus a géprombolás ellentettje. A Hacsaturján idézet sem légből kapott ("ördögtől való" - írnám, ha nem szégyellném).

- Mi köze ehhez az Írónak?!

- Szerepjáték - somolygott Esti. A Zeneszerző az Író bőrébe bújva a saját remekművét gúnyolja ki [később Esti álnéven leplezi le önmagát].

- És hogy kerül ide ez a hülye mese? Az eredetiben nincs boszorkány!

- Belátom, az allegória mesterkélt kissé, de félreérthetetlenül példázza a munkaalapú orbáni hülyeséget, a Nemzeti Izé Falanszterét (falanszter – görög: az egyéniséget elnyomó, merev, gépies társadalmi berendezkedés). A dramaturgiának persze szüksége van egy visszataszító, utálatos, Orbánt megszemélyesítő figurára; ő a boszorkány. Lehetett volna a szélhámos Óz, vagy egy elmeháborodott troll, de túlságosan közvetlen lett volna a párhuzam. Viszont a Zeneszerző a művészet erejével eltünteti a gonoszt a történelem süllyesztőjében, amire a való világban élőknek még várni kell. Mint a fekete mágia, de nem kell szurkálni az Orbán babát, csak nézni a táncjátékot, élvezni a zenét, megtisztulni a katarzistól...

Kanadai Magyar Hírlap

A boszorkány bukása, avagy a művészet szemiotikája a tudásalapú társadalomban

A Zene (hang)szerszámokra és zongorára című táncdráma központi helyet foglal el a Zeneszerző életművében. Mérföldkő a XXI. század zenei fejlődésében, amely korunk emberének érzésvilágát a zenei forma legautentikusabb eszközeivel, a legegyetemesebb módon fejezi ki. Hangzási forma, költői élményanyag és zenei architektonika csak az élet legritkább pillanataiban egyesülhet ilyen ünnepi harmóniában.

A hangszerelés (hang)szerszámokból összeállított kettős ütős együttest foglalkoztat, közöttük helyezkedik el a zongorista. A hangszeres összeállítás tehát nem csak a hangzást polarizálja, zajtól melódiáig, hanem a bal és jobboldali ütősök térhatásaival a zene színpadát is - a közép-európai kultúra egyik jellegzetes művészi megnyilvánulásának, a stilizált kifejező gesztus zenei alapélményének akusztikus revelációja. A Zeneszerző a vizuális élmény döntő jelentőségét hangsúlyozza, érzékelteti, innen ered kompozíciós technikájának lenyűgöző szín- és ornamentumgazdagsága, amelyről ő maga így nyilatkozott a Kanadai Magyar Hírlapban: „Mint művészt, mindig elsősorban az elsöprő erejű tömegmozgalmakat kiváltó társadalmi hatások zenei megjelenítésének lehetősége ragadott meg. Különösen fontos ez számomra ma, amikor újra széles tömegmozgalmak bontakoznak ki világszerte az elnyomás minden formája ellen.”

A táncjáték meséje Esopus fabulájának parafrázisa: a hangya-munkás munkálkodik, a tücsök-művész művészkedik, a boszorkány-politikus politizál, ellentétet próbál szítani közöttük, de kudarcot vall. A munkaalapú társadalom falanszterében a fizikai munkát végző ostoba, iskolázatlan, sorsának jobbítása érdekében lázadni képtelen hangya (munkásosztály) kiszolgáltatottan robotol életszükségleteit kielégítendő, a zongorázó tücsök (értelmiség) pedig a kultúra, tudás, tanulás, művészet, ritka, gyönyörű és törékeny dolgok megszemélyesítője helyett, a léha, dekadens, romkocsmában merengők szerepébe kényszerül. Az elnyomó hatalom (boszorkány) alapvető érdeke a különböző társadalmi csoportok egymás ellen hangolása (Divide et impera!), de a rossz szándék megtörik a hangya és tücsök egymásrautaltságából eredő szolidaritásán, a szabadság, egyenlőség, testvériség szentháromságán.

A bevezető egyetlen crescendóra épül: a hangszerszámok (a dolgozó nép munkaeszközeinek: kalapács, fúró, reszelő, fűrész…) egyre erősödő zaját halljuk, ahogy a kakofón káoszból, a gonosz boszorkány elégedett, gúnyos kacaját elnyomva, fokozatosan megszületik a mű 7/8-os alaplüktetésének metruma – az együttműködésre képes ember összehangolt tevékenységének zenei formája [1-20 ütem, 0:01-0:38]. A kialakult ritmikát erősíti a belépő zongora motorikus szekvenciája, a szenvedélyes, e-tonalitású, kis tercekre épülő, magyaros dallam, mely a mű főtémája lesz [21-36 ütem, 0:39-1:10]

Az expozíció csupa gomolygás, belső izzás, tekergőzés az akusztikus érthetőség határán; erős színekkel festi a boszorkány (diktátor) gonosz, lelketlen támadását a hangya és tücsök (a szabadok, egyenlők, testvérek) kiegyezése, zavartalan együttélése ellen. A küzdelem egyre elkeseredettebbé válik, sűrűsödik a feszültség, hogy a középrészben a zene megtisztulhasson [37-52 ütem, 1:10-1:41].

A zártból a nyitott szférába való átlépést a főtéma is jelzi, a kidolgozási szakaszban önmagába visszatérő dallam körforgása kiegyenesedik, szinkópás táncritmusban szólal meg. A páratlan, aszimmetrikus ütembeosztást (7/8) váltó páros (4/4) metrum kiegyensúlyozottsága a jó szándékú többség győzelmét előlegezi meg [53-59 ütem 1:41-1:54].

Hirtelen, újra a boszorkány látszik erőre kapni, vérfagyasztó kacagása megdermeszti a zongorista lelkét (Aki nem dolgozik, ne is egyék! - énekelné a gonosz banya a lázári üzenetet egy operában, bár tisztázatlan a kérdés: a gazdagok dolgoznak?) [59-73 ütem, 1:54-2:17]. De a munkadal töretlen ritmusa új lendületet ad az ellenállásnak - nincs oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd! -, a repríz egy fokozattal magasabb érzelmi töltéssel ismétlődik [73-87 ütem, 2:17-2:46].

A tétel csúcspontja a "valcer", a 3/4-es lüktetésű zongorakadencia - mágikus természetzene (finom utalással Bartók Mikrokozmoszának egy-egy momentumát is felidézi). Az akkordkezelés, a kísérőharmóniák (e-moll9, A9/6) összekapcsolódása a keringőmotívum domináns zenei törekvésének alátámasztását szolgálja: hidat építeni ritmus és dallam, zaj és zene - a táncjáték jóravaló szereplői – között [87-123 ütem, 2:46-3:46].

A finálé a mű költői megoldását hordozza magában. Milyen jellemző a Zeneszerző zsenialitására, s egyben művészi egyszerűségére, hogy ezen a magaslati ponton beéri a főtéma megismétlésével. A rekapituláció szinte eszköztelenül megy végbe. A főtéma, mely a bevezető zengő káoszából született, a természet igézetén át a beteljesülés metsző humorához érkezett: a diktátor-boszorkány eltűnik a történelem süllyesztőjében [123-156 ütem 3:46-4:56].

A záró ütemek diadalittas, szédítő száguldása, az ujjongó forgatag a Zeneszerző életművének talán leghumánusabb zenei képe.

[A zenei illusztráció a Zeneszerző per excellence interpretátora, Éry Balázs 2012-es koncertjének felvétele.]

vendégszöveg: Bartók Béla, Aram Iljics Hacsaturján, Lendvai Ernő, Ujfalussy József

Kanadai Magyar Hírlap

Az első lemez – mélyvíz.

Komár László – Ez a divat (1987). Producer Presser Gábor. Kóbor János stúdiójában készül, zenei rendező Karácsony János, híres-neves közreműködők, többek közt Dés László, Faragó Judy István, Solti János… A feladat először csak két-három számot felzongorázni Presser helyett (Ő nem ér rá, a Padláson van…). Végül a hangszereléstől a dobprogramozásig minden Balázsra marad. De nem bánja!

Ezt követi száznál több, fontos és kevésbé fontos, jó és kevésbé jól sikerült album.

A legfontosabbak: Pierrot – Café. Jelentős lépés a saját hangja, játékmódja tudatossá válásához.

Bródy János – Kockázatok és mellékhatások. A közvetített gondolatok jelentőségének felismerése. A produceri feladat: megtalálni a tartalomhoz a formát.

Auth Csilla – Egy elfelejtett szó, Szentmihályi Gáborral, Hrutka Róberttel – jó muzsikusokkal játszani jó!

Koncert

A sikerei csúcsán lévő Dolly Roll nagyszabású koncertkörútjai a nyolcvanas évek közepén, turnébusszal, teherautókkal, díszletekkel, professzionális technikával. Sokat próbált, rutinos, áldozatkész zenészek mellett (Novai Gábor, Kékes Zoltán, Dolly) – jó iskola.

Emlékezetes koncertek a Kisstadionban a Korállal, különleges hangulatú klubkoncertek a Gerendás Péter Társasággal, Pierrot-val, St. Martinnal, Hevesi Tamással…

Aztán jött a Pénz (keresztapa II. Lengyelfi Miklós– az első saját zenekar; a Csend előzménye), már az „instrumentális romantika” jegyében. Kivételes adottságú zenészek (Szentmihályi Michel, Hrutka Róbert, Giret Gábor, Gyenge Lajos, Csiszár Ferenc) – az önfeledt „együttmuzsikálás” élménye.

Megasztár – egy váratlanul népszerű televíziós műsor.

Inspiráló feladat, nagyon sok intenzív élmény, rengeteg munka a kimerülésig, fásultságig, csömörig.

Pihenés csendben. Otthon zongorázgatva dalokat írni, megkeresni a dalok természetes formáját, kötetlenül, az alkotás öröméért. Ezekből a kompozíciókból nagyszerű muzsikusokkal felvételeket készíteni és Szentmihályi Gábor baráti segítségével lemezzé formálni, aztán elégedetten hátradőlni – ez a terv.

Gyönyörű lemezborítót rajzol Rófusz Ferenc.

De kinek játszunk? Azoknak, akik meghallják. Nagyon nehéz felhívni bármire a figyelmet, ami nem harsány, agresszív, és nem érthető könnyedén. Próbáljunk meg visszatérni a zenehallgatás kultúrájához! Nincs „soha nem hallott” revelációs irányzatra szükség, játszunk finoman, kifejezően, és reménykedjünk benne, van, aki zenét akar hallani a zajban.

Talán a siketek mindebből többet hallanak.

                                                                                                                  Bakács Tibor

Ahogy levegője fogytán befordult a sarkon, már biztos volt benne, nincs hová menekülnie; mindenfelől üldözői veszett ordítozását hallotta. Reszkető kezébe temette arcát, mintha elrejtőzve a rá váró gyötrelmek elől, és a reménytelenek utolsó menedékeként imádkozni próbált. A mindenható istenek helyett a mindenható emberekben hitt. Az érinthetetlen kiváltságosokban, az egyenlőknél egyenlőbbekben, akik közé tartozni vágyott. Meg is tett mindent, amit a diktátor kért tőle, pillanatnyi kételkedés nélkül. [A lelkiismeret a gyengék mentsvára.] A sovány, rongyos, emberi mivoltukból kivetkőztetett nyomorultak fenyegetően vették körül, szemükben fokozhatatlan gyűlölet lángolt.

Ezek nem nyúlhatnak hozzám! Én vagyok a képviselőjük! Ezeknek nincs joguk engem elítélni. Egyáltalán nincsenek jogaik! Ezek nem emberek! Ember az, akinek nagy háza, nagy autója, sok pénze van, a Családhoz tartozik, alacsonyabb rendű egyedeket irányít! De ezek a senkik föllázadtak, bosszút állnak! Kinek mije van, annyit is ér – de ezeknek a bosszún kívül nincs semmijük!

Kétségbeesetten felemelte a fejét, értetlenül bámult a dühtől eltorzult arcokba. Nemrég még együtt meneteltek fel-alá a városban békés egyetértésben: Nem leszünk gyarmat! Aki agresszív [nincs vessző!] fél! Mi nem félünk! Élő isten!...

Látta rajtuk, nem várhat tőlük kegyelmet. Az egykori hívek a legkegyetlenebbek; nekik saját elvakult ostobaságukkal, gerinctelenségükkel is le kell számolniuk. Hörögve, vicsorogva vették körül, ütötték, ahol érték. Ott fetrengett a saját mocskában védekezésre képtelenül, aztán elvesztette az eszméletét…

Ahogy az üldözők között befordult a sarkon, már biztos volt benne: a békemenet célba ért. [Bármi is volt a célja.] A farkassá vált birkák üvöltve gyűltek a rettegve földre rogyó pásztoruk köré. A kiszolgáltatott tömegek józan ítélőképességét rajongássá formáló forradalmi hevület [ami hatalomban tartja a nép nevében küzdő zsarnokot], fokozhatatlan gyűlöletté változott. A rezsiharc gátlástalan szemfényvesztésnek bizonyult, nem maradt hinnivaló, már minden Nemzeti Jelszó kibírhatatlanul hamisan hangzott.

És a hiszékeny ostobaság, a tudatlan tájékozatlanság vagy a vakbuzgó hit mégsem védett meg bennünket, igába hajtott barmokat. [Az istenadta nép mégsem oly boldog!] Hiába ordítoztuk lelkesen, egy a tábor, egy a zászló, semmink sem maradt! Amink van, annyit is érünk – és a bosszún kívül nincs semmink!

Viszolyogva bámulta a sovány, rongyos, emberi mivoltukból kivetkőztetett nyomorultakat, a szemükben nem látott mást, csak fokozhatatlan gyűlöletet. Ez a mi képviselőnk?! Undorodott a saját mocskában fetrengő alaktól, akin látszott, képtelen felfogni, hogy ellene fordult a szabadságharc. [A lelki, vagy a fizikai kín lehet az elviselhetetlenebb?] Hörögve, vicsorogva ütötte, rúgta, ahol érte, még az után is, hogy a képviselő elveszítette az eszméletét.

Hát a rezsiharc áldozatokkal jár, gondolta keserűen, de nem érzett elégtételt, megkönnyebbülést, csak sivár reménytelenséget...

Kanadai Magyar Hírlap

A (Írhatnék nevet, de nincs jelentősége.) : Ez itt az én hazám is! [Mert Orbán Viktor, Kövér László és a többiek szerint nem, gondoltam, felírom a Facebook üzenő falára.]

B (Írhatnék nevet, de nem akarom lejáratni a tulajdonosát.) : Akkor viselkedj is úgy...és talán nem kellene egyfolytában oda "tojni", ahonnan eszel... [Értsd: nem viselkedsz magyar módra, egyfolytában a nemzet ellen fordulsz!]

A: Talán azt nem Neked kellene eldöntened, hogy mitől az én hazám is Magyarország! [Finom célzás a Nemzeti Együttműködés Rendszerére.]

B: Hazaszeretetből táplálkozó, építő jellegű kritikát még nem olvastam tőled...csak feltételezéseken alapuló vádakat, hogy mi lesz ebből és abból a törvényből, intézkedésből (általában gyorsan eljutsz a fasizmusig) és hogy vége a demokráciának. De még egyszer sem lett igazad. Láttad Ukrajnát? Gondolom igen, és még sem hiszel a szemednek, mégsem hiszed el, hogy hajszálpont ugyan ez történt nálunk 2006-ban! Egy diktátor leváltott a tömeg, de ő maradt és a tömegbe lövetett...a provokátorok bevetésével felgyújtotta a várost. Ráadásul nem én fasisztázom le a hazámat nap mint nap, minden alap nélkül. Magyarországot meg milyen alapon meritek diktatúrának nevezni? (Itt a teljes mai ellenzékről beszélek, és nem vallási vagy más alapon többesszámozok. Jogilag is köztársaság, parlamenti demokrácia van és szabad választások 24 éve...Ja, hogy az Istennek sem tudjátok megnyerni? Talán kevesebbet kellene fasisztázni. [A kiemelés, helyesírás, központozás liberális trükk…]

A: Az ízléstelenségre a Nemzeti Hovatartozás nem mentség! Értem, hogy félsz a jövőtől, én is félek. Ha nem is érti, de legalábbis érzi minden ép erkölcsű ember, hogy Magyarország kataklizmába sodródik (sodorják!). "Aki agresszív (nincs vessző!) fél."- emlékezetes jelszó a békemenet élharcosaitól. Aki ízléstelen, az is fél! [Még nem hevertem ki az asztalra szarásos megjegyzést.]

C (Írhatnék nevet, de legyen elég annyi, egy újabb hazaáruló csatlakozott az eszmecseréhez.) : B, te egyre agresszívabb vagy. Éjjel láttam az ízléstelen kommentedet. Hát tudd meg, hogy már nincs demokrácia. [Köszönöm a támogatást!]

B: Csak egy beírást mutass nekem, ahol azt írtam, hogy Balázs nem magyar. Mégis beteszi az én oldalamra azt a provokációt, aminél aljasabbat nem sokat tudok elképzelni...Én csak abban a stílusban és azon a szinten válaszoltam, ahogy ő beköszönt. Bocs. [Ennél aljasabb provokáció – „ez itt az én hazám is” – szinte elképzelhetetlen!]

A: Nem kell mondanod, elég, ha gondolod! Miért háborodnál fel egyébként a kivételesen aljas provokációmon? [Hát nem?]

B: Nem maga a mondat az aljasság, amit Te ügyesen kiemeltél a szövegkörnyezetéből és beraktad újra, hanem az az erőlködés, ahogy igyekszel kiforgatni a szavaimat, hogy bebizonyítsad végre a tieidnek, hogy lám, aki Orbánnal egyetért az antiszemita, fasiszta már csupán csak azért is, mert egyetért Orbán politikájával. Vagyis az Orbánt támogató sokaság (pl. a Békemenetet) már csak az lehet. Aki ezt meri állítani a 2.5 millió FIDESZ támogatóról, hogy fasziták, diktátorok, birkák, hülyék stb., azt én továbbra is aljasnak fogom nevezni. [Béla, nyugodtan nevezz aljasnak!]

A: Béla, nyugodtan nevezz aljasnak!

D (Írhatnék nevet, de felesleges – egy újabb libezsibuzokomcsi.) : Könyörgöm, miért vitatkoztok barommal. Ez a katlan, mint tudjuk, Radnótinak, Szerbnek, Sárközinek, és még sorolhatnám, sem volt a hazája. Nem kellettek. Ezeknek a saját akolbűzük kell, csak abban érzik jól magukat, az ad nekik biztonságot. [Szélesedik a horizont!]

A: B, leegyszerűsítem számodra: a jelenlegi rezsimet fasizálódó diktatúrának, Orbánt diktátornak tartom! Már a békemenet emlegetésétől is hánynom kell! Ezért aljas lennék?! Lám-lám - kétharmad demokrácia felfogása. És, hogy hülyeségeket firkálsz Gyurcsányról? Tőlem... [Nincs hozzáfűznivalóm.]

B: Ezt eddig is tudtam, azért kezdtem beszélgetni veled, mert az okára is rá szerettem volna jönni. Egy okos ember hogyan veheti be azt a hazugságot, hogy a rettenetesen rossz vezető Gyurcsány és a tömegbelövető baloldal miatt kétharmadot nyert FIDESZ fasizálódik és diktatúrába tart és hogy Orbán a diktátor, és nem az, aki tényleg a békésen ünneplő tömegbe is belelőtt kétségbeesésében, mert lebukott a több éves választási csalás sorozatával. A Békemenet pedig gyönyörű, békés, szeretet teli séta volt a minket nyomorba döntő EU és IMF (egykutya) ellen. Aljasságnak meg azt tartom, ahogy engem be akarsz feketíteni, pedig 1000x leírtam, hogy semmi bajom a cigányokkal, a zsidókkal, a homokosokkal, a leszbikusokkal (velük különösen nincs) és bármilyen vallású emberekkel, ha azok magyarnak tartják magukat! Csak azok ellen tiltakozom, mindettől függetlenül, akik jól láthatóan a külföldi multik hasznát védik (rezsicsökkentés és bankadó ellenesek) a magyar emberek nyomorúságával szemben. És sajnos Te is ezt teszed, egyre indulatosabban, a cáfolataimat látván. [Hiába, no. A cáfolatok előhozzák belőlem az indulatot.]

A: Na, a rezsicsökkentéstől is hánynom kell! Többre tartom magam pár száz forintnál! [És folytathatnánk ítéletnapig (ítéletnap – jó szó!), de egy Hoppál Róbertbe oltott Selmeczi Máté sem tudna meggyőzni engem, amilyen megátalkodott vagyok: Ez itt az én hazám is!]

Hogy szélesedjen a horizont: Európa is az én hazám!

 Kanadai Magyar Hírlap/Ellenszék

- Lehetséges, hogy a miniszterelnököt félretájékoztatták? - töprengett Esti, kezében az újsággal. – Másképp mondhatna akkora baromságot (még ha Indiában is), hogy: „a több atomenergia miatt nálunk lesz a legolcsóbb az áram, négy-öt éven belül”?! (Egy megawattnyi atomerőművi áramtermelő kapacitást szakirodalmi adatok szerint, átlagosan 5000 dollárért állítanak elő. Az előkészítésre 5, az építésre 7, az üzemidőre 50 évet lehet számolni. A piacon elérhető áramárat 90 euróra becsülve – a mostani 48 euró! -, a számítás vége: a Putyinról elnevezett, Nem Leszünk Gyarmat Magyar Nemzeti Atomerőmű, a tervezett élettartama alatt, nem fogja visszahozni a befektetést, sőt 100 milliárdos veszteséggel zár majd. Ha fel nem robban! Ez igazán előnyösnek tűnik, nem?)

- Valószínűbb - töprengett Esti kezében az újsággal -, hogy pontosan tudja: amit mond, fondorlatos blöff. A békemenetes idiótákon kívül mindenki tisztában lehet azzal, hogy a fejlett világban, az elmúlt másfél évtizedben alig épült atomerőmű, az atomenergia ipar leszállóágban van, a nukleáris innováció leállt. A fukusimai katasztrófa óta a baleseti kockázat vállalhatatlannak tűnik. Magyarul: az atomenergia rohadt drága és rettenetesen veszélyes. Igaz, a Putyintól megvásárolható Csernobil-mintájú reaktor ezermilliárdé’ szinte ingyen van. Ha felrobban, majd a hajléktalanok eltakarítják az atomhulladékot, mint Fukusimában. Hajléktalanból errefelé úgyis van bőven.

- Persze egy radioaktív katasztrófa megtizedeli a hajléktalanokat – töprengett Esti kezében az újsággal -, ha el nem pusztítja valamennyit. Sőt, még az is lehetséges, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Magyar Csapatára is ráborulna a gombafelhő. Akkor mi lesz? Lehet, hogy a sugárzás növekedésével a nemzeti oldal Ázsiába költözik, és csak a balliberális söpredék marad itt? Lehet ez valamiféle nemzetstratégia? Új Honfoglalás?

- De miért kell a miniszterelnöknek blöffölni? Kétharmad az kétharmad! Négy évig azt csinál, amit akar. Ezt hívják demokráciának. Mértékletességre utal, hogy még nem tiltotta be a másként-gondolkodást, nem húzta karóba, ültette tüzes trónra, küldte koncentrációs táborba az ellenkezőket. Vagy a bizonytalanokat. Vagy a kérdezőket. Hogy futballstadiont vagy atomerőművet építtet a kert végébe? Kinek mi köze hozzá?! - töprengett Esti kezében az újsággal.

 Kanadai Magyar Hírlap/Ellenszék

Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy – mint legutóbbi leveledből kiderült – személyes ismerőseim között tisztelhetek egy élő 2006-os forradalmárt és szabadsághőst, a rendőrterror és a kommunista diktatúra áldozatát, az ötvenhatos vértanúk közvetlen örökösét. (Bár az utóbbira vonatkozó utalásaid - csakúgy, mint Orbán Viktor történelemszemlélete - kicsit homályosak; Nagy Imre, Maléter Pál, Angyal István és a többiek emlegetése, a keresztény jobboldal mártírjaként, nem túl meggyőző.)

Mind a mai napig liberális(sőt: libertariánus!)-kommunista-baloldali  téveszméim és a feneketlen gyűlölet elhomályosította elmémet, de szenvedélyes leveled helyrezökkentette bennem a világot.

Szégyellnem kell magam! Szégyellnem, mert a nemzetvesztő baloldallal vállaltam azonosságot; a balliberális rezsim haszonélvezője voltam, önös érdekeim a nemzet érdekei elé tolakodtak. Szétloptam az országot, fenekedtem, hamisítottam és idegenekkel szövetkeztem, szórtam a gyűlölködés és a viszály magvait, hülyeségeket firkáltam toleranciáról, empátiáról, szolidaritásról, szabadságról, demokráciáról. Mindent elkövettem, hogy Magyarország a „csürhék országává váljon”. Mentségemre szóljon csekély értelmem és a tény: ezek manipuláltak! Kihasználták, hogy a szabados, nemzetietlen értékrendet belém plántáló  hiszteroliberális oktatási rendszerből következő, hiányos, egyoldalú műveltségem (műveletlenségem), tájékozatlanságom, és a túlburjánzó libezsibuzokomcsi média kártékony hatása gondolkodásra képtelenné tett.

                                               Shame, shame, shame. / Rokkur Rokkur.

Meg voltam győződve róla, hogy Magyarország mai miniszterelnöke egy hataloméhes, gátlástalan diktátor, képviselői, szóvivői szervilis idióták, vagy pénzsóvár karrierpolitikusok, híveiről pedig pontosan azt feltételeztem, amit Te rólam: elvakult, sötét lelkű ostobák.  (Ha ez számít: a sajátomnak hitt ideológia hivatásos ügynökeiről sem voltam-vagyok túl jó véleménnyel, de lehet, ez megint valami önmarcangoló liberális hiszti…)

Leveledben sokat emlegetsz bizonyos Gyurcsány Ferencet, kiről én idáig csak azt tudtam, ő az egyetlen magyar politikus, aki beismerte a hazugságait, de most már hittel hiszem, hogy egy alávaló, szemkilövető gyilkos, aki a hatalom megszerzéséért mindenre képes. Biztos vagyok benne, ha tehetné, ma is a tömegbe lövetne.

Elhittem, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere (csakúgy, mint a rezsicsökkentés) aljas átverés, úgy képzeltem a demokrácia a kisebbségek érdekeit is védi, de most már ki merem jelenteni, a többség (a kétharmad) diktatúrája az egyetlen működőképes elv! Rendet kell tenni, és erre csak Orbán Viktor képes egyedül! Persze könnyű ezt belátni, ahogy Magyarország napról napra jobban teljesít, és népünk vezetőinek áldozatos munkája édes gyümölcsöt terem.

Útmutatásod alapján ezúton kérek bocsánatot minden tisztességes keresztény magyar hazafitól. Elismerem, hogy az igazság letéteményeseiként a Ti feladatotok a véglegesen legyőzött liberalizmus és a sokszorosan bukott baloldal által okozott, már-már jóvátehetetlen károk enyhítése, a nemzet felemelése. Hálatelt szívvel köszönöm, hogy megvéditek e lángoktól ölelt kis országot tőlem, a hozzám hasonlóan gondolkodóktól, hazaáruló gazemberektől, bűnös eltévelyedettektől.

A békés polgárháborúhoz kitartást kívánva, bűnbánattal és megkönnyebbüléssel:

Egy bukott baloldali

Kanadai Magyar Hírlap

[Ilyen hatalmas méretű felvonulást, ilyen egységes akarattal történt tömegmegmozdulást, ilyen pompás ünnepséget még nem látott Budapest. Csodálatos felvonuláson tüntettek a tömegek a demokrácia mellett. Az elsők között meneteltek a magyar szabadságharcosok, akik a háborúban fegyverrel, most pedig munkájukkal küzdenek a demokráciáért. A dolgozók hitet tettek a magyar béke mellett, a város különböző részeiből vonultak a Hősök terére.]

Egy a jelszónk: a béke! – a menet a Mussolini tér környékén, az Orbán Viktor sugárút közepe táján járt, de a tribünön várakozó párt-és állami vezetők tisztán hallották: Harcba boldog jövőért megyünk!

A Generalisszimusz, a Nagy Honvédő Háború, Forradalom, Rezsi- és Szabadságharc vezénylő tábornoka, az őt teljes dicsőségében megörökítő, a hungarocellnél is maradandóbb, gránitszilárdságú anyagból szobort monumentum tövében állva, elégedetten nézett körül; minden a haditerv szerint alakul.

Világnemzet lett a magyar, a békemenet hadrendbe állt [oximoron!], felszabadította saját életét, visszaverte a gyarmatosítási kísérletet, hadüzeneteket küldött, csapatai a Hősök teréről egyenesen a frontra masíroznak.

A nemzetre rontó baloldalt és a jellemtelen bizonytalankodókat egyszer és mindenkorra elemészti a végső megoldás [Endlösung]. Akit nem lehet futballstadionokba gyűjteni, a békemenet vezetőjének irányításával – a szeretet jegyében - beássák nyakig a földbe, az orgoványi erdőben.

A Vladimir Putyinról elnevezett atomerőmű üzembe helyezése a kegyelemdöfés volt a nemzet legfőbb ellenségei, az energiaszolgáltatók számára (milyen olcsón megkaptuk a szovjetektől a Csernobilban már bevált reaktor-technológiát!), és az ország iparosítása is szépen haladt az ötéves terv alapján.

[Az emberhullám szünet nélkül hömpölygött. A Hősök teréhez érkezve egyre nőtt a tömeg lelkesedése. Szűnni nem akaró ünneplésben részesítették a dísztribünön lévő vezetőket. Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, és Veres Péter, a Nemzeti Parasztpárt elnöke álltak az emelvény elején: „Köszöntöm Budapest dolgozó népét, akik ezt az új magyar demokráciát minden erejükkel és mindenkivel szemben megvédelmezik.”]

Ez a harc lesz a végső! – dúdolta a megafonokból harsogó mozgalmi indulót a Békehadvezér, amikor a felvonulók befordultak a Felvonulási térre. A sok lelkesedéstől kipirult arc, a lángoló, tiszta tekintet, az elszánt léptek dübörgése megacélozta lelkét: Milliónyi szív dobogja ritmusát, (ritmusát, ritmusát,) nincs oly erő, mely legyőzné, ki a népért küzd!

[Egymás után vonultak el előttünk a gyárak, üzemek, a kerületi, pártszervezetek dolgozói.]

Zászlók helyett a gáz-, víz-, villanyszámlájukat lobogtatták (a narancssárga mezőben jól kivehető: Éljen Viktor, Éljen a Párt!), a transzparenseken: „Aki agresszív fél. Mi nem félünk!” (sic!), „Ő értünk, mi érte”, „Az ország nem vált a csürhék országává” - felirat.

[A magyar munkásság forró ünnepén bebizonyosodott, hogy lelkesedéssel és meggyőződéssel sok akadályt le lehet győzni. Budapest dolgozó népe tanújelét adta egészséges élni akarásának és törekvésének, hogy a demokrácia útjáról soha többé senki le nem téríthesse.]

Aztán az Élő isten egyetlen intésére a menet megtorpant, és egy emberként, áhítattal a szónoki emelvény felé fordult. Egy pillanatra mindenkit elvakított a Putyin Erőmű fölött felragyogó Új Nap. A kritikus tömegből sugárzó szeretet lökéshullámai meglobogtatták a Kárpát-medence Géniuszának őszülő haját. A béke szinte tapinthatóvá vált, energiája elárasztotta a teret, részecskéi megsokszorozódtak, ekvivalens dózisának mértéke meghaladta a Csernobilban mért 350 mSv/teljes élet-et, a boldog jövőbe vetett hit elektromágneses impulzusai pattogtak az egyre forrósodó légkörben. A Rezsiharc bevégeztetett.

A gombafelhőt a békemenet tagjai közül már senki sem látta.

De a többi magyar ember sem…

Vendégszöveg: Orbán Viktor, Berendik István, Icsey Rudolf, Nagy László, Zólyomi Gyula

Kanadai Magyar Hírlap

A híres zongoraművész (akkoriban [most!] Ivri Lidernek hívták) nem háborgott a sorsát illetően, nem foglalkoztatta, hogy igazságos-e a világ; volt kellő önbecsülése. Ebben hasonlított Haydnhoz. Önbecsülését, és ebben különbözött Haydntól, nem a becsülésre méltó képességei hizlalták, hanem mondhatni, épp ellenkezőleg.

Apai nagyapja kommunista volt.

Családja felét kiirtották zsidó származásuk miatt.

Ateista volt [nem hívő?, vallástalan? – ezzel később (jóval később, egy másik dolgozatban) még szöszmötölnék kicsit].

Zenéje szabadelvű. [S ebben hasonlított Haydnhoz (is). Antiliberális zene, inkább így: antiliberális művészet van?]

És saját neméhez vonzódott.

Egy szép metaforával: a tiszteletreméltó magyar nemzeti közgondolkodás [Magyar Nemzeti Közgondolkodás!] állatorvosi lova. Echte libezsibuzokomcsi.                                     

Az önbecsülés lett a híres zongoraművész veszte,(és ebben különbözött Haydntól); végtelen önhittségében Magyarországra utazott vendégszerepelni. Magabiztosságát végzetes tájékozatlansága fokozta: azt hitte, Magyarország Európában van.

- Szerencsétlen, nem tudja, hogy a zsidókat itt üldözik – motyogta a bajsza alatt a jólelkű csendőrőrmester, mikor fel- és letartóztatta a határon. Társa már indult volna Estivel a Duna felé, mikor parancs jött: előbb vallassák ki a foglyot, hátha elárul valamit a világméretű zsidó összeesküvésről. Nem ismert be semmit, hiába világítottak éles fényű lámpával az arcába, verték gumibottal a talpát, tépték le a körmeit, fokozták kínjait az elviselhetetlenségig Ákos rádiószignáljainak folytonos ismételgetésével.

A bírónak nem volt szüksége vallomásra: Magyarország Alaptörvénye szerint a kommunizmus bűnei nem évülnek el – harsogta az ítélet kihirdetésekor. A zongoraművész mindennap reménykedve ébredt, hátha a legfőbb nemzetvezető megkegyelmez neki. Hiába.

- Magyarországon már a kisiskolások is tudják (a Nemzeti Alaptanterv része? – a szerk.), hogy a homoszexualitás halálos bűn! - recsegte villámló szemekkel a pap, mikor Estit a vesztőhelyre kísérte.

Vendégszöveg: Esterházy Péter

Kanadai Magyar Hírlap

Én koraszülöttként jöttem a világra. [Édesanyám gyakran emlegette Hirschler Imre, a kommunista! szülészorvos (lám-lám, az ideológiák harca; kommunista - gyógyító, fasiszta - látens gyilkos) nevét hálatelt szívvel, mint akinek életemet köszönhetem.] És nem lenne jogom az élethez? Mert hogy is írja Bayer?: “...de a koraszülöttek halnak. Mert gyakorlatilag életképtelenül jönnek a világra." Hát lehet, hogy életképtelenül jöttem a világra, lehet, hogy a Bayer-félék ledobtak volna a Taigetoszról, sőt, ballibsi hulladékként még most is szemétbe dobnának, ha tehetnék, mégsem haltam.

Bayer azt is írja: "S itt nem megkerülhető az anyák felelőssége. Akik végigbagózzák és piálják a terhességüket, nagy valószínűséggel idő előtt fognak szülni. Ez tény. S ha az orvos és a védőnő nem mer kimenni közéjük, mert fél, hogy megverik, az is érdekes kérdéseket vet fel." Tehát, hogy cigány vagyok-e! Az én édesanyám nem ivott, nem dohányzott, sőt, a védőnő is ki mert hozzánk jönni[Zugló nem Borsod!] Ezen múlt volna az életem?

vendégszöveg: Kincses Gyula asztalfiókja

Kanadai Magyar Hírlap

A végtelen csend mélyében ott szunnyad, lapul, pihen, minden lehetséges hang és harmónia, ott remeg a világ minden hangja.

Ahogy az üres vászon is tartalmaz minden képet, amit valaha festettek vagy majdan festenek. Amint megteszed az első ecsetvonást, a végtelen lehetőségek elillannak. Már nem születhet meg a világ legragyogóbb képe, csak az, amire te magad vagy képes. A csend végtelen. Minden hang véges.

["A csend az alapállapot. A csendet nem eléri az ember, hanem a csendből születik meg egy hang, és oda is tér vissza. Tehát ilyen értelemben Esterházy Péter gondolatai a csend és a hang közötti összefüggésekről teljes mértékben fedik a valóságot és az én elképzeléseimet a zenéről." (Eötvös Péter)]

Ha úgy képzeljük, hogy a világ egy nagy csend, amit az ember igyekszik megtörni, akkor én most ezzel a dallal akartam ezt megtenni.

Vendégszöveg: Horváth Péter, Esterházy Péter

Silence

At the bottom of the endless silence, there hides, lurks, rests, there trembles every possible note and harmony of the world. The empty canvas also contains every picture which has been painted or will be painted. As soon as you add the first touch to the picture, the unlimited possibilities slip away. The most splendid picture in the world cannot come to life anymore, only the one which you are capable of creating. Silence is infinite. Every note is finite.

If we imagine the world as a big silence (csend in Hungarian), which we are trying to break, then I have tried to do so with this song here.

Silenzio

Nel cuore dell’infinito silenzio ci dorme, riposa, è rannichiata, ci trema ogni possibile nota ed armonia del mondo. Anche la tela vuota contiene ogni quadro che è mai stato o sarà dipinto. Appena ci dai la prima pennellata, le possibilità interminabili si dileguano. Il più stupendo quadro del mondo non può nascere più, solo quello che sei tu capace di fare. Il silenzio è infinito. Ogni nota è finita.

Se immaginiamo il mondo come se fosse un grande silenzio (csend in ungherese) che cerchiamo di rompere, allora io ho provato a farlo con questa canzone.

 Esti késve érkezett a Nemzeti Színházba, a jegyszedő kapkodva kísérte a helyére.

York napsütése rosszkedvünk telét

Tündöklő nyárrá változtatta át.

 A potrohos, gnóm törpeformájú színésznek nem volt szüksége jelmezre, púpra, testileg-lelkileg torz figura állt a futballstadionra emlékeztető díszletek között.

Most homlokunkon győztes koszorú,

Diadalemlék csorba fegyverünk,

Vad riadónkból víg vacsora lett

És édes dallam szörnyű indulónkból.

Szelíden mosolyog a háború,

Nem lovagol páncélos paripán,

Hogy félénk ellenség szívét ijessze.

 Fertelmes alak, a gonosz megtestesítője, mintha mindenestül a drámaírói képzelet szülötte volna.

De én, kit durván véstek és szerelem fénye nélkül,

Kit megfosztottak minden szép aránytól

S a természet becsapott termetemmel,

Hogy eltöltsem e csevegő időt –

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.

 - A szerep szinte kínálja magát a túljátszásra, de ez a színész igen meggyőző. Borzongató az aljassága! – mormolta magában Esti. – Richárdja következetesebb gazember, mint Shakespeare-é.

[III. Richárdot nem Shakespeare találta ki, lényegében ilyennek mutatják azok a történelmi munkák, melyeket drámája megírásához felhasznált, de tetézte gonoszságát a saját leleményéből, arcképét még sötétebb vonásokkal gazdagította. Csak annyi művészi szabadsággal élt, hogy ténynek vette a feltehetőt.]

Esti a közönséget figyelte.

Akik már olvasták a történetet, vagy nagyobb beleérző képességgel bírtak, rémülten ismertek a főhősre. Izgatottan fészkelődtek, vészt jóslóan magyaráztak a mellettük ülőknek, záptojást, paradicsomot dobáltak a színpadra, de egyszer sem találták el a célt. Bekiabálásaikkal próbálták siettetni a katarzist; bár nem lehettek biztosak a Richmondot játszó színész átütő tehetségében.

[Shakespeare-t Richárd trónra kerülésének és uralkodásának rövid időszaka, a „rózsák háborújának” végkifejlete érdekli, a tébolyult hatalmi harc elszabadult pokla. Richárd halálával „a piros rózsa és a fehér kibékül / S utódjaik – ha Isten úgy akarja - / Mosolygó békét hoznak a jövőnek, / Gazdag napokat, víg bővelkedést. / Törd el az árulók kardját Uristen, / Mely e véres napokat visszahozná, / Ne kóstolja e szép ország gyümölcsét / A békét sebző áruló gyűlölség!]

A díszpáholyban és jobb helyeken ülők vallásos áhítattal itták a törpe szavait - meglehet, az okosabbja csak színlelte a lelkesedést, mert érdekében állt, hogy a rajongókkal tartson – sokuknak kifejezetten kedvére való volt a púpos gátlástalansága. Erkölcsi aggályok nélkül azonosultak a protagonistával. Az alakítás a hátsó sorokban szorongó nyomorultak és gyengeelméjűek között sem maradt hatástalan: a jobb érzésű nézőket rendre kétségbeejtő tragikus pillanatokban is megszállottan szeretünkrichárdoztak, párás szemekkel tapsoltak, elégedetten vihogtak kedvencük aljas intrikáit méltatva kielégülten.

[Shakespeare kiváló lélektani érzékkel mutatja meg, milyen személyiségtorzító hatása lehet a testi-lelki nyomorékságnak, hogy a valamilyen fogyatékosság miatt hátrányt szenvedő, frusztrált ember milyen féktelenné válhat a kárpótlás keresésében. De a monológ kulcsfontosságú sora, az „Úgy döntöttem, gazember leszek” jelzi, hogy Richárd nem beteg, akiben nincs, vagy elhalt az erkölcsi érzék, s aki ezért nem beszámítható és felelősségre vonható. Ő tudatosan járja végig azt az utat, melyre az ösztönei vezetik: gonoszsága cinikusan kigondolt és végrehajtott program.]

A többség kifejezéstelen csendben, báván bámulta a színpadot. - Fogalmuk sincs, mit látnak, egyáltalán: hogyan kerültek a színházba. Pedig a jegyet nem ingyen osztogatták. Azt hiszik semmi közük az egészhez! – így Esti – Nem taszítja őket a főhős feneketlen aljassága?! Nem bíznak az isteni igazságszolgáltatásban, aminek végül le kell sújtania a szörnyetegre?!

[Richárd tökéletesen azonosul szörnyetegszerepével; az önismeretnek és a tudatosságnak azon a fokán, ahol ő áll, szembe kell néznie azokkal a bűnökkel, amelyek a vállalt szereppel együtt járnak. Tudatában van bűneinek, de a szó közkeletű értelmében bűntudata nincs: „Oly mélyen vagyok / A vérben, hogy bűn bűnt vonszol magával.” Ezért is van különös jelentősége annak az epizódnak, amelyben kizökken ebből a szerepből. A bosworthi csata előestéjén a máskor oly rettenthetetlenül bátor és vakmerő Richárd viselkedésében és megnyilatkozásaiban a szorongás jelei mutatkoznak. Ennek a hidegen számító észlénynek rossz előérzetei vannak. ” Valahogy nem oly éles az eszem, / S nem oly elszánt a lelkem, mint szokott.” / Amikor pedig elalszik, sorra megjelennek ellenségeinek szellemei, átkokat szórnak rá, fenyegetik, s mind így búcsúznak tőle: „Ess kétségbe! Pusztulj!” Gyötrelmes álmából ébredve, az álom hatása alatt eddig kikezdhetetlennek látszó magabiztossága elhagyja, fölényes cinizmusának nyoma sincs. Fél, s nemcsak a bosszúval fenyegető szellemektől, de még inkább önmagától. Kínozza a „gyáva lelkiismeret” és a bűntudat, s talán még erőssebben az a gondolat, hogy senki szeretetére és sajnálatára nem számíthat, még önmagáéra sem. „Kétségbeesem. Senki sem szeret, / S ha meghalok, majd egy lélek se sajnál. De miért is tennék, mikor én magam / Sem tudom megsajnálni magamat?”]

Estit felkavarta az előadás. Szorongva vergődött tehetetlenségében – a Globe-ban szenvedélyes igazságérzetétől vezérelve (vezérelv – használható szó!) talán már felrohant volna a játszók közé, hogy önnön kezével szúrja szíven Burbage-et*, megoldva a drámai konfliktust. De itt? Most? Meneküljön a nézőtérről? De nincs hová menni: színház az egész világ! Bár lehetnek ennél élvezhetőbb előadások is… - reménykedett Esti.

* Richard Burbage – ő volt talán Shakespeare legközelebbi társa. Ő alakította legfontosabb tragikus hőseit. Ő játszotta az első Leart, az első Hamletet, Othellót.  Valószínűleg ő mutatta be Romeót, Machbetet, Coriolanust, Prosperót, Antoniust… és III. Richárdot.

Vendégszöveg: Peter Ackroyd, Ruttkay Kálmán

a Shakespeare idézeteket fordította Vas István

 fénykép: varosikurir.hu

Az írás a Kanadai Magyar Hírlapban jelent meg.

                                                   (Plakátterv © Viki  Bartleby Müller)

Mert ismeretes, hogy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. És majdnem mindig igazat mond! Avagy majdnem igazat mond mindig… A Négyszögletű Kerek Erdő lakói felnéztek rá, még Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl is biztos volt benne, hogy Zordonbordont választanák meg vezérnek, ha kellene vezért választani.

- De miért kellene vezért választani? Itt köztársaság van! – húzta ki magát Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán.

- Aha, köztársaság – mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, de látszott, hogy egész máson jár az esze. - Vedd tudomásul, hogy hadiállapot van, és parancsot csak a vezér adhat!

- Hadiállapot van? – kérdezte rémülten Ló Szerafin, a kék paripa. - Megtámadtak minket? Kik?

- Hát nem tudod, hogy elszaporodtak az erdőben a pomogácsok, – sötétült el Zordonbordon tekintete – és hamarosan megindítják ellenünk a döntő támadást?!

- Minket döntőtámadnak meg? – nézett körül értetlen szemmel Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót. - De kik azok a pomogácsok? És miért támadnának meg minket?

Aromó szigorú tekintetet villantott rá: - Hallgass Lajos, ne szólj az okosabbak dolgába!

Na, erre a többiek is nekiestek:

- Csend!

- Hagyd abba!

- Fogd be a szád!

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szemügyre vette Szörnyeteg Lajost: - A pomogácsok az ellenségeink. Másképp gondolkodnak, mint én… khm… akarom mondani: mi. És el akarnak minket pusztítani. Sőt, széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak, elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak.

- Jaj istenem! - sírt fel Vacskamati. Na de a többiek se különbül. Sápadoztak, szepegtek, reszkettek.

A nagy zajongásból Vacskamati hangja sivított elő: - Akkor most mit csináljunk?

Bruckner Szigfrid csillapította: - Ugyan Vacskamati, mit siránkozol? Majd beszélünk azokkal a pomogácsokkal. Csak nem fognak ok nélkül öldökölni. Egy csöpp eszük biztos van.

Zordonbordon felnevetett. Akárha egy rekedt sziréna szólalt volna meg.

- Haha! Beszélni a pomogácsokkal! Még mit nem! Akkor aztán százszorosan végetek. Még ennek a tisztásnak a helyét is sóval hintik fel. Egy dolog segíthet csak: a harc!

- A harc? – rebegte Bruckner Szigfrid.

- Az üsd vágd nem apád? – hebegte Vacskamati.

- A csihipuhi? – habogta Szörnyeteg Lajos.

- Az – mondta Kisfejű. – Csak a harc segíthet.

Erre lett aztán igazi haddelhadd! Futkostak, ugráltak, jajgattak, meneteltek, siránkoztak. Csak az egy Dömdödöm, aki, mint köztudott, csak annyit tudott mondani, hogy „Dömdödöm”, támaszkodott zsebre tett kézzel egy fának: Dömdödöm!

Odavágtattak Dömdödömhöz, körülállták.

- Hogy mered azt állítani, hogy pomogácsok egyáltalán nincsenek? Vedd tudomásul, hogy megtámadtak minket és hadiállapot van! – rikoltotta Aromó.

Zordonbordon Dömdödöm felé nyújtotta mutatóujját.

- Én téged ezennel regenátnak nyilvánítalak.

- Talán generátornak – javította Vacskamati.

- Renegátnak – mondta Aromó, immár helyesen.

Kisfejű Nagyfejű hadonászott.

- Büntetésből idekötözünk a fához. Itt aztán renegáthatsz! Mi meg fölkészülünk a pomogácsok elleni harcra. Nem adjuk ingyen a bőrünket!

Nosza, gyorsan kerítettek egy kötelet, és mirniksz-dirniksz, odakötözték szegény Dömdödömöt a fához.

- Így – mondta elégedetten Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon -, és ha még egyszer meg mersz szólalni, még a szádat is betömjük. Értve? A belső ellenség a legveszélyesebb.

Visszakocogtak folytatni a haditanácsot.

- A harchoz fegyver kell – dörögte Kisfejű -, gyerünk Szörnyeteg Lajos! Törjél bunkókat! Kiállsz az útra, és addig bunkózod őket, amíg meg nem adják magukat.

Szörnyeteg Lajos már futott is a bunkókért, hallották, ahogy recsegve törnek az ágak, Szörnyeteg Lajos nagyon igyekezett, erős is volt, hát jókora bunkókat tudott törni.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon úgy tett, mint aki nagyon gondolkodik.

- A harchoz pénz is kell – szeméből pattogtak a kapzsiság szikrái -, adjátok ide a kincseiteket!

Értetlenül néztek rá.

- A micsodáinkat? – kérdezte Ló Szerafin.

- A kincseiteket. Az aranyat, az ezüstöt, a gyémántokat, a tallérokat, a jáspisokat, a karbunkulusokat, az obulusokat, és a fabatkákat is adjátok ide. Mindent. Akkor megmentelek benneteket.

És akkor valami nesz az erdő mélyéből. Halk könnyed. Léptek zaja. Füleltek.

- A pomogácsok – suttogta rémülten Vacskamati.

- Segítség!

- Meneküljünk!

Szörnyeteg Lajos meg szélesen elvigyorodott, kivillant mind a harminckét foga.

- De hiszen ez Mikkamakka – mondta boldogan.

Hej, elkomorult ám Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázata.

- Mikkamakka. Mi az ördög! – suttogta mérgesen.

Úgy volt, nem másképp. Mikkamakka lépett a tisztásra. Volt ám nagy öröm, egyszeriben elpárolgott a félelmük. Csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szívta csalódottan a fogát.

- Szervusztok – köszönt nekik Mikkamakka, majd Zordonbordon felé fordult. – Á, mély tiszteletem Zordonbordon Úr. Ön itt?

- Én… ugyanis – dadogott Zordonbordon, de közben Mikkamakka észrevette a megkötözött Dömdödömöt, és odaszaladt hozzá.

- Hát ez meg micsoda?! Ki kötözte meg Dömdödömöt?

- Dömdödöm – mesélte Dömdödöm.

- Nahát! – csodálkozott Mikkamakka, és eloldozta a csomókat. – És ezek mind beugrottak?

Hej, nagyon szégyellték magukat! Még hogy pomogácsok! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon behúzta a nyakát. és a fák felé sompolygott. De Bruckner Szigfrid se volt rest. Odarontott a bunkókhoz.

- Te akartál minket becsapni – ordította.

- Te senkiházi!

- Te köcsögfejű!

- Te hordóhasú!

- Te lepényfülű!

- Te melencemellű!

- Te kemenceszájú!

- Te hígvelejű, széllelbélelt!

Mondták, mint egy litániát, és piff-puff utánahajigálták az összes bunkót. Csak úgy döngött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon háta.

- Ezt jól megkapta – örült Vacskamati.

Mikkamakka csóválta a fejét.

- Hát majdnem sikerült neki rászednie benneteket.

- Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

- Persze, Dömdödöm. Igazad van, ne beszéljünk róla – mondta Mikkamakka.

- De azért ne felejtsük el!

Vendégszöveg: Lázár Ervin – Gyere haza Mikkamakka!

Kanadai Magyar Hírlap

Mennyibe kerül egy hűségnyilatkozat? Párszáz forintos rezsicsökkentésért százezrek írják alá a nenyit, ennyit (bocsánat!) ér tehát elkötelezettségük. De a rezsicsökkentő honvédők – gondolom - a nemzet egyszerű, de elszánt katonái (remélem, nem sértő az általánosítás), a tábornokok lojalitása többe van. Mondjuk, háromszázmilliót megér. („A Keller András vezette Concerto Budapest, amely június elsejétől állami nonprofit kft.-ként működik majd, 300 millió forint költségvetési támogatással. A Concerto nemcsak nagyzenekari koncerteket ad majd, hanem a presztízseseményeken is fellép, ahogy azt már korábban, államtitkári időszakában Szőcs Géza is előrevetítette.”)

Keller András két Kovács Ákos-féle bartóki szignál között, a Bartók Rádió Arckép című műsorában a következő (hűség)nyilatkozatot tette: „Nagyon is respektálnunk kell azt, hogy igenis tisztában van vele a politika is, hogy kultúra nélkül nem lesz ország sem. Én azt gondolom, hogy a lehetőségek között igenis sokat tesznek azért, hogy a Magyar Nemzeti Kultúra minden része fenn tudjon maradni.”

HŰSÉG? Csupa nagybetűvel, ahogy a pedagógusokat móresre tanító Etikai kódex első parancsolatjában áll? Lesz még Magyar Zenész Kar is? Másképpen: Lesz még Magyar Köztársaság?

Szervilizmus? Gerinctelenség? Tájékozatlanság? Ostobaság? Szűklátókörűség? Önző pragmatizmus? Netán a konzervatív, jobb oldali értékrend vallásos tisztelete? Félelem a jövőtől? A zenekaráért aggódó művészeti vezető túlélési ösztöne? [Ez a mondat elég ahhoz, hogy a Concerto Budapest muzsikáljon a Magyar Nemzeti Kultúra Templomának – a felcsúti labdarúgó stadionnak – felszentelésekor?]

Hála? A megszolgálandó harminc ezüstpénz (állami támogatás)?

De elmérte az ütést a zenekarvezető?!

Mégsem a kormány alapította a zenekart?!

Egyáltalán mi az a Nemzeti Kultúra? Amikor Gidon Kremer - a németül beszélő, zsidó családba, Rigában született hegedűs (akinek csak második nyelve volt az orosz) - Sosztakovics és Alfred Schnittke - aki származását és tanulmányait tekintve is legalább annyira multikulturális, mint Kremer – műveket játszik Keller vezényletével, az melyik nemzet kultúrája?

A Magyar Nemzeti Kultúra minden része fenn marad, ha talpaink egymásra lépnek? És mi köze mindehhez Kodálynak?

Van nemzetietlen kultúra? Amikor Fischer Ádám vezényli az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt a tiltakozók kórusát [Legyen a zene mindenkié! De ne csak a zene: az oktatás és a művészetek nem lehetnek egy szűk csoport érdekkörének foglyai. A művészeti életben elindított diszkrimináció illetve az oktatási szegregáció elszigetel, és újabb generációk egész sorát fogja tartós kilátástalanságban tartani. Nem engedhetjük, hogy a legfiatalabbak esélyeit önkényesen felszámolják, megszüntessék!], az nemzetietlen kultúra?

Sokan akarnak Keller András zenekarában játszani?

Vendégszöveg: Kolozsi László

Kanadai Magyar Hírlap

Esti Kornélnak sok szép emléke, élménye [emlény] volt a focihoz kapcsolható. Aláírt labdák, képeslapok a külföldi túrákról, Nagy Béla dedikált könyvei, mezek, melegítők… Egy edzőcipő (igazi Adidas! Hű, mekkora császár volt benne Esti a hetvenes évek közepén), talpába forrasztópákával égetve a klub neve és a leltári szám, az elefántcsontból faragott futballista (ami most is ott áll a zongorán), és a kis játékrepülő, amit Esti édesapja hozott Manchesterből, amikor a Vásár Városok Kupájának elődöntőjében a United vendége volt a csapat [Esti édesapja mint szakosztályvezető].

Sok megbecsült fotográfia is összegyűlt, de inkább az emlékképek:

Albert Császár fürdik a Népstadion öltözőjében – kopott kád fölé hajló zuhanyrózsa, vasszék, szódavizes üveg, szocialista realizmus –, egy PMSC elleni győztes meccs után (Szőke István bombája préselődött át Rapp Imre lábai között, kötény, 1:0 ide).

Ugyanaz az öltöző, Nyilasi Tibor csapkod mérgesen a történelmi (Esti számára történelmibb, mint a 8:3) összecsapás szünetében, egy ellene megítélt tizenegyes („A 43. percben Nyilasi buktatta a baloldalon már jóval a büntetőterületen belül járó Fazekast. Kuti azonnal a 11-es pontra mutatott.”) miatt bosszankodva. [Esti unokabátyja mint edző – „… a Vépi fogja a Répát, mert a Répa fél a Vépitől…”]

Esti családi legendáriumának gyakran felidézett momentuma, ahogy Albert és Nyilasi labdarúgók, a hangjukban érzékelhető tisztelettel, szinte egyszerre köszöntötték a csapat hagyományos szilveszteri koccintásakor Esti apját: „De jó, hogy látom, Józsi bá’!” [Esti mint szemtanú.]

A szép emlények között kitűntetett helyet foglal el a félfenéknyi betonszegély, az Üllői úti pálya lelátóján, közvetlenül Knézy Jenő kommentátorállása (jó szó) előtt; Komár Laci VIP-páholya, ahova nem szólt jegy, és ahonnan szinte minden hazai meccset együtt nézett az énekes, Zoli a fodrász és Esti.

Arra viszont Esti Kornél kevésbé lehet büszke, ahogy Simon Tibi ráüvöltött egy kapott gól után, a keresztúri iskola tornatermében, baráti focizgatás közben: „Legalább állj be a kapuba, bazmeg, ha már képtelen vagy egy egyeneset rúgni a labdába!” [Hiába, Esti nézni, nem játszani szerette a focit.]

 A figyelmes – és a magyar labdarúgás történetében némileg jártas – olvasónak, mire idáig jutott, már feltűnhetett, hogy Esti labdarúgással kapcsolatos emlékei ugyanahhoz a csapathoz, a Ferencvárosi Torna Klubhoz kötődnek. Az előzmények után bátran kijelenthetjük: Esti vérbeli fradista volt [azzá vált édesapja nyomán]. Fradi-szurkolónak lenni életérzés, világnézet, vallás, identitás, értékrend – Erkölcs, Erő, Egyetértés!

De Esti képtelen volt lépést tartani a törzsfejlődéssel, lemaradt, gyengének mutatkozott, nem ismerte fel a Fradi-drukkerek közösségének társadalomformáló, történelmi szerepét.

Nem ostromolta felhevült hazafisággal a tévészékház büféjét [midőn a Forradalom Hajnalán, a B-közép feltámadott tengerén hajózó Auróra az üdítőitalos automatákat lőtte],

nem hörögte-üvöltötte a Himnuszt, lángoló hazafisággal, a mérkőzések elején, nagyonnagymagyarországos (és lilagecik feliratú) lobogókat lengetve,

nem huhogott, gágogott, megyagőzösözött,

nem tüntetett utálkozva az idegenszívű klubtulajdonos ellen,

sőt, képtelen volt átszellemülten óbégatni: Gyurcsány, takarodj!

Talán, ha járt volna még focimeccsre, de Esti akkoriban már a stadionok környékére sem merészkedett; érezte, a Fradi-szurkolók többségi társadalmában már nincs helye. Filogenetikai bomlástermékké vált.

Még kétségbeesetten próbált együtt menetelni a Kemény Zöld Maggal (vagy Zöld Kemény Mag?), de minduntalan lépést tévesztett:

nem érzett euforikus boldogságot a stadionépítés hírére,

nem bőszítette fel a libezsibuzokomcsik egyetemfoglalása,

rémülten konstatálta, hogy nem érzi morális kötelességének a Fidesz-székházak védelmét (igaz, egyetlen embert sem ölt még, tehát ilyen erkölcsi magasságokba nem is merészkedhetett volna),

és képtelen kellő elkötelezettséggel támogatni, a reformra szoruló felsőoktatás strukturális átalakítását célzó szurkolói törekvéseket.

Se erkölcs, se erő, se egyetértés!

Nem dobbant-dobban együtt a szíve Kubatov Gáborral, Kocsis Mátéval, sőt, az ősfradista(?) Tarlós Istvánnal sem…

Lényeg a lényeg [ha ezeket hallotta Esti Kornél, fütyölve a nyelvi jelenségeket tudományosan leíró szenvtelenség kötelmére, előrántotta 38-as Smith and Wessonját, és lelőtte az illetőt, mint egy kutyát. Olykor még meg is erőszakolta őket, de ezt ő maga is túlzásnak tartotta…]: Esti nem gondolhat magára fradistaként többé.

 [Fogalma sincs, mitévő lenne, ha Kubatov Gábor azt üzenné…]

Vendégszöveg: Esterházy Péter

Kanadai Magyar Hírlap

Amikor a zeneszerző belépett, a miniszterelnök az ablaknál állt, és elégedetten, a kivágott fák hűlt helyét bámulta a téren. Megfordult, kimérten, a tisztelet bármely külső megnyilvánulása nélkül üdvözölte a világhírű művészt.
- Azért hívattam, hogy felkérjem: komponálja meg a Kereszténység himnuszát. Egy monumentális, mindent elsöprő [!] remekműre gondolok, ami méltó módon hirdeti az én… ööö … akarom mondani Isten dicsőségét, míg világ a világ. Nem ismerem különösebben az ön műveit, de, mint a leghíresebb magyar zeneszerző, nyilván alkalmas a feladatra.

A törékeny, ősz hajú mester (egymással szemben álltak, látszott, nagyjából egyforma termetű emberek – „mégis mecsoda különbség!”) kiábrándultan meredt a miniszterelnök zavaros szemébe:Teljesen érthető, hogy a gyöngébb embernek [kimondott] kimondhatatlan vigasza, hogy nyomorúságában egy Hatalmas Lényhez fohászkodhatik; hátha cserébe kap a hatalmas úrtól egy kis kenyérmorzsát, moslékcsöppet. De egyúttal kimondhatatlan gyöngesége! Istenem, istenem, én édes istenem, rövid idővel ezelőtt még mindenkit meg akartam volna nyerni az ateizmusnak, mert hogy csak a gondolatbeli szabadság boldogít! És most – csináljon mindenki amit akar, mi közöm hozzá.
De nagy baj lesz, ha az istenek belém kötnek, s törvényileg kötelezni akarnak mindenfélére… [Ah! hiszen nem is akartam ezen gondolkodni  – csak méla lágy hangnemeket érintve, disszonánciák nélkül. A végin mégis féktelenkedésbe estem. Az enyém a disszonánsok birodalma.]
Hangosan ennyit mondott: - Keresztény himnusz?! Isten?! Hát érdemes ilyen kérdésben bizonykodni – hiszen tudjuk ezt már mindnyájan, tudjuk ezt már századok óta; gyerekség az egész!

A miniszterelnök hökkenten bámulta a művészt. Nehezen őrizte meg az önuralmát (visszautasítható az ajánlata?!), de egy világhírű zeneszerzővel mégsem gorombáskodhat(ik). Végül csak ennyit mondott: - Ha nem, hát nem!

Bartók Béla biccentett: aki komoly zenét nem ért, az más módon is jelét adja annak, hogy zenei esze nem oly fejlett, mint a komoly zeneértőké. De az istenben hívők legnagyobb része – ezt el kell ismerni – a kisebb észtehetségekhez tartoznak – míg teljesen kultiválatlan eszű ateistát egyáltalán nem találunk. [Ez azt jelenti, hogy az ész kultiválása legnagyobbrészt arra vezet, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm csak a zene...] – gondolta.

És a kijárat felé indulva még odavetette: - Ha keresztet vetnék, azt mondanám: "A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében - - -"

Epilógus

[- Ki hozta elém ezt az eretneket?! – üvöltötte vörös fejjel, kidagadó erekkel (hol is hallottam ezt a szókapcsolatot?) a miniszterelnök. - Szóljatok azonnal Ákosnak!]

Vendégszöveg: Bartók breviárium: Geyer Stefinek; Vésztő, 1907.szept. 6.

Kanadai Magyar Hírlap

Szauron alakot öltött, ork hordái egyre közelebb nyomulnak.

Már nem lehet élni a Megyében sem békésen, nem tudva semmiről.

Mindenkinek el kell, dönteni melyik oldalra áll!

Gandalf (Lőrinczy György)

Köszönet a YouTube-csatornáért Máthé Zsoltnak

Bartók persze érinthetetlen. Szándékosan, de akaratlanul sem lehet lerángatni a mocsokba.

Sem Temesi Ferencnek

[Bartók Béla a szemkilövetős miniszterelnök elől tántorogna ki Magyarországról, vagy az éppen újjászülető kampóskeresztes nácik – és az őket kitüntető hatalom – elől menekülne? Előbbivel csak Temesi regényében kapcsolható össze a zenészóriás. A Concerto 4. tételében azonban mind címével (Intermezzo interrotto), mind egyértelmű idézeteivel (Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország – vajon a Kárpátia együttes tagjai tudják-e, hogy a dal amit játszanak zsidó származású szerző műve?!) érzékelteti, kit jelképez az ifjú szerelmes, aki imádottjának szerenádot ad (Bartók hazája Radnóti hazája), és kit a garázda részeges banda (szabadságharcosnak csúfolt, futballszurkolónak álcázott gyilkosok békemenete 1943 –ban), amely a szerenádot durván félbeszakítja. És a Divertimento! Csak, akinek nincs füle a hallásra, az nem hallja a fájdalmat, a szorongást, a félelmet a darab mélyén. A félelmet, hogy Magyarország is megadja magát a rabló és gyilkos rendszernek (figyelem: áthallás!)Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet.]

Sem Vásárhelyi Gábornak

[tisztségét tekintve „Bartók- jogutód”. Írnám: Bartók-örökös, de méltatlannak tűnik a szellemi hagyaték ápolására. „… politikusai ezzel azt mondták ki, ha Bartók Béla ma születne Nagyszentmiklóson, akkor az MSZP szerint nem lenne magyarnak tekinthető – akkor se nyúljon a mai határainkon kívül született valóban nagy magyarok nevéhez, ha ez éppen a mai politikai céljainak megfelelne.” (Ha már komcsik:  Volt egyszer egy Tanácsköztársaság! Kodály Zoltán és Bartók Béla vezető szerepet játszott az 1919-es kommün zenei életében, s ezért mellőzés is érte őket a Horthy-rendszerben. ˙(Úgy tűnik, csak Bartók jogdíjainak örököse nem értesült minderről.)) Így függ össze a foci, a zene, a nemzeti önérzet, a fasizmus, a kommunizmus…]

Sem nekem ezzel a bejegyzéssel!

vendégszöveg: Hont András, Hegyi Gyula, Temesi Ferenc, Ujfalussy József

Ajjaj, jön a vonat!

Ennyit fogtam fel a szövegből, amikor a Mester előénekelte a dalt. (Inkább a dallamon, ritmuson, harmóniákon járt az eszem – hangszereltünk, nem a verset elemeztük.)

Később a stúdióban már nemcsak arra figyeltem, hogy az ének tiszta legyen, az üzenet egyre fontosabbá vált: Ajjaj, jön a vonat, ideér és végünk.

[Az ezredforduló tájékán járunk; koronaúsztatás, Árpádsávos zászló, hajrámagyarok, MIÉP – ilyesmi. Gerendás Péter a művész vészt jósló érzékenységével egy zuhanó repülőről (repülőből) énekel: Figyelj! Csak oldalra ne nézz! Jobbról valaki csurkán benéz.

Kiafaszomaza Csurka, legyintünk a fenyegetésre. Fasiszták?! Kampóskeresztes nácik?! Szánalmas soviniszták?! A XXI. században?! Csak nem! Európába tartunk (kiabálja Kern András a vízből)!

Nem ijedünk meg eléggé, de azért minden koncert végén eljátsszuk a Százéves pályaudvart (Gerendás-Bródy) –az ördögöt festjük a falra?

Akkoriban Gerendás Erkel-díjat kapott, ma Petrás Jánost (leírom, mert hinni szeretnék benne, hogy kevesen tudják), a „Revíziós” Dalfesztivál-győztes Kárpátia nevű szupergrupp énekesét lovagkeresztelik meg (gondolom, pontos és lendületes basszusgitár játékáért, miniszterelnöki előterjesztésre).

Megint: kiafaszomaza Petrás! legyinthetnénk, de már kifelé tartunk Európából. (Lám, még a felvilágosultabbja sem adja vissza az érdemrendjét.) 

Semmi párhuzam: Gerendás – zenész – Liszt Ferenc-díj

                                      Petrás – hülye náci – Magyar Arany Érdemkereszt (polgári tagozat]

Amikor a vonat újra elindult a százéves pályaudvarról(ra), Bródy mester múlt századi bölcsességével figyelmeztetett: Ez a vonat rajtunk megy át, letagadni kár. Aki nem kerül alája, jól az se jár.

Nem hittük el. A jobboldali keresztény nemzeti kurzus nem fasiszta, rasszista, nacionalista, soviniszta, önkényuralmi rendszer! Majd megvédi az állampolgárait.

És a vonat most ideér:

A peronon vigyázzunk! Ne csak itten álljunk! Legalább kiabáljunk!

 Köszönet a videóért Máthé Zsoltnak!

Kanadai Magyar Hírlap

Egy rádióműsorban Szávai Gézával identitásról, csendről, zajról, másságról, kirekesztettségről, siketekről - metaforákról beszélgettünk.

Géza könyvének címe: Székely Jeruzsálem. 

„Erdély legendásan toleráns földjén, ahol több nemzet él sok évszázada egymás mellett – a 16. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. Lelki zsidóknak vallották magukat. A második világháború idejére már csak néhány család maradt a Küsmőd pataka melletti Bözödújfaluban (a „székely Jeruzsálemben”). Aztán jöttek a zsidótörvények. Volt, aki megkeresztelkedett, de volt, aki lágerbe, krematóriumba ment azokkal, akikhez erős kapocs fűzte: a hit.”

HUMANUS

If I were a rich man, I would fix a TV screen on the wall as if a picture frame, and I would keep on projecting The Piano on it. Without sound I would slow it down so as to admire the visual composition, colours and shapes. I would enjoy the dynamics, the passion and the eloquence of gestures, I would try my best to conceive and understand as much as possible of destiny reflected on people's face. I would see still-lifes with particular atmosphere, fascinating landscapes, stories implied by movements. I would stare at portraits (self-portraits?) of well-experienced people, trying to find out their thoughts and feelings. Just like in a modern art gallery. I would never get bored with it.
This is the film - art.

Egy este Esti gyanútlanul bandukolt hazafelé a Duna parton, amikor hatalmas vihar kerekedett, dörgött-villámlott, és az egyik villám pontosan kettészelte. Jobb- és bal- (ahogy békés honfitársaink emlegetni szeretik: angyali és ördögi) oldalára hasadt. A kórházban testét valahogy összefércelték, de a kétlelkűség gyógyíthatatlannak bizonyult. [Ép testben két lélek]. 

Esti(k) az első pillanattól kezdve ki nem állhatta egymást, csak kevés közöset talált magában. Ami megvolt az egyikben, hiányzott a másikból. Egyként voltak irigy, féltékeny, gonosz és ostoba (még ha a jobboldal következetesebben is).

Eleinte csak az egyet nem értés okozott gondot hétköznapi életében; nehezen döntötték el, mit válasszanak az étlapról, mibe öltözzenek, melyik tévécsatornát nézzék. A világról alkotott képük, ízlésük végletesen [végzetesen] különbözött. Képtelen voltak eldönteni, higgyenek-e bármilyen természetfölötti erőben, vagy értelmezni a szót: szabadság.

Később már lelkiismereti válságot okozott Esti(k)nek a környezet. Nem tudta, hogyan viszonyuljon a zsidókhoz (cigányokhoz, melegekhez, a liberálisokhoz, nem beszélve a kommunistákról): jobbik(?) fele utálta őket, pedig Esti(k) fel sem ismerte őket megjelenésükről.Ha például megpillantott egy hajléktalant, dögölj meg, üvöltötte rögtön jobboldali énje, míg a bal inkább segíteni szerette volna a rászorulót. Egyszerre vittek takarót, vizet a Keletihez, és gáncsolták el a kisgyermekével rohanó apát a határon. Nem értettek (értették a ) szót: egyikük menekülőt, menekültet mondott, a másik illegális bevándorlót, betolakodót emlegetett... 

Az idő múlásával az engesztelhetetlen gyűlölet megmérgezte Esti(k) minden pillanatát. Az elvakult düh hullámzott egyik oldalról a másikra, nem tudott aludni, enni. Elviselhetetlennek érezte életüket. Megváltásként élte-halta meg személyiség(ei) fejlődésének tragikus csúcspontját – a fékezhetetlen gyűlölettől önuralmukat vesztett jobboldal szíven szúrta (ön)magukat…

Kanadai Magyar Hírlap/Kultúra