Március 21.-e emlékezetes dátum [Éljen a forradalom?] Esti Kornél életében; hosszú szünet után hallja-látja újra játszani kedvenc – a zenei ízlésének kialakulásában meghatározó szerepet játszó - zenekarát.Kövér a nap, Lehajtott fejjel, Csöngess be hozzám jó barát– kívülről fújja a dalokat, elérzékenyülten emlékezve a hőskori próbákra, amikor általános iskolás társaival igyekeztek hallás után elsajátítani a rádióból ismert slágereket…
Jézus mondhatta volna úgy is: akinek hite van, hallja meg?
Philippe Jaroussky lemezén Fauré Requiemjét hallgatva azon töprengtem: egy szakrális zenemű a maga teljességében megmutatkozik-e egy vallástalan hallgató előtt. Választ az Arckép című rádióműsorban – két erőszakos, rosszhangzású szignál között – találtam, a kontratenor világsztár a következőket mondta:
„Egy előadás után odajött hozzám egy nő, és arról beszélt, mennyire ki lehetett érezni az istenhitemet az éneklésből. Erre én elmondtam neki, hogy nem hiszek Istenben, mire szinte fölháborodott; hiszen olyan volt ez neki, mintha hazudtam volna a koncerten. De én úgy gondolom, még, ha az ember nem is hisz Istenben, mindig hisz valamiben. Ez az érzület a kultúránkban van, így közvetíteni tudom. Amikor az ember szakrális zenét énekel, valami megváltozik lelki szinten. Amit szeretek az egyházzenében, hogy ott azzal a tudattal énekelsz: van valami magasabb, nagyobb, mint te, és ez alázatot szül. Nagyon érdekes, ugyanakkor, hogy a barokk zenében az egyházzene is lehet roppant érzéki.”
[Philippe Herreweghe egy interjúban azt mondta: a fő különbség a barokk kori és a mai közönség között az, hogy akkoriban az emberek nagyon vallásosak voltak, és mélyen átérezték a darabok vallási témáját, míg a mai nyugati közönség nagy része nem hívő, így a zenészek nem tudják ugyanazt az erős hatást elérni barokk darabokkal, bármilyen tökéletesek is korabeli hangszereik és játékstílusuk.]
„Van itt még valami, ami érdekes: a halál fontossága az életünkben. A barokk korban az emberek jobban szembesültek a halállal, mint mi, napjainkban; fiatalabban haltak meg. Amikor például a Stabat Matert hallgatták, át tudták érezni, mert saját életükben is szembesültek a halál realitásával. Mi a nyugati társadalmakban védjük magunkat a haláltól, a halottaktól. Amíg az ember nem veszít el egy hozzá nagyon közel álló embert, halhatatlannak hiszi magát, és ez az egész életszemléletére kihat. A vallásosság számomra igazán azt jelenti, hogyan tudjuk megmagyarázni a halált. A legtöbb barokk zene, tulajdonképpen, erre a kérdésre próbál választ adni. Úgy érzem, a zenének meg lehet az ereje ahhoz, hogy metafizikai válaszokat adjon. A klasszikus zene képes táplálni a spiritualitásunkat, nagyon erős, mély és fontos dolgokat hozhat be az életünkbe. Klasszikus zenét hallgatni, tehát – szerintem - nem csak annyit jelent, hogy szép zenét hallgatunk.”
Hallgattam a Rádió Bézsben a múlt heti Vendég-Játékost: Gerendás Pétert, és – bár mennem kellett volna dolgaim után – ott ragadtam a számítógép előtt [online rádió] feltoluló emlékeimet rendezgetve.
Éveken keresztül játszottam a Gerendás Péter Társaságban, de csak mostanában tudatosult bennem, mennyi mindent tanultam az alatt az idő alatt zenéről, ízlésről, „együttmuzsikálásról”.
(Még mielőtt valaki úgy gondolná, természetellenes vonzalmat érzek a jóképű „cuncimókus” iránt, sietek leszögezni: a főhősön kívül a zenekarban hosszabb-rövidebb ideig szereplő nagyszerű muzsikusok hatásának is meghatározó jelentőséget tulajdonítok.)
Azt hiszem, tulajdonképpen abban az időszakban alakult, kristályosodott ki - a zenéről alkotott véleményemet mai napig meghatározó - szakmai-kritikai értékrendem. Azóta tudom, hogy Gerendás Péter úgy énekel, mint nagyon kevesen errefelé, nagyon jó érzékkel, ízléssel, tehetséggel, hallható tisztelettel a Zene iránt.
„Együttmuzsikálásunk” évei alatt egy koncertalbumot vettünk fel - Gerendás Péter a deszkákon [közreműködik: Csepregi Gyula – szaxofon!], - ezen a lemezen jelent meg a Százéves pályaudvar.
Ahogy a beat-pop-rockzene pionírjai közelítik az emberi kor végső határát, egyre több lezárult életművet magasztalunk, gyászolva létrehozóját. [A hőskorban az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy Mick Jagger harminc éves fejjel még a színpadon ugrál; most több mint hetven…] Ámde a stílusteremtő, zenetörténeti egyéniségeket alkotóerejük teljében ünnepelni, derűsebb műsorszerkesztési elképzelés; hangokból szobrot az arra érdemeseknek (még életükben)!
A mai Csendet szenteljük egy amerikai géniusznak, annál is inkább, mert az Óperencián túli halhatatlanok kevésbé ismertek mifelénk. Különösen a bluegrass sztárjai. [Tudnám idézni jó néhány hazai zenész dehonesztáló kijelentéseit a countryról, pedig!] Ráadásul Bruce Hornsby fél kézzel [terminus tecnicus!] is jobban zongorázik, mint sok sikeres pályatársa szerte a világon; az év legjobb bluegrass lemeze mellett, a legjobb pop hangszeres előadásért is kapott már Grammy-díjat. Ricky Skagg és Bruce Hornsby lemezét hallgatva saját fülünkkel győződhetünk meg róla, hogy az előítéletek a zenei műfajokkal szemben sem állják meg a helyüket.
Milyen a kulturálisan homogén Csend? Egyhangú? Súlyosan néma? Sivár? Félelmetes? Süket? Vészjósló?
Inkább nem töprengenék ezen; próbáljuk az ellenkezőjét: „vigyük vissza a zenét a humanizmus területére”!
1. tétel – Lajtha László a kulturális homogenitásról: „Az igazi nagyság adni is tud, elfogadni is. Egyszerre tud nemzeti és nemzetközi is lenni. Kitágítja a nemzeti művelődés határait, befogadja az általános emberi minden hozzája érkező áramlását, és nem ismeri a szűk elzárkózó nemzetinek csúfolt gyűlölködést.”
2. tétel – Bartók a „kulturális homogenitás” elől menekült Amerikába [„etnikai homogenitást” is írhatnék!, de én nem vagyok benne biztos, „hogy ma már? lehet ilyeneket mondani”.]: a Concertóban „a költő szerelmet vall hazájának, de a nyers erőszak hirtelen félbeszakítja a szerenádot, durva csizmás emberek rárontanak, még a hangszerét is összetörik.” A negyedik tételegyértelmű idézeteivel érzékelteti, kit jelképez az ifjú szerelmes, aki imádottjának szerenádot ad, és kit a garázda, részeg banda, amely a szerenádot durván félbeszakítja. – Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország?
3. tétel – Kodály Zoltán kulturális homogenitása: „Mi a magunk lábán akarunk állni, és az egész világ kultúrájából azt akarjuk felszívni, ami nekünk használ, ami minket táplál, erősít. Amiből megtanuljuk a magunk lényegét minél teljesebben kifejezni.”
A jobb felső sarokban látható kép – elismerem - kissé homályos; viszont jelentős kultúrtörténeti dokumentum!
Helyszín: az Újvidék téri Általános Iskola tornaterme.
Időpont: a ’70-es évek közepe.
A felvétel a Művészt ábrázolja (a háttal álló gitáros-kolléga neve sajnos a múlt ködébe veszett), amint egy NDK gyártmányú [Matador Böhm Electronic - akkoriban tizenegyezer forintért lehetett megvásárolni a Triálnál; egy egész vagyon, de a Művész szülei semmilyen áldozattól nem riadtak vissza gyermekük boldogulása érdekében] villanyorgona mögött ülve üstökösként bukkan fel éppen az egyetemes zeneművészet horizontján. Az Arany János úttörőcsapat farsangi báljának ünneplő közönsége lehetett tanúja e grandiózus, sorsfordító eseménynek. A virtuóz előadást némiképp hátráltatta az Orgonista jobb kezét könyékig merevítő gipszkötés (a fotográfián csak a legélesebb szemű megfigyelő veheti észre); a Művész ugyanis a hangversenyt megelőző este a férfivá válás rögös útján szinte futva megtett első lépések után megbotlott és elesett; kezét törte. [„Vigyázz, ki vágtat, botlik óhatatlan!”]
Történt, hogy az ifjú Rómeó életében először kísérhette haza Júliáját (szíve hölgyének teljes neve: Szépe Júlia!) a délutáni MHSZ-lövészszakkör végeztével. Az Újvidék tértől az Emma utcáig tartó körülbelül hetven méteres meghitt séta alatt a másnap a világhír küszöbére lépő tízéves férfi vágyai elhatározássá nemesültek: akkor még ép jobb kezének alig bizonytalan mozdulatával magához vonta az álmélkodó kedvest, és parázs ajkait (e két piruló zarándokot) a leányéhoz szorította. Az első csók elcsattant, csettent, cuppant, puffant, kettyent, pattant, dörrent, durrant, kattant, koppant, roppant, robbant…
Mámorító pillanat; a Művészt az érzelmek vihara felragadta, s a mennyek országa felé repítette. Beteljesült vágyaitól szárnyakat kapva [„Ó, boldogságos éj! Úgy rettegek,hogy mindez álom, s reggel véget ér: oly bűvös-bájos – nem lehet való.”] futott, rohant, száguldott, robogott, loholt, nyargalt, szökkent, szökdelt, szökdécselt, szökellt, ugrándozott, szaladt, repeső szívvel hazafelé. (Júlia faképnél történő hagyását a túlcsorduló érzelmekkel magyarázhatjuk.) A járda szélén húzódó sövény fölött lebbent volna tova (a mennyek országa felé), ha a részegítő diadal csalfa képzetei gonoszul meg nem tréfálják; túlontúl könnyűnek érezve lépteit, légies mozdulattal elrugaszkodott a földtől, de lába beleakadt a gonosz bokorba, s karjait maga alá gyűrve – úgyszólván - pofára esett. Éppen egy megfontoltan közeledő NDK gyártmányú Trabant [útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan, ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson!] előtt ért földet, az út közepén. A sofőr keresetlen szavakkal üdvözölte a Művészt [Repülni tanulsz, bazmeg?!], akiben aligha ismerhette fel a zenetörténet óriását, amint a gépkocsi lökhárítójának árnyékában a csillagokat számolta.
Szúrás, hasogatás nyilallás, kín, gyötrelem, fájdalom, szenvedés, mártírium, tortúra – Május 1.úti SZTK, röntgen, gipsz, szülői feddés, sarjadó félelem a várva várt hangverseny elnémulásától. Pokoli csend! Aki dudás akar lenni…
Happy end nincs? De van! Egy óra múlva Julika [tudom: Sárika!] vigasztaló hangja tündöklik át a telefon fekete bakelitkagylóján (837-753), s az elkámpicsorodott kisfiúból újra férfi, Rómeó, Művész, a zene hérosza leend; a természet erőitől indíttatva, fájdalmát feledve, begipszelt karral, de színpadra lép az Újvidék téri Általános Iskola tornatermében rendezett farsangi bálon!
[Felbukkanás az egyetemes zeneművészet horizontján.]
vendégszöveg: William Shakespeare (Mészöly Dezső fordítása)
Álmomban valaki arról faggatott, milyen lemezt vinnék magammal a lakatlan szigetre; sok jó válaszom volt, az egyik: Presser Gábor Csak dalok című remekét. Felébredve eszembe ötlött: miért „csak” dalok. Vagy: miért csak „dalok”? Megkérdeztem:
„Nekem a dalok nagyon fontosak. Én úgy gondolom, hogy a klasszikus értelemben vett dal – függetlenül attól, hogy ma egy dömping-világban élünk, és naponta több ezer dal hallható a rádiókban -, az egyszerre zenei és irodalmi kifejezési forma, a komplex műfaj fontos. Természetesen nem akarom magam a közhelyszerűen híres dalszerzőkhöz (Schubert, Schumann, Brahms…) hasonlítani, de hiszem, hogy még mindig érdemes dalokat írni, dalokat előadni, s nem csak háttérhasználatra. Így aztán a lemezeimen sok dalnak alcímet is adtam, valamiféle használati utasításként, mert a dalokat használni kell!
És természetesen fontos a hangszeres játék, az együttzenélés élménye is.
A divatosabb műfajok slágerei szintén dalok, ezeket én nem tartom kevésbé értékesnek, köztük ugyanúgy van jó és rossz. Az elektronikus, a számítógépes tánczene, az új generáció új kifejezésmódja nem alávalóbb a régebbieknél, én úgy gondolom, hogy mindenki azt csinálja, amit szeret, s ezen belül az is kiderül, ki tud érdekeset, izgalmasat alkotni. Engem az új lehetőségek is vonzanak, de furcsának tartanám, ha ilyenekkel hozakodnék elő. Furcsa lenne, ha egy olyan korú pali, mint én, fel akarna ülni a divat hátára. Most már tényleg azt lehet mondani, hogy ezer féle műfaj él egymás mellett, hol az egyik kicsit jobban, hol a másik kicsit a háttérben. Például abban, amit mi csinálunk, abban benne van a koncert lehetősége. Az elektronikus műfajok nagy előnye a diszkó-fellépés és a rádiók hatalmas népszerűsítő ereje. A közönség pedig választ, és szerintem nagy az érdeklődés a koncertek iránt is.
Lehet, hogy nem tökéletes a példa, de az egész kicsit olyan, mint a film és a színház közötti vetélkedés. A film ugye stúdió-műfaj, a jelenetnek egyszer kell sikerülnie, s akkor bekerül a helyére. A színház minden este megtörténik. Minden este új varázslat van. A személyes találkozás, a pillanatnyi csoda - ennek van igazán interaktivitása! Hát ilyen az élő hangverseny is. Azt gondolom, hogy ez a varázslat egyre értékesebb a közönség számára, az eleven előadás reneszánszát éli az egész világon.
A zene napi szükségletté vált, olyan, mint az élelmiszer. Minden nap kell. És huszonnégy órában szól a rádió. Mindenki kiválaszthatja azt, ami neki tetszik. Ebből a szempontból én különleges helyzetben vagyok, mert amit én csinálok, az nehezen illeszthető a többihez. Az nyilvánvalóan nagyon nagy hátrány, hogy - ellentétben a régi gyakorlattal, amikor a rádiós szerkesztők saját ízlésük szerint válogattak egy lemezről, és akár hat-hét dal is forgott és ismert lehetett – a mai dömping-világban csak egyetlen dal kerülhet be a szelektorba. Így tulajdonképpen a zenészek nem a valódi teljesítményük szerint érhetnek el sikert, hanem mindannyian, akik lemezt készítünk, egy promóciós versenyben indulunk, ahol a kérdés az, hogy egyetlen dal alapján van-e bizalom a lemezvásárlókban, és sikerül-e felkelteni az érdeklődésüket az egész lemez iránt. Egyre kevesebb az esélyünk arra, hogy a háttér(zené)ből előre lépve főszerepet kapjunk az emberek életében. Az én leghőbb vágyam az, hogy hallgassák végig a lemezemet, és úgy hallgassák, hogy közben nem csinálnak mást.”
Tágítanám a Csend határait, szélesíteném hallókörünket (ezt csak a „hallókör” miatt: jó szó!): A Csendet egyik kedvenc operaénekesnőm, az amerikai mezzoszoprán, Joyce Didonato – Anna Netrebkót, mióta hűségnyilatkozott Vlagyimir Vlagyimirovicsnak, hátrébb soroltam: nem hallgatom kevésbé szívesen, de úgy gondolom: a művész nem függetleníthető az embertől - Háborúban és békében című albumával tenném tartalmasabbá.
A lemez a 2015-ös párizsi terrortámadás évfordulóján jelent meg, Haydn, Purcell, Monteverdi… kiválasztott művei a háborút és a békét szólaltatják meg a barokk opera eszközeivel: művészi reflexió a bennünket körülvevő világra. [Purcell, Cromwell levágott, karóratűzött feje mellett elhaladtában a Dido búcsúját dúdolgatja apolitikusan?]
„A történelem ingája folyamatosan mozog kétségbeesés és remény, félelem és boldogság, káosz és nyugalom között. Egy nyugtalan, kétségbeesésre, elszigetelődésre és időnként erőszakra, ugyanakkor – szerencsére – nagylelkűségre és mások iránti együttérzésre is hajlamos tömeg vagyunk. A Föld egy 2016-ban élő lakójaként úgy érzem, hogy mivel életünk minden pontján támadások fenyegetnek, időnként túl nagy a kísértés, hogy pesszimizmusba és zűrzavarba süllyedjünk. Én ennek ellenére egy harcias, büszke és szolgálatkész optimista vagyok. Azt kérdem magamtól: lehetséges-e biztos és tartós békességet találni ebben a fülsüketítő káoszban? Ha igen, hogy érhetjük ezt el? A magas művészet alkotói évszázadokon át megjelenítették koruk atrocitásait az isteni harmónia pillanataival együtt, bátran megmutatva mind brutális természetünket, mind pedig emelkedett emberiességünket. A művészet egyesíti, átlépi a határokat, összeköti a szétkapcsolódottat, elcsendesíti a zűrzavart, fenyegeti a hatalmat és a status quo-t, és dicsőségesen magasztalja a szellemet. A művészet egy bátor út a békesség felé.”
Van egy csudája a fülünkkel érzékelhető világnak. Az angyalok álma: a zene. Van, aki azt hiszi, angyalok nincsenek. Lehet, hogy nekik van igazuk, de ha angyalok nincsenek is, álmuk attól még lehet. Ki tudja, mi volt előbb, a valóság vagy a mese? Én nem tudom, mint ahogyan nem tudta az a zongorista sem, akiről beszélni akarok nektek.
Nagyon ügyes zongorista volt, csodálatosan muzsikált, de kevesen hallották. Még aki szeretett volna odafigyelni a játékára, annak se sikerült, olyan nagy volt a városban a lárma. Az utcán buszok dübörögtek, villamos zörömbölt, autók és motorok püfögtek, aszfaltfúró gép kotkodácsolt, de mintha emeletes vastyúk lett volna. És nem csak az utcán volt nagy a zaj. A lakásokban mosógép pörgött, teafőző sípolt, bömbölt a rádió, szólt a tévé, pityegett a komputer. A lakók rég nem tudták már, hogy a sok-sok hang közül melyik a fontos. A zongorista elkeseredett. Bánatában arra gondolt, siketeknek fog muzsikálni. Igenám, de hogyan?
A siketek semmit nem hallanak. Van, amelyik úgy születik, mintha nem volna füle. Mások betegség miatt vesztik el a hallásukat. Olyan is van, aki vénkorára süketül meg. Nagy szót hallok, fiam, szokta mondani az én anyukám, ami annyit jelent, hogy csak a hangos szót hallja, a halk hangok elosonnak a füle mellett. Aki siketen születik, talán nem is tudja, mi az a hang. Hát még, hogy milyen lehet a zene? Hogy fog akkor a mi zongoristánk a siketeknek muzsikálni?
Rosszkedvűen hajtotta álomra a fejét.
Hanem álmában – hiszitek, vagy nem – egy angyal látogatta meg. Kisangyal volt, mint egy pille.
– Hát téged mi bánt? – kérdezte a zongoristát.
Az elpanaszolt neki mindent.
– Egyet se búsulj – felelte az angyal –, majd én segítek rajtad.
Reggelre kelve a zongorista nem emlékezett az álmára. Gondolhatjátok, mekkora meglepetés érte, mikor észrevette, hogy a szobájában egy különös, zongora-forma valami állt, mindjárt a kis sámlija mellett, testéből lámpák álltak ki. A billentyűi színesek voltak. Kottatartójára papírlap volt csipeszelve. A lapon felirat állt:
VARÁZSZONGORA
A muzsikus nem akart hinni a szemének. Eszébe jutott az álma. Leült elé, hogy kipróbálja. Egy kék billentyűt ütött le először. Kék fény öntötte el a bútorokat és falat. Így járt a többi billentyűvel is. A piros hangok pirosan, a sárgák sárgán ragyogtak. Ha gyorsan játszott, a zongora fényei szaporán pislogtak. Ha lassabb dallamot játszott, a fények lassan, méltóságtejesen keltek életre. Aztán a falon egyszer csak megjelent a dallam kottájának rajza. A kottafejekből léggömbök, szalagok, lepkék születtek.
Nahát, gondolta a zongorista, ha ezzel a hangszerrel adok koncertet, azt nem csak a siketek fogják érteni, de talán a hallók is odafigyelnek majd a játékomra.
Egy erdei tisztáson gyűlt össze a kíváncsi hallgatóság, hogy a varázszongorista játékát megcsodálhassa. Jöttek siketek és hallók, öregek és gyerekek, messzire eljutott a csodakoncert híre. Maga a híres Zajboszorkány is megjelent a nézőtéren, félelmetes seregével. Amint a zongorista az első hangot megszólaltatta, éktelen csörömpölésbe, ordibálásba, zajongásba kezdtek. A Zajboszorka le-fel suhant köztük, kacagva bíztatta őket:
– Üssétek, húzzátok-vonjátok! A zene fölösleges! Még hogy angyalok álma! Angyalok nincsenek!
Nem tudom pontosan, hogy a Zajboszorka honnét érkezett. Talán a világ láthatatlan réseiből bújt elő, mert vannak ám ilyen rések, repedések, hasadékok a világ szövetén. A zajbrigád lelkesen csörömpölt. A siketek mindezt nem hallották. Lenyűgözve figyelték a varázszongorából áradó fényeket.
Mikor a zongorista befejezte a játékát, a siketek lelkesen tapsoltak. A hallók elszégyellték magukat. Lehet, hogy akinek kevesebbje van, annak van többje?
Az angyal pedig, aki végig ott röpdösött a tisztás fölött a koncert ideje alatt, mosolyogva repült haza. Megágyazott magának a dióhéj ágyán, lefeküdt, szárnyára hajtotta a fejét, és elégedetten aludt el. Vajon mit álmodhatott? (Horváth Péter)
„Mindenkinek megvan a maga ízlése”, „de gustibus non est disputandum” (az ízlésről nem lehet vitatkozni) - ha ezeket hallotta Esti Kornél, fütyölve a nyelvi jelenségeket tudományosan leíró szenvtelenség kötelmére, előrántotta 38-as Smith and Wesson-át, és lelőtte az illetőt, mint egy kutyát. Olykor még meg is erőszakolta őket, de ezt ő maga is túlzásnak tartotta. Az ízléstelenség védelmében oly gyakran elhangzó „érv”, amit sokan latin közmondásként ismernek – meglepő, milyen gyakran idézik muzsikusok is, pedig a zeneoktatás (és általában a művészetoktatás) az ízlés továbbadásán alapszik - megfordítható: az ízlés a műveltség, a kifinomultság, az értékítélet, a kritikai képesség, a kulturáltság, az ítélőerő tükre. Madarat tolláról, embert ízléséről.
Az amerikaiak negyvennegyedik elnöke hivatali ideje alatt többször posztolt zenei összeállításokat, playlisteket. Talán nem több, hatásos piár ötletnél, de én inkább – szerénytelenül – a filozófussal értenék egyet: a hasonló ízlésű emberek felismerik egymást, az ízlés beléptet egy közösségbe: közösséget teremt.
Puncilázadás – angolul jobban bírja a nyilvánosságot, a nyomdafestéket? De a hölgyek radikalizálódnak! Amíg mifelénk zajlik az épületes vita: politizálhat-e a művész – „suszter maradjon a kaptafánál!” -, addig szerte a világon lánglelkű amazonok jobbítják a világot. Az amerikaiak elnökének beiktatásakor a Föld számos pontján vonultak utcára a nők védelmezve a demokráciát, a nők jogait, a környezetvédelem ügyét, tiltakozva az idegengyűlölet, a faji megkülönböztetés, a homofóbia, a bigott képmutatás, a gyűlöletbeszéd ellen. A Nők Menete alighanem az Egyesült Államok történetének legnagyobb demonstrációja volt - több, mint ötszáz városban legalább három és félmillió résztvevő! A szókimondó szónokok közt: Scarlett Johansson, Alicia Keys, Carole King, Cher, Madonna… De a többi földrészen is lázadtak a… nők, Amsterdamtól Varsóig . Igen: Budapesten is.
A Budai Csajok – vagy valami hasonló – elnevezésű, függetlennek (sic!) és jobboldalinak [Amikor legutóbb úri szabónál jártam (talán az érettségi-öltönyömet varrta), az ősz mester a combomat méregetve kérdezte: melyik oldalon hordja? Miután rájöttem, mire gondol, akkor is habozás nélkül a bal oldalt választottam. És ehhez tartom magam azóta is.] álcázott sajtóorgánum (vigyázat: eufemizmus!) az amerikai elnök (nem az előző!, a mostani, akinek első dolga volt aláírni az abortusztörvényt büszke férfiak társaságában) ars poeticájára - „Grab her by the pussy!” (gondolom, nem a költészet lényegének gondolati megragadásáról lenne itten szó) reflektáló transzparenseket imígyen fordította: „ez a nemi szerv visszaharap”. A politikai korrektség eltörlése tehát nem minden területen szabadította fel a szóhasználat rabszolgáit; zsidózni, komcsizni, niggerezni, buzizni, libsizni… ildomos, de a punci kimondhatatlan. Az orosz vezér önkényuralma ellen hősiesen, még a börtönbüntetést is vállalva, tiltakozó moszkvai punk együttes neve is a torkukon akad.
Van az a pénz – mondta Susan Boyle –, amennyiért fellépnék a megválasztott amerikai elnök beiktatási ceremóniáján. De csak egy feltétellel: a Dead Kennedy’s Too Drunk To Fuck című dalát akarom énekelni. Esetleg a Nazi Punk Fuck Off-ot.
Nincs az a pénz – mondta Bruce Springsteen -, amennyiért fellépnék a megválasztott amerikai elnök beiktatási ceremóniáján! A köztársaságunkat egy idióta ostromolja, ez a demokráciánk tragédiája.
Nincs az a pénz, amennyiért fellépnénk a megválasztott amerikai elnök beiktatási ceremóniáján - mondta egy emberként Elton John, Barbra Streisand, Celine Dion, „and so on”.
Inauguration Day Concert To Troll & Piss Off Trump: A legjobb módszer, hogy felbosszantsuk Trumpot, ha ellopjuk róla a reflektorfényt; szervezzünk ellenkoncertet! - mondta Beyoncé, Jay Z, Madonna, Katy Perry, Justin Timberlake, Lady Gaga.
A 19. század második felének és a 20. század elejének zeneírói tiszta zenén olyan zenét értettek, amely semmi más, csakis önmaga, nem valamilyen szöveget fejez ki. A szövegben a zene bemocskolását látták, olyasvalamit, ami kilúgozza annak spirituális erejét. A tiszta zene hívei azt próbálták bizonyítani, hogy egy dallam szöveg nélkül is lehet szép és értelmes, sokan pedig amellett érveltek, hogy csakis szöveggel együtt lehet képes a zene arra, hogy teljes mértékben kiaknázza a jelentés benne rejlő lehetőségeit.
Faragó Judy István „tiszta”, hangszeres zenét játszott; övé volt az első Magyarországon megjelenő instrumentális rock&roll lemez. Külföldi előképe persze akadt, Judy a Shadows együttes legendás gitárosa, Hank Marvin és az Elvis Presley-vel játszó Scotty Moore játékmódját igyekezett – ahogy abban a korban minden muzsikus - hallás után „lekoppintani”. Tökéletességre törekedve, még a felvételeken hallható hibákat is elsajátította. A Scampolo-béli társ, Komár László Emlék – Elvis Presley című albumának felvételekor közelharcot vívtunk egy-egy „mellényúlásáért”; az eredeti felvételek gitársávján hallható vendéghangokhoz is ragaszkodó Judy nem könnyítette meg a zongorista életét.
Faragó Judy Istvánt csak felvételről hallhatjuk már. Így a Csendben is.
Madonna pedig politikus alkat. Határozott véleménye van Trumpról, Amerikáról, vallásról, homofóbiáról, háborúról, rasszizmusról… és a nőkről, a feminizmusról. A Rádió Bézs honlapján is olvasható a beszéd, amit a Billboard Women in Music 2016 díjátadóján mondott. A mai Csendben hallgassuk meg néhány általunk kiemelt gondolat zenei illusztrációját!
„Köszönöm, hogy méltányoltátok, amiért 34 éven keresztül képes voltam folytatni a karrieremet minden kirívó nőgyűlölet, szexizmus, az állandó zaklatás és könyörtelen erőszak ellenére.
Az év nője díját vehetem át, így megkérdeztem magamtól, mit tudok elmondani arról, milyen nőnek lenni a zeneiparban. Amikor elkezdtem dalokat írni, nem gondolkodtam a feminizmusról. Csak művész akartam lenni. Az igazi múzsám David Bowie volt. Ő a férfi és női szellemet is megtestesítette, elhitette velem, hogy nincsenek szabályok. De tévedtem. Akkor nincsenek szabályok, ha fiú vagy. Ha lány vagy, a játékot kell játszanod.
Hogy mi ez a játék? Az megengedett, hogy szép legyél és aranyos és szexi, de ne viselkedj túl okosan. Az megengedett, hogy a férfiak tárgyiasítsanak, és hogy kurvának öltözz, de nem uralhatod a saját kurvaságodat. És végül, ne öregedj, mert öregedni bűn. Kritizálni fognak, és minden bizonnyal nem fognak játszani a rádióban. Az emberek azt állítják, botrányos vagyok. De szerintem a legbotrányosabb dolog, amit valaha tettem, hogy nem tűntem el.
Amit az összes ma megjelent nőnek el akarok mondani, az az, hogy a nők olyannyira és olyan sokáig el voltak nyomva, hogy már elhiszik, amit a férfiak mondanak róluk, és elhiszik, hogy a cél érdekében fel kell sorakozniuk egy férfi mögé. És vannak férfiak, akiket tényleg érdemes támogatni, de nem azért, mert férfiak, hanem mert méltóak rá.
Nőként el kell kezdenünk megbecsülni a saját magunk és egymás értékeit. Keress erős nőket azért, hogy pártold őket, köss velük szövetséget, tanulj tőlük, inspirálódj belőlük, működj együtt velük, támogasd őket, láss tisztábban általuk.
Mint ahogy már mondtam, ez a mai nem is arról szól, hogy megkaptam ezt a díjat, hanem a lehetőségről, hogy itt állhatok előttetek és igazán köszönetet mondhatok, mint nő, művész, ember. Nem csak azoknak, akik szerettek és támogattak az út során, de a kételkedőknek, a lehurrogóknak, azoknak, akik megtáncoltattak és azt mondták, hogy nem tudom, hogy nem fogom, és hogy nem kellene. Az ellenállásuk erősebbé tett, arra késztetett, hogy még keményebben próbálkozzak, így azzá a harcossá válhattam, aki ma vagyok, és azzá a nővé, aki ma vagyok. Szóval köszönöm.”
Talán ebben az évben is született számtalan ragyogó tehetségű művész, zseniális muzsikus, lenyűgöző alkotóerejű zeneszerző, felülmúlhatatlan hangszervirtuóz, páratlan énekes, stílusteremtő dalnok, utánozhatatlan előadó, hasonlíthatatlan producer…, aki az idővel a popzenetörténet korszakos jelentőségű alakjává, halhatatlan legendává, örökérvényű(ségre törekvő) ikonná, értékrend- , ízlés-, gondolkodásmód-, világnézet-formáló kulturális forradalmárrá… válik - születtek davidbowie-k, glennfreyek, keithemersonok, mauricewhite-ok, somlótamások, greglake-ek, prince-ek, leonardcohenek, georgemartinok, georgemichaelek… - de ez a feltételezés csak évek, évtizedek múlva fog beigazolódni…
Nagy Feró szerint: „a zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással”(sic!). De hol húzódik a határ a művészet és a társadalombírálat vagy a politika között? Könnyedén leválasztható-e az etikai, erkölcsi, eszmei mondanivaló a hordozó közegről, például, a pop-rockzene esetében? Akkor politizál-e hatékonyabban (egyértelműen) egy zenész, ha tiltakozó röpiratot ír alá, vagy ha dalaiban következetesen képviselni képes meghatározható értékeket, elveket? Ugye nem kell magyaráznom, miért pont Koncz Zsuzsát kérdeztem erről?
„Nem tudom, milyen lenne egy olyan élet, amilyet a fenti idézet sugall? Te cipész vagy, csinálj cipőt, ne törődj, az időjárással, az úttal, a ruhával se, csak a cipővel, ahhoz értesz. Ha csak bakancsot gyárthatsz, mert az kell a katonának, ne akarj báli cipőt, mert az tilos, és ne is tégy semmit, hogy ez megváltozzon. Maradj a kaptafádnál, hiszen te csak cipész vagy. A háború vagy a béke nem a Te dolgod, azt mások csinálják. Te maximum halj bele, lehetőleg szó nélkül!
Az ember közösségre ítéltetett lény, nem teheti meg, hogy nem veszi figyelembe a másikat, a többieket. Persze a »régi világban« elő lehetett írni, hogy a dal szóljon a szerelemről, azaz cipész, maradj a kaptafánál. De volt másik véglet is, mikor pol-beat fesztivált rendeztek, ahol szólt dal az agresszor amerikai repülőről, esetleg Kennedy elnök gazságairól. Ez politika volt, nyom nélkül elmúlt, és mert nem rólunk szóltak ezek a dalok, nem volt semmilyen hatásuk.
A művészember érzékeny »szerkezet«, kicsit talán úgy működik, mint egy »hőmérő«. Figyel és reagál. Még az is, aki csak »zörög«, dübörög, és üresnek tűnik a végtelenségig. Azt mondja: »hé, világ, ilyen rémesnek, elviselhetetlennek látlak! Gondolkodj el ezen!« És a »mondanivaló« így is hiteles, akkor is, ha én magam a zenével való »beszélgetés« híve vagyok. Örömmel éneklek a műfajban »őshonos« lírai, szerelmes dalokat, de nagyon izgat, hogy ezeken a hagyományos témákon kívül, mi mindent lehet még megfogalmazni a műfaj keretein belül? Mindig is ez érdekelt. Ezért énekeltem, éneklek verseket is például. Ha egy zenész politikus alkat, mintegy tükröt tart a másik, a társai, a társadalom elé, elmondja azt, hogy ő erről az egészről miképpen vélekedik. Vajon ezt miért ne tehetné? Szóval a politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz.”
Hallgatom a hetvenegy éves Eric Claptont, és mintha hájjal kenegetnének. Nagyon jólesik a csendes derű (néha a harsányabb vidámság is), a decens kifinomultság, s közben gondolkodom: az I Still Do című lemez - a producer Glyn Johns, aki a ’77-es Slowhand lemezt is gondozta! - hallható anakronizmus; a világ mostanában rohadtul másról szól!
Hagyom, hogy a nosztalgia visszarepítsen abba az időbe, amikor még volt türelmünk az elejétől a végéig meghallgatni és meghallani egy hanglemezt, s nem csak egy intenzív impulzust, érzelem-löketet, hangulat-töredéket vártunk a hanghordozótól (mintha ez a kifejezés egyben minősítés is lenne, nem? - olyan szórakoztatóipari…).
Tehát figyelmesen végighallgatom, ízlelgetem, hagyok magamnak időt a befogadásra. Hogy minél több értékelhető momentumot felfedezhessek; Eric Clapton minden albuma osztatlan figyelmet érdemel!
Semmi forradalmi újdonság, de lenyűgöző, a végsőkig letisztult zenei formákban csillogó muzikalitás. Egyszerű zene ez, de ilyen természetes, az apró részletekből kiragyogó tehetséggel csak a legnagyobbak képesek eljátszani.
Lehet, hogy a hanglemezkiadói iparág válságban van, de amíg zenészek ehhez hasonló felvételeket készítenek, ilyen zenéket hallgathatok, (brrrrr, de utálom többes számban a „zene” szót! Tudom, a kereskedelmi rádiózás jópofáskodó nyelvújítása miatt beépült a köznyelvbe, tisztában vagyok vele, hogy többes számban a dalok, felvételek, művek, stílusok stb. szinonimájaként használatos, mégis úgy érzem, maga a fogalom több tiszteletet érdemel, s így talán értékállóbb is lehetne…), tehát: amíg ilyen zenét! hallgathatok, nem aggódom: az I Still Do a szellemileg nagykorú zenehallgatók lemezgyűjteményének (van még ilyesmi?) egyik legértékesebb darabja lehet.
A III. tétel a zene és szó és csend viszonyáról szól: a csend is zene, a hang hiánya is hang. [Az ember hiánya is ember? Másképpen: együttérzés-e az együttérzés hiánya?]
Szívesen hallelujáznék még itten [csak a zene megzenésíthető!], de az Oratorium balbulum szétfeszítené a Csend kereteit…
Csak annyit még: az együttérzésről csak úgy tudunk beszélni, ha rögtön a hiányáról is beszélünk. Ha valamiről beszélünk, akkor egyszersmind hallgatunk is valamiről. Ez a hallgatás is jellemzi a dolgot magát. Tehát: beszéljünk az együttérzésről és az együttérzés hiányáról; foggal-körömmel védeni azt, ami van. A határokat. Mindenhová kerítést húzunk, a kerítést is körbekerítjük. Belül vagyunk mi, kívül… hát azok nem mi vagyunk. Az emberiség megijedt magától.
Erről nem tudunk beszélni, és amiről nem tudunk beszélni, arról énekelni kell. Énekelünk, tehát vagyunk!
A Listen to Roma Rights című albumot a Szocsoma - Szociális Csomagküldő Mozgalom: civil kezdeményezés a mélyszegénységben élők támogatására – alapítója, Kiss Anikó mutatta nekem; a mai Csendben a 4. SzoCsoMa Zenés Gálán, a műsorszámok közötti szünetekben is hallható felvételek közül válogatunk…
vendégszöveg: Esterházy Péter – Oratorium Balbulum
:… ebben az évben december 8-án kerül sor a Szocsoma Zenés Gálájára a Bálint Házban.
Szocsoma - Szociális Csomagküldő Mozgalom: civil kezdeményezés a mélyszegénységben élők támogatására. Az alapító Kiss Anikó képzőművész. A találkozó célja - az adománygyűjtés, tagtoborzás, figyelemfelkeltés, az előítéletek gyengítése mellett „érvelni a kirekesztés ellen”.
Úgy gondolom: az emberhez méltó élet alkotmányos jog, tehát: az állam kötelessége! lenne! gondoskodni minden éhező, hajléktalan, nélkülöző vagy kirekesztett polgáráról. Nem teszi. Így a SzoCsoMa nem csak! a nyomorgóknak segít embernek maradni, hanem a résztvevőknek is. Aki teheti, jöjjön!
Nem tudom, a zene feledtetheti-e a nyomorúságot, de talán az együttérzés (jó szó!) kihallható belőle. Camus szerint: „Ahol nincs mit legyőzni, ott nincs művészet.” Ha ez így van - és én szerénytelenül, hajlamos vagyok egyetérteni a filozófussal -:
december 8-án a Szocsoma Gálán igazi művészek lépnek fel.
Mindig elérzékenyülök, amikor a kilencvennyolszázalék hazaárulóknak címzett megfellebbezhetetlen intelmét látom-hallom: ne a migránsokat simogasd, van Magyar (sic!) rászoruló is!
A hazáért, a keresztény kultúráért, az európai értékekért aggódó nemzet(i)testvérek közt találunk papot, lelkészt, minisztert, szóvivőt, közmunkást, tanárt!, gyermekgondozót, politológust, kamionsofőrt és: szemkápráztató rózsaszín virágcsokrokat, könnyfakasztó Zámbó Jimmy-slágereket, bűbájos cicakutyákat megosztó (jó szó!) tisztes, becsületben megőszült, családanyákat is. Különösen az utóbbiak együtt[külön]érzése szívmelengető; női princípium! (Vagy összekeverek valamit?)
Nos, most itt az alkalom vizet inni!
(Ha bárki ez idő tájt éppen a kerítés körbekerítésével lenne elfoglalva, pénzadományát az alábbi számlaszámra juttathatja el:
SZOCSOMA ALAPÍTVÁNY:10300002-10652574-49020016 MKB Bank )
… ebben az évben december 3-án kerül sor a Szocsoma Zenés Gálájára a Bálint Házban.
Szocsoma - Szociális Csomagküldő Mozgalom: civil kezdeményezés a mélyszegénységben élők támogatására. Az alapító Kiss Anikó képzőművész.
A találkozó célja - az adománygyűjtés, tagtoborzás, figyelemfelkeltés, az előítéletek gyengítése mellett –, „hogy a vendégek meggyőződhessenek róla, milyen mély, szenvedélyes, sokoldalú és szépséges a mi kultúránk és milyen gazdag a mi lelkünk. Még akkor is, ha ma sokan közülünk nyomorban tengődnek. Nekik akarunk segíteni, nekik nyújtani reményt és emberséget.” (Daróczi Ágnest, a Romano Instituto Alapítvány vezetőjét idéztem.)
A mai Csendben a december 3-i Szocsoma Gálán fellépő művészek – az elhangzás sorrendjében: Mülhauser Martina, a Lásho Lecsó zenekar, Rupa Ilona és Gáspár Kálmán - felvételeit halljuk.
A Bálint Házban egy Bechstein zongora áll. Freddie Mercury kedvenc hangszere. Nem egy Csodazongora, de számomra a kirekesztés ellen érvelők instrumentuma: ezen játszottam el a tavalyi SzoCsoMa Gálán a You Take My Breath Away–t, Freddie Mercury talán legszebb dalát.
Különös, de igen szenvedélyes vita ez: kiérdemelte-e Bob Dylan az irodalmi Nobel-díjat. Sérti az irodalmárok önérzetét egy beatzenész kitüntetése? Költő írja a dalszöveget, másképpen: irodalom a zenés vers? A felhevült debattőrök között Dylan költészetét, a (szub)kulturális fenomén egyetemes jelentőségét tudományos alapossággal elemzők, a művészetekre gyakorolt hatását hangsúlyozók állnak szemben a… kikkel is?
Bródy Jánost idézem: „Az énekelt ritmusos szöveg az emberi történelem hajnala óta rendkívül fontos kommunikációs forma volt. Persze ezt a fajta kommunikációt, a dalban rögzített emberi tapasztalatot a későbbiekben aztán más közlési formák, elsősorban az írásbeliség háttérbe szorította. Az elmúlt fél évezredben az írásbeliség volt az emberi kultúra alapja, de a huszadik században lezajlott technológiai forradalom révén ezek az énekelt ritmikus szövegek hihetetlen módon terjeszthetővé és hatékonnyá váltak. Lényegében a hangrögzítés, a magnó és a lemezgyártás elterjedése valamikor a második világháború után újra visszaállította az énekelt szövegek ősi kultuszát. Miután a technika lehetővé tette, létrejöttek azok a művészi formák, megszülettek azok a művészek, akik ezt ki tudták használni. Kezdetben ez a műfaj egy régi kommunikációs forma, ipari fejlődés által lehetővé tett újjászületése volt, olyan gondolatok és érzések kifejezésére, amelyekre a hagyományos műfajok nem voltak képesek, legalábbis nem ilyen széles körben, nem ilyen sok embert elérő módon…”
Bródy mester azt is mondta: „Dylan Nobel-díja hatalmas dolog számomra is, hiszen már fél évszázada hiszek abban, hogy a rock képes megközelíteni a klasszikus formák értékeit.”
Gondolom a Rádió Bézs hallgatói közül sokan örültek volna, ha megválasztják az Amerikai Egyesült Államok első elnökNŐjét [Mennyit ér egy nő?]. Erre még várnunk kell, de addig is hallgassunk amerikai muzsikát:
Jennifer Lopezt, Stevie Wondert, Ne-Yo-t, – mindannyian részt vettek Hillary Clinton kampányában,
Barbra Streisandot, Miley Cyrust, Chert - figyelhetjük, betartják-e ígéretüket: elhagyják az országot, ha a választók Trumpra bizzák a kormányzást,
[apropó: kormányzás; Stevie Wonder szerint Trump úgy vezet országot, ahogy ő autót.
Kate Perryt, Lady Gaga-t, Madonnát – még a végeredmény kihirdetése után sem adják fel a küzdelmet…
De hallgassuk meg Rachel Bloom, Moby és Elizabeth Banks véleményét is (ezt kétszer is J)!]
Egyoldalú a kínálat? Hosszas keresgélés után sem találtam az igényes muzsikusok között „Trumpeterst”. Igaz, az igénytelenek között sem. A többi néma Csend…
A többség jobbára szemmel hallgatja a muzsikát. Vizuális információ nélkül nehezen tájékozódik a hangok birodalmában. Így fordulhat elő, hogy varjúként károgó csinos lányokat ünnepelünk énekesnőként, s a legbárgyúbb dalocskából is világsikert nemesít egy szellemes videoklip. Persze az énekelt szöveg helyettesítheti a dallamba, ritmusba kódolt információt (gondoljunk csak a magyar himnuszt – legalábbis a verset – artikulálatlanul üvöltő szurkolókra, vagy a buliban, a könnyen megjegyezhető refrént gajdoló mulatozókra – de itt már a puszta zenénél többről, a zene és szöveg új minőségű egymásra hatásáról van inkább szó). Érdekes például az ötvenéves Rolling Stones-t méltató írásokat böngészni, zenei szempontokról nem sok szó esik, annál több a dalszövegek értelmezéséről.
A zene tehát önmagában nem mindig képes a kívánt – vagy bármilyen – hatást előidézni, különösen a multimédia-kor gesamtkunst-jában, amikor a „csupán” hanglejátszásra alkalmas berendezések éppen kimennek a divatból. Ha elfogadjuk Sztravinszkij véleményét – a zene semmi mást nem fejez ki, csak önmagát -, s én szerénytelenül hajlamos vagyok egyet érteni a zenetörténet egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjével, tehát, ha a zene önmagát jelenti, akkor a mű a hallgatóban formálódik, akár a szerző szándékától, akaratától függetlenül. Hogy ki mennyit fog fel belőle, az a befogadóképességtől függ. Talán mindenki lát belül valamilyen képet zenehallgatás közben. S gyanítom, a legtöbb muzsikus szeretné látni játéka visszatükröződését. És, ha a hallgató egyszersmind a benne visszhangzó muzsikát megfesteni, lerajzolni képes képzőművész…
Szerintem maga a műfaj, tehát a soul, az R&B, a jazz, a world beat elemeit, eszközeit használó pop-jazz nagyszerű formája a nyugodt, kultúrált muzsikálásnak. A zenészeket nem köti a jazz megmerevedni látszó művészieskedő sznobizmusa (tisztelet a kivételnek), de sokkal kifinomultabb, árnyaltabb, igényesebb, mint a tömegzene legnagyobb része. Melodikus, táncolható, követhetően kifejező, magyarul: fogyasztható. Nálunk kevésbé ismert, kevésbé népszerűsített előadók, zenekarok tartoznak a pop-jazz élvonalába – maga a műfaj is jóformán ismeretlennek számít -, annak ellenére, hogy a nagyvilágban önálló kiadók szakosodtak az ide sorolható művészek lemezeinek terjesztésére. Például a GRP Records, Dave Grusin és Larry Rosenn labelje, melynek „istállójába” többek között George Benson, McCoy Tyner, Diana Krall, Lee Ritenour, Chick Corea tartozott, tartozik. És Russ Freeman, a Spyro Gyra, Dave Benoit, Arturo Sandoval, akik a pop és a jazz határán egyensúlyozva készítik újabb és újabb lemezeiket, melyeknek legjellemzőbb tulajdonsága az intellektus, a harmonikus derű, ami csak a legmagasabb szinten éneklő-muzsikáló zenészek sajátja, amikor a kiegyensúlyozott magabiztosságot nem zavarja a bizonyításvágy erőlködése, a megfelelni akarás görcse. Így hangzik, ha nagyszerű művészek egyszerűen muzsikálni akarnak, gyanítom legalább annyira, saját örömükre, mint bárki máséra.
Nem tudom, a zene feledtetheti-e a nyomorúságot, de talán az együttérzés (jó szó!) kihallható belőle. Camus szerint: „Ahol nincs mit legyőzni, ott nincs művészet.” Ha ez így van - és én szerénytelenül, hajlamos vagyok egyetérteni a filozófussal -: 
