A Népszabadság befejező! számában olvastam - Hétvége melléklet; nem tudom idelinkelni, mert a Népszabadság archívuma eltűnt - Hegyi Iván A hét hangja című írását a Chicago együttesről: „Az If You Leave Me Now című dalnak több, mint száz feldolgozása keletkezett az eltelt négy évtizedben. Műsorára tűzte a számot Minától a Brotherhood of Manig, az Isley Brotherstől a Boyz II Menig, Shirley Rosstól, Ive Mendeztől Fernando Saxóig, a SwingStartól Aicelle Santosig megannyi énekes és formáció”. Az Egy zenemű, több előadás jutott az eszembe, a kedvenc rádióműsorom, amiben egy-egy remekművet meghallgathatunk több muzsikus interpretálásában, szakértők segítségével hasonlítgatva a jobbnál-jobb előadásokat. Arra gondoltam, közösen eldönthetnénk melyik átirat e legtetszetősebb…
„Ha a „polgár” elmegy a diszkóba, berakják a pléjbek-cédét a helyi hifibe, akkor persze, hogy azt mondja, számára az adott környezetben a zene sokkal jobban hangzik, mint egy koncerten. Csak szerintem ez az egész szakma nem arról szól, hogy átverjem a közönséget, ez most pléjbek, vagy nem az, énekes vagyok-e, vagy sem… Persze rajtunk, hangmérnökökön csattan az ostor, hiszen itthon manapság inkább a tátika-show működik, a közönség azt is elfogadja. Nem mondanám azt, hogy szereti, de azt gondolja: ez van. Nagyon sokat dolgoztunk nyugaton, ezért pontosan láthattuk, hogy arrafelé minden zenének megvan a saját közönsége. Még a legkisebb klubokba is elmennek, s így az élő zene érték marad.
Amikor én elkezdtem külföldön dolgozni, a legelső, amit észrevettem, hogy nem találkozom hamisan éneklő énekessel. Ugyanez itthon nagyon komoly probléma. Ilyenkor az energiám legnagyobb részét nem az köti le, hogy azt a hangot minél szebben meg tudjam szólaltatni, hanem a hiányosságokat próbálom eltűntetni. Tehát nem a feelinget erősítem, hanem a hibákat igyekszem valamiképpen elmaszatolni. Itthon a színpadra lépő muzsikusok tudása igen széles skálán mozog. Vannak sokkal többet érdemlő művészek is, de nagyon sok olyan előadó is sikeresen „működik”, aki nem üti meg az elvárható szintet. Én hangmérnökként azt vallom, hogy minden élő koncert sikeréhez mi, a keverőpult mögött nagymértékben hozzá tudunk járulni, de a zenészek felkészültségét semmilyen technikával nem tudjuk pótolni. Nagyon sok olyan zenekarral találkoztam, amelyik a színpadon elismerésre méltó teljesítményt nyújtott, s ha az adott műfaj nem tartozott a kedvenceim közé, akkor is tiszteltem őket, s a mai napig azt mondom: fel kell nőni a feladathoz, s a produkciót hasonló szinten kell kiszolgálni!”
Bubura az általa „kiszolgált” világhírű muzsikusok felvételeivel emlékezünk:
Sting – „Jött a Human Rights Now! buli. Mivel már csináltunk Népstadionos hangosítást, ránk bízták. Aztán jöttek a gizda amcsi hangmérnökök és fikáztak a cucc láttán, de amikor észrevették a heroikus küzdelmünket, megenyhültek. A végére egészen jól összehaverkodtunk, annyira, hogy az athéni koncertet is ránk bízták. Mondhatom, nagy szakmai elismerés volt…”
Barry White – „A második Barry White turnémon a saját, amerikai hangmérnöke, hogy is mondjam finoman... nem állt a helyzet magaslatán. Elindult a turné és a harmadik-negyedik buli után már elég botrányszagú volt a dolog. A menedzser mondta, hogy ez így nem lesz jó, próbáljanak ki engem. Odaálltam a pulthoz, a koncert felénél jött a menedzser, mondta, hogy gyönyörű, csodálatos, a végén beszélgetünk. Behívtak az irodába és mondta az amerikai, hogy holnaptól én keverem a bulikat…”
Richie Blackmore – „Kicsit házsártos, de szeret és jól is tud focizni, úgyhogy meg volt a közös nevező…”
Kool And The Gang – „Amikor őket hangosítottam a londoni Hammersmith Odeon-ban, a végén ment ki a közönség a hangkeverő pult mellett, és jöttek oda gratulálni, hogy nagyon jól szólt…”
Tina Turner – „Szólt a producer, hogy nem lenne-e kedvünk átugrani Máltára egy Tina Turner koncert hang- és fénytechnikáját megcsinálni, mert momentán ők nem érnek rá. Mondtuk, hogy momentán pont ráérünk és így sikerült Máltán (is) Tina Turner-rel dolgozni…”
John Mayall - Én a John Mayall turnén szoktam rá a whiskey-re. Mert ott az van, hogy amerikai blues zene - whiskey…”
Holt volt, hol nem volt, volt egyszer egy siket planéta. Némán forgott az ég vizében, nem hallatszott rajta semmiféle hang. Igaz, hiába is hallatszott volna, hiszen a siketbolygón nem lakott se állat, se ember. Évmilliókig pörgött magában, hangtalanul keringve a napja körül. Még ma is törik rajta a fejüket a tudósok, miképpen lett belőle gyönyörűséges, vad óceánokkal borított Föld. A tenger mélyéből földrészek bukkantak elő, tajtékos felhők keringtek fölöttük. Ha a felhők irdatlan döndüléssel összeütköztek, villámok cikáztak belőlük, félelmetes fénybe borítva a fekete tengert.
Ekkoriban történt, hogy az óceán mélyén megszületett az első halacska. Irinyó-pirinyó volt, de megvolt mindene, amire egy halnak szüksége lehet, volt pikkelye, uszonya, szája, szeme. Fürgén úszkált a tenger néma vizében. Ivadékai születtek, tele lett velük az óceán. Volt köztük csíkos és pöttyös, szürke, kék és piros. Egyik kicsi, másik hatalmas. Egyiknek se volt füle. Nem is igen tudták volna mire használni a víz alatt.
Hanem egy szép napon egy ügyetlen, de kíváncsi kishal, aki nem tudott olyan sebesen úszni mint a többi, mellső uszonyait használva, kimászott a partra. Ahogy az uszonyain lépkedett, különös dolgot tapasztalt.
– Puff, puff.
Aztán megint:
– Csissz-csossz.
Ő volt az első élőlény a Földön, aki hangokat hallott.
Hallotta a léptei zaját, a dúdoló szél dallamát, a közeli tűzhányóból feltörő lángok sistergését és az irtózatos csattanásokat, melyek a magasban egymásnak ütköző felhőkből eredtek. Amíg odalent élt, az óceán mélyén, elképzelni se tudta, hogy létezik ilyen különös, semmihez nem hasonlító tünemény. Lenyűgözte a világ hallható tartománya.
Hát még, mikor rájött, hogy ő maga is képes hangot adni!
– Kh! Brrr! – szuttyogta.
Nem volt valami nagy hang, csak amolyan nyüszögés féle, de mégiscsak az övé! Az ő saját hangja! De jó volna, ha más is hallaná, gondolta. Ám hiába próbálkozott, se a hegyek, se a növények, se az ég nem felelt. Hanem amikor aztán neki is ivadékai lettek! Az volt csak igazi csuda! Ha élelemért indult hazulról, már nem látta a kicsinyeit, de még hallotta a nyüszögésüket.
És mielőtt hazaért volna, már messziről szólhatott hozzájuk:
– Nyüsz-mösz, hrrrr! Csi-csa!
És a kicsik visszajeleztek:
– Kr, cs! Piha, piha! – Ami olyasmit jelentett:
Tudjuk, hogy jössz, nagyon várunk!
Újabb évmilliók teltek el. A kíváncsi halacska ivadékai tovább szaporodtak, lett belőlük bogár, gyík, madár, őz és oroszlán. Benépesült a bolygó. Mindegyik teremtmény más hangot adott. Csupa zsongás, csengés-bongás, zsibongás, károgás, üvöltés, ordítás, brummogás és harákolás töltötte be a nappalt és az éjszakát. Hát még, amikor az ember megjelent köztük, és megtanult beszélni! Nem volt már siket a planéta, inkább a hangok valóságos paradicsoma.
Nekünk ez természetes, hiszen mi már eleve úgy születünk, hogy üvöltünk, ahogy a torkunkon kifér:
– Oá! Oá! – Ami valami olyasmit jelent, hogy: – Megjöttem, itt vagyok! Figyeljetek rám! Nagyszerű dolog a hang, de megesik, hogy egyszerre túl sok szól belőle. Nagyon jó, ha az ember ilyenkor befogja a fülét, és nem hall mást, csak a szívverését:
– Du-dum! Du-dumm!
És a szívverés mögött hallgató réges-régi Csendet…
Belátom, a kép kissé homályos. Viszont jelentős kultúrtörténeti dokumentum!
Helyszín: az Újvidék téri Általános Iskola tornaterme.
Időpont: a ’70-es évek közepe.
A felvétel a Művészt ábrázolja (a háttal álló gitáros-kolléga neve sajnos a múlt ködébe veszett), amint egy NDK gyártmányú [Matador Böhm Electronic - akkoriban tizenegyezer forintért lehetett megvásárolni a Triálnál; egy egész vagyon, de a Művész szülei semmilyen áldozattól nem riadtak vissza gyermekük boldogulása érdekében]
villanyorgona mögött ülve üstökösként bukkan fel éppen az egyetemes zeneművészet horizontján. Az Arany János úttörőcsapat farsangi báljának ünneplő közönsége lehetett tanúja e grandiózus, sorsfordító eseménynek. A virtuóz előadást némiképp hátráltatta az Orgonista jobb kezét könyékig merevítő gipszkötés (a fotográfián csak a legélesebb szemű megfigyelő veheti észre); a Művész ugyanis a hangversenyt megelőző este a férfivá válás rögös útján szinte futva megtett első lépések után megbotlott és elesett; kezét törte. [Go wisely and slowly. Those who rush stumble and fall.]
Történt, hogy az ifjú Rómeó életében először kísérhette haza Júliáját (szíve hölgyének teljes neve: Szépe Júlia!) a délutáni MHSZ-lövészszakkör végeztével. Az Újvidék tértől az Emma utcáig tartó körülbelül hetven méteres meghitt séta alatt a másnap a világhír küszöbére lépő tízéves férfi vágyai elhatározássá nemesültek: akkor még ép jobb kezének alig bizonytalan mozdulatával magához vonta az álmélkodó kedvest, és parázs ajkait (e két piruló zarándokot) a leányéhoz szorította. Az első csók elcsattant, csettent, cuppant, puffant, kettyent, pattant, dörrent, durrant, kattant, koppant, roppant, robbant…
Mámorító pillanat; a Művészt az érzelmek vihara felragadta, s a mennyek országa felé repítette. Beteljesült vágyaitól szárnyakat kapva [Oh, blessed, blessed night! Because it’s dark out, I’m afraid all this is just a dream, too sweet to be real.] futott, rohant, száguldott, robogott, loholt, nyargalt, szökkent, szökdelt, szökdécselt, szökellt, ugrándozott, szaladt, repeső szívvel hazafelé. (Júlia faképnél történő hagyását a túlcsorduló érzelmekkel magyarázhatjuk.) A járda szélén húzódó sövény fölött lebbent volna tova (a mennyek országa felé), ha a részegítő diadal csalfa képzetei gonoszul meg nem tréfálják; túlontúl könnyűnek érezve lépteit, légies mozdulattal elrugaszkodott a földtől, de lábai beleakadtak a gonosz bokorba, s karjait maga alá gyűrve – úgyszólván - pofára esett. Éppen egy megfontoltan közeledő NDK gyártmányú Trabant [útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan, ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson!] előtt ért földet, az út közepén. A sofőr keresetlen szavakkal üdvözölte a Művészt [Repülni tanulsz, bazmeg?!], akiben aligha ismerhette fel a zenetörténet óriását, amint a gépkocsi lökhárítójának árnyékában a csillagokat számolta.
Szúrás, hasogatás nyilallás, kín, gyötrelem, fájdalom, szenvedés, mártírium, tortúra - Május 1. úti SZTK, röntgen, gipsz, szülői feddés, sarjadó félelem a várva várt hangverseny elnémulásától. Pokoli csend! Aki dudás akar lenni…
Happy end nincs? De van! Egy óra múlva Julika [tudom: Sárika!] vigasztaló hangja tündöklik át a telefon fekete bakelitkagylóján (837-753), s az elkámpicsorodott kisfiúból újra férfi, Rómeó, Művész, a zene hérosza leend; a természet erőitől indíttatva, fájdalmát feledve, begipszelt karral, de színpadra lép az Újvidék téri Általános Iskola tornatermében rendezett farsangi bálon! [Felbukkanás az egyetemes zeneművészet horizontján.]
Esti Kornél, a híres zongoraművész nem háborgott a sorsát illetően, nem foglalkoztatta, hogy igazságos-e a világ; volt kellő önbecsülése. Ebben hasonlított Haydnhoz. Önbecsülését, és ebben különbözött Haydntól, nem a becsülésre méltó képességei hizlalták, hanem mondhatni, épp ellenkezőleg.
A Csend központi helyet foglal el a Zeneszerző életművében. Mérföldkő a XXI. század zenei fejlődésében, amely korunk emberének érzésvilágát a zenei forma legautentikusabb eszközeivel, a legegyetemesebb módon fejezi ki. Hangzási forma, költői élményanyag és zenei architektonika csak az élet legritkább pillanataiban egyesülhet ilyen ünnepi harmóniában.
A Csodazongoraverseny hangszerelése (hang)szerszámokból összeállított kettős ütős együttest foglalkoztat, közöttük helyezkedik el a zongorista. A hangszeres összeállítás tehát nem csak a hangzást polarizálja, zajtól melódiáig, hanem a bal- és jobboldali ütősök térhatásaival a zene színpadát is - a közép-európai kultúra egyik jellegzetes művészi megnyilvánulásának, a stilizált kifejező gesztus zenei alapélményének akusztikus revelációja. A Zeneszerző a vizuális élmény döntő jelentőségét hangsúlyozza, érzékelteti, innen ered kompozíciós technikájának lenyűgöző szín- és ornamentumgazdagsága, amelyről ő maga így nyilatkozott a Rádió Bézsben: „Mint művészt, mindig elsősorban az elsöprő erejű tömegmozgalmakat kiváltó társadalmi hatások zenei megjelenítésének lehetősége ragadott meg. Különösen fontos ez számomra ma, amikor újra széles tömegmozgalmak bontakoznak ki világszerte az elnyomás minden formája ellen.”
Not Afraid – ez a két szó olvasható világhírű művészekről készült fényképeken. Van, aki egy papírlappal, egy laptop kijelzőjével, a kutyája nyakába akasztott táblácskával, gitárra pingált felirattal, vagy profi plakáttal üzen, van, aki egy filctollal a tenyerébe írta: NEM FÉLÜNK!
Meglehet, nem tökéletes nyelvtani szerkezet, de az üzenet – remélem! – egyértelmű és meggyőző!
A Százhetvenötök (ennyien csatlakoztak a kampányhoz) életművében [kerestem ideillő jelzőt, de azt hiszem, felesleges] nem nehéz a szabadság-egyenlőség-testvériség elavult [vagy elátkozott?] eszméjének szentelt, klasszikussá nemesült dalokra lelni.
[Emlékszünk a budapesti Human Rights koncertre? Sting, Bruce Springsteen, Peter Gabriel, Tracy Chapman, Youssou N'Dour… Régen volt.]
Mindannyian az emberi jogok elkötelezett képviselői. ARTIST FOR HUMANITY!
Most a menekültek támogatására gyűjtenek.
Miért hangsúlyozzák, hogy nem félünk? Nem tudták, amit tudniuk kellene? Amit az őcsényiek (tulajdonnévből jelző) tudnak? Amit a Nemzet Csótánya (átruházott metafora!) olyan magabiztosan állít; Soros, kerítés, honvédelem, konzultáció…)
Ha választanom kell [sőt, szavaznom róla!], én Brian May-jel, Ian Adersonnal, Ringo Starr-ral, Bonnie Raitt-tel, Mark Knopflerrel, Keith Richarddal, Richie Blackmore-ral, Peter Gabriellel, Wayne Shorterrel, Stinggel tartok.
Harminc év múltán is tisztán emlékszem, ahogy ültem a fekete-fehér készülék előtt, és órákon át lenyűgözve bámultam – másfélmilliárd magammal – a popzene csillagait:
a pályája csúcsán tündöklő Freddye Mercuryt és a Queent,
a londoni Wembleyben és a philadelphiai John F. Kennedy stadionban is fellépő (Concorde-dal szárnyalt Londonból Philadelphiába) Phil Collinst,
Stinget, akinek – tudta? – október 2-án lesz a hatvanötödik születésnapja,
Tom Pettyt – a dal címe Refugees: Menekültek(!)
Robert Plantet és Jimmy Page-et, akik az ügy érdekében félretették vitájukat,
Bob Dylant - őt Jack Nicholson konferálta fel, és Ron Wood-dal, Keith Richard-dal lépett színpadra,
Madonnát, aki talán éppen itt vált egyenrangúvá a legnagyobbakkal,
Eric Claptont, B.B. Kinget, Paul McCartney-t…
Live Aid - koncert éhező afrikai emberekért!
Elképzelhető, hogy Bob Geldof harminc évvel később koncert helyett inkább népszavazást szervezne?
Hajlamos vagyok elfelejteni, de amikor meghallom egy-egy dalát (ebben az esetben a remekmű kifejezés cseppet sem túlzó), újra és újra rádöbbenek: a beat-, pop-, rockzene non plus ultrája a Beatles. Paul McCartney időtlennek tűnő, régebbi és legújabb lemezeit figyelve fogom fel: én az ő zenei világának törvényszerűségeit tekintem alapvetésnek. A Can’t Buy Me Love-ot, a Hey Jude-ot, az Eleanor Rigbyt és a többi korszakos felvételt tanulgatva határozhattam meg, mit tartok kellemesnek, érdekesnek, izgalmasnak a XX.-XXI.-ik század populáris zenéjében.
A felismerést a dupla McCartney-koncertlemez is megerősítette bennem. Csodálatos album, egy zseniális muzsikus pályafutásának lenyűgöző antológiája, melyet a hangversenyszerű előadás még időtlenebbé varázsol. Úgy értem: az öt zenész eleven, a segédeszközöket nélkülöző, csak a valóban hangsúlyos szólamokra összpontosító játékát nem befolyásolhatja a stúdiótechnika korszerűsége-korszerűtlensége. A koncertező zenészek attitűdje nem változott az évek során, de a képzettebb, tudatosabban felkészült, komolyabb manuális készséggel rendelkező hangszeresek jobban tudnak a fontosabb összetevőkre – tempó, tiszta intonáció, hatásos hangszínek, érzelemgazdag interpretáció – koncentrálni. Tehát Sir Paul koncertjén (és koncertlemezén) minden megszólal, ami lényeges, ráadásul az előadás finomabban árnyalt, aprólékosabban kidolgozott, mint a hőskorban, kevesebb benne az esetlegesség, a kezdetleges felszerelés okozta bizonytalanság.
Mintha semmi sem változna, olyan magától értetődő biztonsággal mutatja fel újra és újra a zene, számára egyértelmű, egyetemes értékeit. Sem az eltelt idő, sem a Beatles óta már-már zenetörténeti hitelességgel dokumentálható stílus- és divatirányzatok nem koptatják, de nem is alakítják a dalokból sugárzó természetes emberséget, a rock&roll lendületét, a jövő ígéretét. Csak az emberiség lett az utóbbi évtizedek alatt kevésbé fogékony az emberszerűségre.
Mert ismeretes, hogy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. És majdnem mindig igazat mond! Avagy majdnem igazat mond mindig… A Négyszögletű Kerek Erdő lakói felnéztek rá, még Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl is biztos volt benne, hogy Zordonbordont választanák meg vezérnek, ha kellene vezért választani.
- De miért kellene vezért választani? Itt köztársaság van! – húzta ki magát Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán.
- Aha, köztársaság – mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, de látszott, hogy egész máson jár az esze. - Vedd tudomásul, hogy hadiállapot van, és parancsot csak a vezér adhat!
- Hadiállapot van? – kérdezte rémülten Ló Szerafin, a kék paripa. - Megtámadtak minket? Kik?
- Hát nem tudod, hogy elszaporodtak az erdőben a migráncsok [pomogácsok], – sötétült el Zordonbordon tekintete – és hamarosan megindítják ellenünk a döntő támadást?!
- Minket döntőtámadnak meg? – nézett körül értetlen szemmel Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót. - De kik azok a migráncsok? És miért támadnának meg minket?
Aromó szigorú tekintetet villantott rá: - Hallgass Lajos, ne szólj az okosabbak dolgába!
Na, erre a többiek is nekiestek:
- Csend!
- Hagyd abba!
- Fogd be a szád!
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szemügyre vette Szörnyeteg Lajost: - A migráncsok az ellenségeink. El akarnak minket pusztítani. Sőt, széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak, elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak. (Megerőszakolják a nőket!)
- Jaj istenem! - sírt fel Vacskamati. Na de a többiek se különbül. Sápadoztak, szepegtek, reszkettek.
A nagy zajongásból Vacskamati hangja sivított elő: - Akkor most mit csináljunk?
Bruckner Szigfrid csillapította: - Ugyan Vacskamati, mit siránkozol? Majd beszélünk azokkal a migráncsokkal. Csak nem fognak ok nélkül öldökölni. Egy csöpp eszük biztos van.
Zordonbordon felnevetett. Akárha egy rekedt sziréna szólalt volna meg.
- Haha! Beszélni a migráncsokkal! Még mit nem! Akkor aztán százszorosan végetek. Még ennek a tisztásnak a helyét is sóval hintik fel. Egy dolog segíthet csak: a harc!
- A harc? – rebegte Bruckner Szigfrid.
- Az üsd vágd nem apád? – hebegte Vacskamati.
- A csihipuhi? – habogta Szörnyeteg Lajos.
- Az – mondta Kisfejű. – Csak a harc segíthet.
Erre lett aztán igazi haddelhadd! Futkostak, ugráltak, jajgattak, meneteltek, siránkoztak. Csak az egy Dömdödöm, aki, mint köztudott, csak annyit tudott mondani, hogy „Dömdödöm”, támaszkodott zsebre tett kézzel egy fának: Dömdödöm!
Odavágtattak Dömdödömhöz, körülállták.
- Hogy mered azt állítani, hogy migráncsok errefelé nincsenek? Vedd tudomásul, hogy megtámadtak minket és hadiállapot van! – rikoltotta Aromó.
Zordonbordon Dömdödöm felé nyújtotta mutatóujját.
- Én téged ezennel regenátnak nyilvánítalak.
- Talán generátornak – javította Vacskamati.
- Renegátnak – mondta Aromó, immár helyesen.
Kisfejű Nagyfejű hadonászott.
- Büntetésből idekötözünk a fához. Itt aztán renegáthatsz! Mi meg fölkészülünk a migráncsok elleni harcra. Nem adjuk ingyen a bőrünket!
Nosza, gyorsan kerítettek egy kötelet, és mirniksz-dirniksz, odakötözték szegény Dömdödömöt a fához.
- Így – mondta elégedetten Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon -, és ha még egyszer meg mersz szólalni, még a szádat is betömjük. Értve? A belső ellenség a legveszélyesebb.
Visszakocogtak folytatni a haditanácsot.
- A harchoz fegyver kell – dörögte Kisfejű -, gyerünk Szörnyeteg Lajos! Törjél bunkókat! Kiállsz az útra, és addig bunkózod őket, amíg meg nem adják magukat.
Szörnyeteg Lajos már futott is a bunkókért, hallották, ahogy recsegve törnek az ágak, Szörnyeteg Lajos nagyon igyekezett, erős is volt, hát jókora bunkókat tudott törni.
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon úgy tett, mint aki nagyon gondolkodik.
- A harchoz pénz is kell – szeméből pattogtak a kapzsiság szikrái -, adjátok ide a kincseiteket!
Értetlenül néztek rá.
- A micsodáinkat? – kérdezte Ló Szerafin.
- A kincseiteket. Az aranyat, az ezüstöt, a gyémántokat, a tallérokat, a jáspisokat, a karbunkulusokat, az obulusokat, és a fabatkákat is adjátok ide. Mindent. Akkor megmentelek benneteket.
És akkor valami nesz az erdő mélyéből. Halk könnyed. Léptek zaja. Füleltek.
- A migráncsok – suttogta rémülten Vacskamati.
- Segítség!
- Meneküljünk!
Szörnyeteg Lajos meg szélesen elvigyorodott, kivillant mind a harminckét foga.
- De hiszen ez Mikkamakka – mondta boldogan.
Hej, elkomorult ám Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázata.
- Mikkamakka. Mi az ördög! – suttogta mérgesen.
Úgy volt, nem másképp. Mikkamakka lépett a tisztásra. Volt ám nagy öröm, egyszeriben elpárolgott a félelmük. Csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szívta csalódottan a fogát.
- Szervusztok – köszönt nekik Mikkamakka, majd Zordonbordon felé fordult. – Á, mély tiszteletem Zordonbordon Úr. Ön itt?
- Én… ugyanis – dadogott Zordonbordon, de közben Mikkamakka észrevette a megkötözött Dömdödömöt, és odaszaladt hozzá.
- Hát ez meg micsoda?! Ki kötözte meg Dömdödömöt?
- Dömdödöm – mesélte Dömdödöm.
- Nahát! – csodálkozott Mikkamakka, és eloldozta a csomókat. – És ezek mind beugrottak?
Hej, nagyon szégyellték magukat! Még hogy migráncsok! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon behúzta a nyakát. és a fák felé sompolygott. De Bruckner Szigfrid se volt rest. Odarontott a bunkókhoz.
- Te akartál minket becsapni – ordította.
- Te senkiházi!
- Te köcsögfejű!
- Te hordóhasú!
- Te lepényfülű!
- Te melencemellű!
- Te kemenceszájú!
- Te hígvelejű, széllelbélelt!
Mondták, mint egy litániát, és piff-puff utánahajigálták az összes bunkót. Csak úgy döngött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon háta.
- Ezt jól megkapta – örült Vacskamati.
Mikkamakka csóválta a fejét.
- Hát majdnem sikerült neki rászednie benneteket.
- Dömdödöm – mondta Dömdödöm.
- Persze, Dömdödöm. Igazad van, ne beszéljünk róla – mondta Mikkamakka.
A nagyszerű emberek halálakor a pótolhatatlan veszteségre gondolunk. De én most a nyereségre inkább.
Kilencvenegy éves korában elhunyt Rudy Van Gelder.
A valóságnak az ellenkezője így lenne leírható: mindig tisztában voltam vele, hogy Mr. Gelder a dzsessz történetének jelentős alakja, a hangmérnök, aki rögzítette az óriások: John Coltrane, Bud Powell, Miles Davis muzsikáját, akinek munkája (művészete?) nyomán kialakult a műfaj ideális hangképe.
De igazság szerint, csak most, halála után olvastam róla először; első felvételeiről a szülei komfortos nappalijában, a stúdiójáról, amit Thelonius Monk, Wayne Shorter, Art Blakey a zene szentélyeként tisztelt, a különleges „Blue Note soundról” (Blue Note - a hőskor legendás lemezkiadója), amit ma is korszerűnek hallunk…
Amikor Rudy Van Gelder építette stúdióját, a szomszédok úgy hitték: templomot emel.
A mai Csendben két méltán világhírű magyar (származású) zenész életművének becses darabjait forgatjuk le [leforgatni: korabeli rádiós szakkifejezés, terminus technicus, az orsós magnók idejéből]. Leslie Mandoki megélhetési bevándorlóként, migránsként épített életpályát Németországban, Desmond Child a közelmúltban fedezte fel nemzeti gyökereit (sic!). Mindketten művészeten túli szerepvállalásuk okán kerültek a figyelem középpontjába, pedig művészeten innen is tiszteletre méltóak [lehet nem fogalmaztam egészen pontosan].
Mándoki László egy nyugatnémet [ez jó mert bennünk, magyarokban mindig volt egy nevetséges fölényesség az NDK-val szemben] diszkó együttes, a Dzsingisz Kán [hol áthallás van, ott áthallás van] tagjaként, később a reklámzene-ipar nagyvállalkozójaként sikert sikerre halmozott. Ez a halom, mármint a sikeré, lehetővé tette számára hogy a beszédes nevű Mandoki Soulmates produkcióhoz világsztárokat –Chaka Khan, Greg Lake, Bobby Kimball, David Garrett - szerződtessen.
Desmond Child szintén világsztárokkal dolgozott: Chernek, Bon Jovinak, Robbie Williamsnek, Kate Perrynek komponált zeneműveket. És: Ricky Martinnak, aki popsztárként az elsők között comingoutolt. Ez fontos körülmény, mert Child, meleg férfiként, élettársával, boldog családban neveli két gyermekét, és melegjogi aktivistaként hirdeti: csak egy homofóbia-mentes világban lenne szexuális irányultsága magánügy.
Nekem az olimpiáról az Olympia jut eszembe. Másképpen: nem vennék rá mérget, hogy Magyarországon lesz olimpia, de azt bátran kijelenthetem: volt. [Most az y-nal nem szöszölnék.] Lássuk-halljuk a bizonyítékot!
Az olimpiáról asszociáljunk Barcelonára, Freddie Mercury és Montserrat Caballé lemezére. Különös, de ez a pompás album csak négy évvel megjelenése után, a barcelonai nyári játékok idején lett sikeres.
Tovább gondolatmenetelvén társítsunk hangzatot a londoni (Muse) és az atlantai (Gloria Estefan, Celine Dion) olimpiához is.
A hangfüzér vége elért Rióba. Rióról az olimpia jut az eszembe. Hogy ne érje szó a ház elejét, hallgassuk meg az úgymond [remek kifejezés, azt hiszem, életemben először használom] hivatalos olimpiai himnuszt, Kate Perrytől, de én inkább az olimpia kabalafiguráiról elnevezett világhírű szerzőpáros Vinicius de Moraes és Tom Jobim remekműveit ajánlanám.
Tudta? A félig olasz, félig ukrán Leonard Bernstein (Lenöd Börsztin) megélhetési bevándorló volt. [America!]
Tudta? A világhírű zeneszerző remekművét játszó félig olasz, félig spanyol Chick Corea is migráns. [The Rumble]
Tudta? A fekete bőrű Aretha Franklin [Somewhere], Patti Austin, Natalie Cole, Sheila E. [America] és az All For One tagjai pedig igazi[!] kényszerbetelepítettek (sic!). [Something’s Coming – mintha Winter is Coming]
Tudta? Ha Donald Trump lenne az elnök, Phil Collins nem vehetné el az amerikaiak munkáját. [Somewhere]
Tudta? Tony és Maria története az idegengyűlölet tragédiája.
Nem hiszem, hogy a könnyűzene kapcsán kizárólag lemezeladási statisztikákat, a sztárcsinálás marketing stratégiáját, a divatot, a szórakoztatóipart kell emlegetnünk, sőt attól sem leszek boldog, ha a vulgárisközízléstelenségről, kulturálisértékrendetlenségről,akusztikai környezetszennyezésről papolunk, miközben nem tudjuk megkülönböztetni a Beatlest Schuberttől. Arra vagyok büszke, ha kiderül, nem csak azért hangoskodunk, hogy minél több csaj figyeljen ránk, esetleg megtöltsük a zsebünket, hanem valóban van mondanivalónk, vannak gondolataink, érzéseink melyek kifejezésére ez a művészeti forma a legmegfelelőbb.Szeretném hinni, hogy a popzene is a kultúra része. S nem kizárólag valamiféle a nyugtalanító unalmas csend elűzésére létrehívott, az agyat, ízlést kikapcsoló, mesterséges ál-érzelmeket gerjesztő művészet pótlék, a vulgáris, bárgyú, de egyértelmű kereskedelmi érdekek kielégítésére felépített szórakoztató(?)-ipar akusztikai oldala. Szeretném hinni, hogy ebben a közegben is lehet értelmesen dolgozni, alkotni, s talán újra eljuthatunk a kifinomultság vágyott magaslataira. Oda, ahol bármiféle működő értékrend alapján képesek lehetünk megkülönböztetni a jót a rossztól. S akkor irtózni fogunk a manapság tölcséren fejünkbe ömlesztett gusztustalan hatásvadászattól, újra értelmezhetjük a jelentőségét vesztett kifejezést: GICCS. Persze hülyeség lenne nem létező esztétikai, művészeti értékeket belemagyarázni a könnyűzenébe, de a tehetség, s az alkotóerő tisztelete nélkül egyre mélyebbre süllyedhetünk adáridózásba.
„Én azt gondolom, hogy a kultúra és a művészet ennek a virtuális világnak az egyik legfontosabb alkotórésze, amelyik állandóan megújítja önmagát, újabb és újabb képzelet által alkotott tüneményekkel tölti be a differenciálatlan semmit. A kultúrán belül a zene, és a zenéhez kapcsolódó műfajok egészen különleges szerepet töltenek be. Az emberi idegrendszer valami fantasztikus módon képes minden másnál jobban megjegyezni az énekelt szövegeket. Talán csak a vizuális hatások erősebbek ennél. De maga az énekelt ritmusos szöveg az emberi történelem hajnala óta rendkívül fontos kommunikációs forma volt. Én legalábbis azt gondolom, hogy amíg semmilyen másadatrögzítésnem létezett (nem volt írás, meg ilyesmi), az énekelt ritmikus szöveg volt az első olyan tömény információ, akár a misztika, akár a mindennapi élet világából, amely úgy fogalmazta meg az emberi tapasztalatokat, hogy azok könnyen átadhatók, könnyen terjeszthetők voltak. Talán jó példa erre, hogy amikor a kisgyerek először jegyez meg valamit a környező világból, mondókákat, kis énekelt szövegeket gyakorol, aminek gyakran még az értelmét sem ismeri - így kezdődik valahol az óvodában a kultúrával való ismerkedés. Nagyon érdekes, ahogy idős emberek, akik már sok mindent elfelejtettek, amit az életükben tanultak, ezekre a mondókákra még mindig emlékeznek.
Persze ezt a fajta kommunikációt, a dalban rögzített emberi tapasztalatot a későbbiekben aztán más közlési formák, elsősorban az írásbeliség háttérbe szorította. Az elmúlt fél évezredben az írásbeliség volt az emberi kultúra alapja, de a huszadik században lezajlott technológiai forradalom révén ezek az énekelt ritmikus szövegek hihetetlen módon terjeszthetővé és hatékonnyá váltak. Lényegében a hangrögzítés, a magnó és a lemezgyártás elterjedése valamikor a második világháború után újra visszaállította az énekelt szövegek ősi kultuszát. Miután a technika lehetővé tette, létrejöttek azok a művészi formák, megszülettek azok a művészek, akik ezt ki tudták használni. Néha szoktam mondani: azeredeti sztárfelhalmozódáskorszakában, valamikor az ötvenes, (nálunk a hatvanas) években, akik felismerték ennek a műfajnak a hatását, jelentőségét, és volt némi tehetségük és fantáziájuk, nagyon gyorsan kerülhettek az érdeklődés és a figyelem középpontjába. Kezdetben ez a műfaj egy régi kommunikációs forma, ipari fejlődés által lehetővé tett újjászületése volt, olyan gondolatok és érzések kifejezésére, amelyekre a hagyományos műfajok nem voltak képesek, legalábbis nem ilyen széles körben, nem ilyen sok embert elérő módon. Gyakran használom azt a megfogalmazást, hogy alapvetően afféleiparművészetnektekintem ezt a műfajt. Zenei-irodalmi iparművészetnek, ami éppen abban különbözik a klasszikus műfajoktól, ahogy a képzőművészetben ez viszonylag jól definiálható: az iparművészet általában mindennapi funkciókra használható, nagy számban előállítható, sokszorosítható, széles körben terjeszthető produktumokat hoz létre.”
Egy semmiség, egy gondolat szikrázik fel, és nem ereszt. Egy kép, egy hang, egy mozdulat, s belül a film forogni kezd.
Az engedetlen nyelv dadog, nem fogad szót a létige, százféle mozaik tolong helyet kérve, onnan – ide.
Birokra kel, és mást csinál, nem úgy, s nem azt, mit akarok. Nyakamra hág, fejembe száll, így születnek a mondatok…
Ellenség névmás, névelő, gályázás az egyeztetés, a papíron vér és velő, mindenből sok van vagy kevés.
Élethalálharc zajlik. Épp vesztésre állok, nem hagyom. Aztán nagy csend lesz. Semmiség. Verejtékcsepp a címsoron...
Alig, kicsit, nagyon-nagyon...
[A Könyvhét „gyönyörűséges gazdagságából”* én Gábor Ágnes Hermész pillantása című verseskötetét választottam. A fülszövegben úgy fogalmaz a költőnő: késett néhányszáz évet a költemények világrahozatalával. Igaz, a jelenkor aligha a műveltség konjunktúrája. De Gábor Ágnes műveltsége több, mint felfokozott tudás; sokkal inkább látásmód. Mintha a latin és görög kultúrkincs eddig fel nem fedezett töredékét olvasnánk, a titánok nyelvén, a klasszikus formákban, de a mi életünkről szóló verseket; bunkó banktisztviselőről, félresikerült Cosi fan tutte-előadásról a Müpában, a Kígyó tér sarkán haldokló hajléktalanról, a kivándorló lányát búcsúztató édesanya aggodalmairól és vérről, verítékről, könnyekről. Időmértékes korszerűség. Gyakran kaptam magam rajta, hogy fennhangon olvasok. Ízlelgettem, tördeltem, énekeltem a sorokat, és, bár nem tudom megkülönböztetni a verslábakat egymástól, önkéntelenül kopogtam az ujjaimmal a szöveg ritmusára…] * Esterházy Péter
Painted by Ernesto Galizia http://www.premioceleste.it/ernesto.g... Music by Éry Balázs - Hrutka Róbert Éry Balázs - piano Giret Gábor - bass Gyenge Lajos - drums Hrutka Róbert - guitar
"Most people listen to music with their eyes. It is difficult for them to orientate in the reign of sounds without some visual information. Therefore, music is not always able to bring about the desired – or any kind of – effect, especially in the Gesamkunst of the age of the multimedia, when the devices appropriate „only” for playing music are becoming out of date. If we accept Stravinsky’s view – music expresses nothing but itself - , and I, in my immodest way, tend to agree with one of the most influential figures of the History of Music; thus, if music means itself, the composition takes form in the listener, independently from the author’s intention or will. How much one can comprehend depends on his abilities. Perhaps everyone has an image inside while listening to music. I suspect, most musicians would like to see the reflection of their music. And if the listener is a fine-artist, who is capable of drawing and painting the music echoing in him…" …I’m very proud of Ernesto Galizia’s beautiful pictures!
„Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt.” [Köszönöm Presser Gábornak az écát.]
„A halálra nem gondolok... úgyhogy akkor... akkor nincs is semmi probléma. Semmi baj. Tényleg úgy látszik, ez a világ a létező világok legjobbika. Nyugodjam békében.” (EP)
"… lehet a tehetségkutatókat utálni, de ezek hozzák elő ezeket a gyerekeket. És közben a nézők is sokat kaptak a műsoroktól. Persze, mint minden sikeres dolog, ez is elkezdett túlburjánzani. Ma már nem a tehetségkutatás a cél, inkább emlékeztetnek olajozott gépezetű szappanoperára, mint valódi tehetségkutatókra.
– Innen nézve mindegyik ilyen volt.
– Nem tudom. Akkoriban benne voltam, másképp láttam. Hittem benne, hogy ez tényleg a tehetségek felmutatásáról szól.
– Ma már nem látni a zsűriben. Megunta, vagy Önt unták meg?
– Biztosan meguntak, de már nem is mennék. Olyan jó volt benne lenni az első néhányban, nem akarnám elrontani ezt az élményt." - (Presser Gábor, 20016. július.)
A zongorista a hangszerhez ülve a lét elviselhetetlen könnyűségén morfondírozik még, és elköveti a szörnyű hibát: a próbán megbeszéltekhez képest egy hanggal magasabban kezdi játszani [itt az elbeszélő töprengve rágni kezdi ceruzája végét, mert kétséges, hogy a történethez kihagyhatatlanul tartozik-e a dal címe, de úgy dönt, leírja, mert nagyon igazságtalannak érezte mindig is, hogy a gyönyörű kompozíciót csak az előadóval azonosítják, pedig nyilvánvaló, hogy a zeneszerzőnek legalább akkora érdemei vannak a sikerben] Lerch István és Demjén Ferenc remekművét, a Jégszívet (D-dúr!). A megfázással bajlódó dalnok, pedig szívből énekel, és hősies küzdelme a magasabb hangokkal, a közönség számára is érzékelhető, elismerésre méltó erőfeszítéssé nemesül. Így lehet, hogy világraszóló diadalában a zongoristának is része van (volt). („A nehézség, a szükségszerűség és az érték - három, tartalmilag összefüggő fogalom: csak az a nehéz, ami szükségszerű, csak az értékes, aminek súlya van.”)
[Kodály tanár úr szerint nincs átjárás a komoly- és könnyűzene között. Nigel Kennedy segítségével próbáljuk – a legnagyobb tisztelettel – bizonyítani ennek ellenkezőjét.]
Fekete felhőkből jönnek keményen a szörny-szelek s szigorúan morognak, a percek lépte koppanó az éjben, a végtelen fagy fogakat vacogtat.
Közelít a tél! Vagy már itt is van?
Leesett az első hó (Látod? Apró csoda!), de a hófelhő továbbvándorolt, s nem maradt utána más. csak a szürke ég…
Dementorok, gyűrűlidércek, Mások (ez másik másság!) jönnek, s amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Ha túl közel mész hozzájuk, kiszippantanak belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. Addig élősködnek rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ők: lelketlenné és gonosszá.
Készüljünk a hosszú télre, (kedvesem!), mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem.
Persze, nagyon fontos, milyen márkájú gitárhúrt használunk, milyen fajtájú fából készült a pergődob teste. Döntő lehet, hogy minél több ismerettel rendelkezzünk a zeneelmélet területén, technikailag is felkészülten üljünk hangszerhez, értsük a számítástechnika nyelvét, tájékozódjunk a stúdió bonyolult berendezései között. Magyarul: tanuljunk meg zenélni! De ha művészetről beszélünk, akkor ennél sokkal többről lehet, van szó. Nem hiszem, hogy a könnyűzene kapcsán kizárólag lemezeladási statisztikákat, a sztárcsinálás marketing stratégiáját, a divatot, a szórakoztatóipart kell emlegetnünk, sőt attól sem leszek boldog, ha a vulgáris közízléstelenségről, kulturális értékrendetlenségről, akusztikai környezetszennyezésről papolunk, miközben nem tudjuk megkülönböztetni a Beatlest Schuberttől. Arra vagyok büszke, ha kiderül, nem csak azért hangoskodunk, hogy minél több csaj figyeljen ránk, esetleg megtöltsük a zsebünket, hanem valóban van mondanivalónk, vannak gondolataink, érzéseink melyek kifejezésére ez a művészeti forma a legmegfelelőbb.Szeretném hinni, hogy a popzene is a kultúra része. S nem kizárólag valamiféle a nyugtalanító unalmas csend elűzésére létrehívott, az agyat, ízlést kikapcsoló, mesterséges ál-érzelmeket gerjesztő művészet pótlék, a vulgáris, bárgyú, de egyértelmű kereskedelmi érdekek kielégítésére felépített szórakoztató(?)-ipar akusztikai oldala. Szeretném hinni, hogy ebben a közegben is lehet értelmesen dolgozni, alkotni, s talán újra eljuthatunk a kifinomultság vágyott magaslataira. Oda, ahol bármiféle működő értékrend alapján képesek lehetünk megkülönböztetni a jót a rossztól. S akkor irtózni fogunk a manapság tölcséren fejünkbe ömlesztett gusztustalan hatásvadászattól, újra értelmezhetjük a jelentőségét vesztett kifejezést: GICCS. Persze hülyeség lenne nem létező esztétikai, művészeti értékeket belemagyarázni a könnyűzenébe, de a tehetség, s az alkotóerő tisztelete nélkül egyre mélyebbre süllyedhetünk a dáridózásba.
Kissé elragadtattam magam? Lehet, s az lesz a legjobb, ha Bródy János derűs, bölcs gondolataival hűtöm az indulataimat:
- El tudom kezdeni nagyon messziről is a dolgot… Egy ötvenen túli érett ember világszemléletéből fakadóan valahogy el kell helyeznem magam - és azt a műfajt, amiben már harminc éve létezem - a kultúrán belül. A kultúrát is meg kell határoznom a történelemben, és elkerülhetetlenül, az emberi történelmet is a világegyetemben. Nyilvánvalóan az ember törekszik arra, hogy valamiféle koherens szemlélete legyen, amiben a látszólag véletlenszerű események is értelmezhetők.
Tehát onnan kezdeném, hogy az emberiség egyik alapproblémája, hogy a nagy üres világegyetemmel néz szembe, és szeretne benne értelmet találni. De az igazsággal, az úgynevezett alapigazságokkal szembesülni csak nagyon kevés embernek van bátorsága. Az egyik ilyen alapigazság kozmikus méretekben valószínűleg az, hogy a földi élet az Univerzum hatalmas méreteihez képest elhanyagolható, közömbös, nem igazán jelentős. (Talán a „közömbös” a leghelytállóbb kifejezés.) És – ahogy Hankiss Elemér is az egyik legutóbbi könyvében nagyon szépen végigvezeti – az öntudatra ébredt ember maga is alkotója annak a világnak, amelyben létezik. Így hát a világ, amiben élünk, sok tekintetben az emberi képzelet által teremtett világ. Én azt gondolom, hogy a kultúra és a művészet ennek a virtuális világnak az egyik legfontosabb alkotórésze, amelyik állandóan megújítja önmagát, újabb és újabb képzelet által alkotott tüneményekkel tölti be a differenciálatlan semmit. (Csak ennyit röviden, nem akarok túl filozofikus lenni…)
A kultúrán belül a zene, és a zenéhez kapcsolódó műfajok egészen különleges szerepet töltenek be. Az emberi idegrendszer valami fantasztikus módon képes minden másnál jobban megjegyezni az énekelt szövegeket. Talán csak a vizuális hatások erősebbek ennél. (Ez egyébként később fontossá válik, abból a szempontból, hogy miért vált annyira jelentőssé a vizuális megjelenési formája a műfajunknak.) De maga az énekelt ritmusos szöveg az emberi történelem hajnala óta rendkívül fontos kommunikációs forma volt. Én legalábbis azt gondolom, hogy amíg semmilyen más adatrögzítés nem létezett (nem volt írás, meg ilyesmi), az énekelt ritmikus szöveg volt az első olyan tömény információ, akár a misztika, akár a mindennapi élet világából, amely úgy fogalmazta meg az emberi tapasztalatokat, hogy azok könnyen átadhatók, könnyen terjeszthetők voltak. Talán jó példa erre, hogy amikor a kisgyerek először jegyez meg valamit a környező világból, mondókákat, kis énekelt szövegeket gyakorol, aminek gyakran még az értelmét sem ismeri - így kezdődik valahol az óvodában a kultúrával való ismerkedés. Nagyon érdekes, ahogy idős emberek, akik már sok mindent elfelejtettek, amit az életükben tanultak, ezekre a mondókákra még mindig emlékeznek.
Persze ezt a fajta kommunikációt, a dalban rögzített emberi tapasztalatot a későbbiekben aztán más közlési formák, elsősorban az írásbeliség háttérbe szorította. Az elmúlt fél évezredben az írásbeliség volt az emberi kultúra alapja, de a huszadik században lezajlott technológiai forradalom révén ezek az énekelt ritmikus szövegek hihetetlen módon terjeszthetővé és hatékonnyá váltak. Lényegében a hangrögzítés, a magnó és a lemezgyártás elterjedése valamikor a második világháború után újra visszaállította az énekelt szövegek ősi kultuszát. Miután a technika lehetővé tette, létrejöttek azok a művészi formák, megszülettek azok a művészek, akik ezt ki tudták használni. Néha szoktam mondani: az eredeti sztárfelhalmozódás korszakában, valamikor az ötvenes, (nálunk a hatvanas) években, akik felismerték ennek a műfajnak a hatását, jelentőségét, és volt némi tehetségük és fantáziájuk, nagyon gyorsan kerülhettek az érdeklődés és a figyelem középpontjába. Kezdetben ez a műfaj egy régi kommunikációs forma, ipari fejlődés által lehetővé tett újjászületése volt, olyan gondolatok és érzések kifejezésére, amelyekre a hagyományos műfajok nem voltak képesek, legalábbis nem ilyen széles körben, nem ilyen sok embert elérő módon. Gyakran használom azt a megfogalmazást, hogy alapvetően afféle iparművészetnek tekintem ezt a műfajt. Zenei-irodalmi iparművészetnek, ami éppen abban különbözik a klasszikus műfajoktól, ahogy a képzőművészetben ez viszonylag jól definiálható: az iparművészet általában mindennapi funkciókra használható, nagy számban előállítható, sokszorosítható, széles körben terjeszthető produktumokat hoz létre.
- A tömeggyártási technológia az „igazi művészeti” alkotásokat is meggyőző módon sokszorosítja. Mondjuk, ha megveszünk egy, Van Gogh naptárat, tizenkét hónapon keresztül nézhetjük a gyönyörű képeket, így napi használati cikké válik a sok csodálatos festmény…
- Ebben igazad van, de az eredeti mindig borzasztó nagy értéket jelent, míg a másolatok valami furcsa módon nem jelenítik meg ezt az értéket. Szerintem ugyanazt a művészi élvezetet okozzák, de az értékük sokkal alacsonyabb. A mi műfajunkban nincs ilyen eredeti, kiemelt értékű példány, itt csak a másolatok léteznek. A klasszikus műfajokban mind a mai napig áll az a prioritás, hogy az élő előadás az igazi, az elsődleges érték, és a hangszalagon rögzített változata csak valami pótlék, bár Glenn Gould óta ez a dolog változóban van. Az iparművészet széles palettájára jellemző, hogy itt azért megfér egymás mellett békésen a magas színvonalon, igényesen dolgozó iparos és a teremtő fantáziával dolgozó művész. Sokszor gondolok arra, amikor New Yorkban a Modern Művészetek Múzeumában egyszer csak megláttam egy eredeti Thonet-széket kiállítva, mint műtárgyat. Ez azért nagyon fontos, mert az a szék valóban egy meghatározó műalkotás, de nemcsak egyedi, gyönyörködtető mű, hiszen Thonet mester iszonyú mennyiségű háztartás belső kultúráját határozta meg a bútorgyártás új technikájának kifejlesztésével. Valami hasonlót érzek a zenével kapcsolatban is: az új technika lehetőséget adott egy új „berendezési kultúra” kialakulására.
Az én fiatalságomra jellemző állapot az volt, hogy ha én olyan zenét akartam hallgatni, ami a szívemnek kedves, akkor el kellett mennem oda, ahol azt a zenét játszották, mert otthon nem tudtam volna hozzájutni. Otthon én egy – akusztikailag - üres térben, berendezetlen szobában éltem, amiben egy Néprádión a Kossuth és a Petőfi jött. Később sikerült behangolnom a Radio Luxemburg hullámhosszára, de még mindig nem tudtam rögzíteni, és nem tudtam akkor hallgatni, amikor akartam, mert magnó még nem létezett, a hanglemezgyártás pedig még nagyon gyerekcipőben járt. Az elmúlt negyven évben pedig lassan mindenki kényelmesen berendezte a maga akusztikai környezetét. A különböző hangkeltő eszközök révén a mai fiatal akármikor hozzájuthat ahhoz a zenei formához, amelyikhez csak akar. Sőt, a helyzet az, hogy olyan hatalmas mennyiségben ömlik a zenei információ, hogy a leggyakrabban már nem is igazán keres, csak a választékból ide-oda kapcsolgat. Tehát már nincsen meg az az élménye, mint annak a generációnak, amelyik egy üres térben kereste a neki megfelelő muzsikát. Egy kicsit triviális hasonlattal; mint amikor a fiatal házasok új lakásba költöznek, és kezdetben minden bútornak örülnek, lassan berendezkednek, de egy idő után kezd a lakás túlzsúfolttá válni, és csak akkor lehet behozni bármit, ha valami régit kidobnak onnan. Azt gondolom, hogy ma ebben a műfajban már régen véget értek a „mézeshetek”, a zenei térben néha nyomasztó a túlzsúfoltság.
- Miután erről a műfajról kiderült, hogy nagyon nagy közönséghez szól, és ez a nagy közönség hatalmas anyagi erőt, kereskedelmi súlyt is jelent, szép lassan felépült mögé az ipar a maga kiszámított, tervezett működésével együtt. Ma már egy-egy új „berendezési tárgy” forgalomba hozatalát komoly ipari tevékenység előzi meg, azaz igényfelmérés, üzleti számítások, a marketing-stratégia kidolgozása. Ebben a folyamatban nagyon gyakran a művész már csak egy alkalmazott, egy iparos, akinek megmondják, milyen formájú, tartalmú produkciót hozzon létre. Persze sok tehetséges mesterember is él, ők ezt különösebb lelkiismeret furdalás nélkül, a kézügyességük birtokában meg is teszik. A mai korban pedig, amikor a digitális hangeffektusok hihetetlenül színes skáláját bocsátják a hangszergyártók rendelkezésre, gyakorlatilag egyre kevesebb zenei, illetve manuális tudással kell bírni ahhoz, hogy valaki zenei anyagot hozzon létre. Így aztán némi technikai felkészültséggel újabb rétegek számára vált lehetővé a zene gyártása, olyanok számára is, akik semmiféle zenei ismerettel nem rendelkeztek, pusztán eladható terméket akartak létrehozni.
- Valójában mi is először közvetlen gyakorlatias célból zenéltünk. Valószínűleg kevesen tudják ma már, de az első zenekarok, mindenhol a világon kifejezetten tánczenekarok voltak. A hazai együttesekről tudom, hogy különféle klubokban indultak, ahol a zene azért kellett, hogy legyen mire táncolni. Persze ezek a táncok már egy kicsit mások voltak, mint az idősebb generáció táncai. Jól emlékszem, hogy a Bercsényi kollégiumban, a hatvanas évek elején, ahol az Illés zenekar már legendás együttesnek számított, mégsem a zenészek, hanem a legjobb táncosok voltak a közösség kiemelt sztárjai. Aztán lassan a színpad előtt megjelentek a hallgatók. Először csak úgy a színpadnak dőlve hallgatták a zenét, később odahúztak egy-két széket, miközben hátul még ment a tánc. Aztán valahogy ezek a széksorok egyre többen lettek. Úgy emlékszem a Bosch-ban még panaszkodtak is a táncolni akarók, hogy most már nincs elég helyük. Egyszer csak átment hallgatóba a dolog. Ez volt az új minőség születése. Nem a zenészek találták ki, és nem a hallgatók, hanem a közönség és a zenekarok közvetlen együttéléséből alakult ki, ami abból is fakadt, hogy alapvetően egy generációhoz tartoztak. Attól, hogy a jelenlévők elkezdték hallgatni a zenét, a zenészek úgy érezték, hogy érdemes többet elmondani a zenével, és egyre fontosabbakká váltak a szövegek. Persze nagyon fontos volt az is, hogy a hatvanas években kialakult egy új szellemiség a nyugati és a keleti társadalmakban egyaránt, s ezt a változást nagyon pontosan jelezte ez a műfaj. És azt gondolom, azért lettek ezek a dalok olyan jelentősek, mert a friss gondolatok, az új érzések elsődleges hordozóivá váltak. A nyugati világban ez valójában az ifjúsági kultúra, mint önálló kultúra megteremtésével párhuzamosan zajlott. Kelet-Európában pedig az új műfaj népszerűsége és korlátozhatatlansága a személyes és kiscsoportos szabadságjogok hirdetőjeként az akkora már láthatóan eltorzult és hazuggá vált totális eszmék elleni lázadás szimbólumává vált. A klasszikus kultúrát és az idősebb generációkat meglepetésszerűen érte, hogy az életnek azon az oldalán, ami hagyományosan a kikapcsolódás, a szórakozás, ha úgy tetszik: a komolytalan dolgok területe volt, létrejött valami igazán komoly kifejezőerővel, komoly társadalmi háttérrel és mondanivalóval rendelkező művészeti forma. De ez a különleges jelentősége csak addig tartott, amíg a teljes társadalom nem olvasztotta magába, és nem szüntette meg a szubkulturális különállását, vagy politikailag értelmezhető szembenállását. Ezért ebben a műfajban a kezdetektől fogva él az a hit, hogy igazán jelentős produkció csak akkor jöhet létre, ha az valamivel szemben áll, ha az valamilyen módon alternatív. Persze ez ma már nem igazán lehetséges, mert a műfaj nagy része már beépült a létező politikai, gazdasági struktúrákba. Az a helyzet, ami a kezdetekben adott volt, - hogy az első zenekarok egyszerre voltak eredetiek, alternatívak a megszólalásukban, és a terjedési, megjelenési formájukban pedig populárisak és mindenkihez szólók – ma elképzelhetetlen, a két dolog szétvált. Aki ma eredeti, vagy alternatív akar lenni, azt nem fogja támogatni a könnyen eladható árut kereső ipari háttér. Aki pedig népszerű akar lenni, annak úgy látszik, eleve le kell mondania arról, hogy valamiféle sajátos, különálló, személyes, vagy kis körben terjedő kulturális értéket képviseljen. Ennek a feloldására csak nagyon nagy művészek, és igazán tehetséges alkotók képesek. Ha létrejönnek valóban erős, és időtálló produkciók, akkor azok végül is az eredeti állapothoz hasonló helyzetbe kerülnek, csak nem annyira látványosan. Mert látványosan mindig jelen van éppen a pillanatnyi siker. De azért, ha már két-három éves összesítésben nézzük, akkor valahogy halványodnak már a slágerlista vezetői, a tiszavirág-életű produkciók és szép lassan kiderül, hogy mennyire jelentősek voltak azok, akik ez alatt az idő alatt, ha nem is a lista élén, de folyamatosan jelen voltak.
- A dolog tehát működik, bár vannak igen veszélyes csapda helyzetek. Úgy gondolom, hogy arra kell törekednünk, hogy a létező, értékes alkotások ne múljanak el nyomtalanul. Mindig is léteztek olyan, akár meghatározó tehetségű alkotók, akiket az utókor azért nem ismerhetett föl, mert elenyésztek, nem maradt utánuk fenn semmi. Bizonyára sokan voltak ilyenek, de mi csak olyanokról tudunk, akiket később fölfedezhettünk, mert találtunk belőlük valamit. Ha mondjuk Csontváry képeit eladják zsákvászonnak, akkor nem tudjuk ma, hogy mekkora művész volt. Azt ajánlom mindazok számára, akik a szakma körül némi felelőséggel működnek, hogy azoknak az előadóknak, csoportoknak is adjon lehetőséget, akiknek esetleg ma még nincs igazi közönségbázisuk, nincs különösebb sikerük vagy támogatójuk. Aztán majd az idő eldönti, hogy közülük ki érdemes a figyelemre. Egyszerű példával: néha már összeállítanak műfajtörténeti, tehát negyven-ötven éves slágerlistákat, és itt már pontosan látható, hogy a huszadik század második felének melyek voltak a legjelentősebb lemezei. Ezekre már nem mondhatjuk, hogy csak a könnyűzene-ipar okán létrejött alkotások, ezek valóban értékesek. S mondok valami nagyon furcsát: tulajdonképpen a klasszikus zeneművészet sem más, mint három-, négy-, ötszázéves slágerlista összesítése. Ami megmaradt belőle. Ami mind a mai napig hat, létezik és él. A miénk egy nagyon fiatal műfaj – némi iróniával azt kell mondanom: egyidős a generációnkkal -, még nem igazán tudjuk, melyek a legjelentősebb értékeink. Bár mostanában már kezdjük érezni, mint amikor az ember az élete vége felé már sejti, kik voltak a leginkább meghatározó szerelmei, még akkor is, ha nagyon sok izgalmas és különös kalandja volt.
Ártatlan dalcím, szellemes szójáték, könnyű hallgatnivaló – lenne, de hitvallássá nemesíti a hatalmas téteket kockáztató politikai játszma.
„Ezért kérlek, becsüld meg őt, a vén Európát, a gyönyörű nőt” – mondhatná Carlos Santana is, de hitelesebben fejezi ki önmagát gitárral; nem zavarja játék közben nyakból lógó naaagy Magyarország medál.
Elton John egyszerűen csak annyit írt: “Hidakat kell építeni, nem pedig falakat”.
Az Anti-Brexit culture list-et, a maradásra bíztató nyílt levelet 282 „szórakoztatóipari híresség” szignálta, köztük a Franz Ferdinand tagjai, Mick Hucknall pedig gerinctelennek tartja az elszakadás ellen csak tessék-lássék kampányolókat.
Lenne itten persze más vélemény is. Roger Daltrey a „Who” főhőse számára a legnagyobb probléma: „az EU nem demokratikus, abnormális a működése…, úgy értem, ha igazi Európát akarunk, akkor meg kell szabadulnunk a rakás felesleges ribanctól, aki működteti.” A jó öreg rocksztár hetvenkét éves; a Brexit ellen a fiatalabb korosztályok szavaztak. Vajon a My Generation komponálásakor Daltrey ugyanígy gondolkodott?
Kortársa Mick Jagger is hozzászólt – határozottan: „Ez egy összetett kérdés. Nem vagyok politikus. Nem hiszem, hogy engem ez személy szerint bárhogyan is érint. Szerintem az országom számára, ha kilépünk, rövidtávon ártalmas lesz. Viszont hosszú távon, mondjuk 20 év múlva, akár jótékony hatással is lehet.
Brian Adams költőien kérdezte: „Az Egyesült Királyság valóban azt akarja, hogy olyanok irányítsák, akiket nem ő választott meg?” Mégis kapott rá választ. „You know it's true everything I do I do it for you” (eu)!
Ha választanom lehet az európai és a székely himnusz között, én a zenetörténet talán legbecsesebb remekművére, a „Testvér lészen minden ember” gyönyörű ideájára voksolnék. A „másiknál nehéz elképzelni csúnyább dallamot” (Dobszay László). A vihar előtti Csendben Schiller és Beethoven Örömódája szól tisztán!
Amikor az alábbi szöveg megjelent a Zenészmagazin 2002 júliusi számában, a Kossuth téri pódiumon trónoló (trónol – jó szó!) zeneművészek egyike közbenjárt az érdekemben [Presser Gábor gonosz tréfája: Balázs, közbenjártam az érdekedben, a filmgyárban! És?! Nem kellesz...] az újság főszerkesztőjénél és laptulajdonosánál: Éry mindenbe belekeveri a politikát, a billentyűk baszkurálása helyett (előbb csak az írógépről volt szó, később szóba került a zongora klaviatúrája is) inkább tanítsátok meg kesztyűbe dudálni! Akkoriban már jól kivehetően gyülekeztek a nemzetiegyüttműködés-alakú, vészjósló fellegek a Magyar Égen, de – bár nem vagyok, voltam javíthatatlan derűlátó – kevésbé láttam sötétnek az elképzelt szebb jövőt; Nemzeti Kultúráról, Nemzeti (alaptörvénybe vésett) Művészeti Akadémiáról, Nemzeti Szerzői Jogról, Nemzeti Futball Nemzetről vagy Nemzeti Cenzúráról (ne közöljétek az írásait, komcsi hazaáruló!) még nem rémálmodtam. Ma már…
„Mikor jó néhány esztendővel ezelőtt elindítottuk a hazai szórakoztató zene hátterét elemző sorozatunkat, fel sem merült bennem, hogy eljön az idő, amikor kiszemelt beszélgetőtársaim annak ellenére, hogy véleményüket a ZENÉSZ közönsége érdeklődve olvasná, nem vállalják a nyomtatás nyilvánosságát. Az elmúlt néhány napban viszont – igaz, különböző okok miatt – többször is hasonló válaszokat kaptam: „Négyszemközt beszélgessünk, de nem szeretném, ha megírnád”. Így hát magamra maradtam, de vitapartnerek hiányában a saját véleményüket felelősséggel vállaló közszereplők körének feltűnő szűkülését jelenségként vizsgálva szeretném néhány nyugtalanító gondolatomat megosztani Veletek, reményeim szerint felismerhetően jobbító szándékkal.
Ha valaki nem akarja véleményét környezete tudomására hozni, annak egyik valószínűsíthető oka, hogy nem rendelkezik ilyesmivel. Példa: amikor lemezkiadók, kereskedelmi televízió–, rádióadók, pop-folyóiratok vagy bármilyen kultúrával kereskedő vállalkozás tisztségviselőit, esetleg zenésznek, énekesnek csúfolt sztárocskákat kérdezünk a hazai könnyűzene színvonaláról (gondolom, olvasóink saját tapasztalataik alapján könnyedén behelyettesíthetik ismerős nevekkel a pontozott részt), száz esetből kilencvenkilencszer a következő választ kapjuk: „nekünk nem feladatunk a közízlés formálása, ez az egész színtiszta üzlet, az a dolgunk, hogy a tulajdonosok által előírt profitot megtermeljük”, és így tovább. Vagy: „ez egy kicsi piac, itt csak a tömegtermelés működik úgy-ahogy, nincs időnk kísérletezésre”. Talán hozzáteszik: sajnos. Amennyire uniformizált a zene, olyan sablonos a vélemény, de én úgy gondolom, ebben az esetben nem kényszerből vállalt azonosságról van szó, hanem az a gond, hogy a felelős beosztású szakmai irányítók nagyobb része (sőt, sokszor a slágerlisták éllovasai) szakmai szempontból nem elég felkészültek ahhoz, hogy a dúrt megkülönböztessék a molltól.
Az önálló vélemény, hogy ne mondjam: elvek, értékrend kialakítása, követése pedig következményekkel jár. Erre is tudunk roppant közeli és meglehetősen szemléletes példát hétköznapjainkból (már, ha a parlamenti választás időszakát hétköznapinak véljük). Kétségbe vonható-e, hogy a választási kampány ilyen-olyan rendezvényein felbukkanó médiasztárok közül mindenki az illető politikai párt programjában megfogalmazott értékek képviseletében jelent meg? Úgy gondolom, a pop-rockzene honi történetében soha nem látott módon és intenzitással vettek részt a közvetlen politizálásban zenészek, énekesek, együttesek. Én például nem emlékszem hasonló szerepvállalásra a leváltott pártállami rendszer korszakából (e kijelentésemet pártállástól függően kommentálhatják majd az érintettek). Hogy popkoncertekkel, szórakoztató műsorokkal csábítják a választókat egy-egy politikai gyűlés színhelyére, az megszokott megoldás (idén tavasszal is a különböző pártkasszákból vették ki a legtöbb pénzt a hakniszervezők), de kiülni egy emelvényre a szónok mögé? „Látjátok, én is itt vagyok, fontos nekem, hogy ez a politikai erő győzedelmeskedjen, ha rám hallgattok, rájuk szavaztok, és így tovább.” Így a művész konkrét politikai üzenetek közvetítőjévé válik, ami nálunk nem volt divat az előző kurzusokban. (Persze előfordulhat, hogy egy-egy elkötelezett alkotó az életművében is vállalja a teljes azonosulást, de ilyesmire csak kevés hiteles példát találhatunk.) Még akkor is, ha a vihar elvonultával a lelkesedés csökkenni látszik, és néhányan a vesztes oldalról menekülés igyekezetével próbálnak elhatárolódni tegnapi önmaguktól.
Tehát – hogy visszakanyarodjunk az eredeti gondolatmenethez – a vélemény vállalása következményekkel (kockázatokkal és mellékhatásokkal) jár. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt mindenki átgondolta a már-már verekedésekig fajuló viták során, a felvétel szünetében egy hangstúdióban vagy a mikróbuszban, távoli koncerthelyszínek felé utazva. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy képesek leszünk minden elhangzott mondatot elfelejteni. Előfordulhat ezentúl, ha mondjuk, basszusgitárost keres egy zenekar, hogy az első kérdés nem a zenei tudásra vonatkozik majd, hanem a jelölt ideológiai hovatartozását firtatja. A tévé – és rádióműsorok szerkesztői, a koncertszervezők, lemezkiadók sem a produkciók minőségi jellemzői szerint válogatnak (igaz, eddig is valamiféle eladhatósági mutató volt a kizárólagos szempont az osztályozásnál) hanem pártállástól függ majd az érvényesülés. Bár, ha jól belegondolok, a magyar könnyűzene színvonalán ez a rendszer sem rontana sokat, hiszen azt nem lehet megbízható módon bizonyítani, hogy egyik vagy másik oldalon több lenne a tehetséges, igényes teljesítményre törekvő muzsikus.
Itt zárjuk is le ezt a talán indokolatlanul borúlátó, talán már nem is időszerű eszmefuttatást a következő megjegyzéssel:
Legközelebb visszatérünk a könnyűzene szakmai hátterére, hiszen jóval kevésbé nyomasztó feladat például arról elmélkedni, hogy a slágerlistát vezető művészeket miféle (nem politikai) erő lökte a csúcsra.”
You Take My Breath Away – talán Freddy Mercury legszebb dala. Talán a legszebb szerelmes dal, amit ismerek. Kihez, kinek szól? Lehet a címzettje – ahogy Shakespeare szonettjeinek – akár férfi, akár nő. Fontos ez? Nekem semmi esetre sem. De a gyönyörű dalba beleordít a nemzeti erkölcsvédő: dögölj meg, mocskos buzi! A felvilágosult világ ellen hirdetett keresztes hadjárat könnyen a pokolban végződhet. Az inkvizítorokat elsöpri az idő, de a dal ugyanaz marad!
Ivri Lider nem háborog a sorsát illetően, nem foglalkoztatja, igazságos-e a világ; van kellő önbecsülése. Ebben hasonlít Haydnhoz. Önbecsülését, és ebben különbözik Haydntól, nem a becsülésre méltó képességei hizlalták, hanem mondhatni, épp ellenkezőleg: apai nagyapja kommunista volt, családja felét kiirtották zsidó származásuk miatt, ateista és a saját neméhez vonzódik…
„A hatvanas években divat volt a fiúknak hosszú hajat hordani. Az iskolák, szülők rendőrök idegesen reagáltak, tiltották, néha kényszerűen fodrászhoz cipelték a fiúkat. Idegen emberek rászóltak, gúnyos megjegyzéseket tettek. Hol vagyunk már ettől?”
Esti Kornél vidáman szaladt az alsógödi vasútállomásról, végig a Béke úton nagyszülei háza felé; Vakáció! Hosszú gesztenyebarna haja vígan lobogott a szélben. Szülei liberális szellemben nevelték, és csak mosolyogtak, amikor nővére, a Beatles szította lázadás hevében előállt a forradalmi javaslattal: növesszük meg Stuci haját! (Stuci, Esti Kornél beceneve a huszadik század hatodik-hetedik dekádjában.) Bár időnként az osztályfőnök behívatta Esti édesapját („Fodrászhoz kellene vinni a fiút!”), a szülők nem avatkoztak bele erőszakkal gyermekeik önmegvalósításába, így esett, hogy hosszú gesztenyebarna haja vígan lobog(hat)ott a szélben (Esti egy formás kislányra hajazott akkoriban, de frizurájával pont a lányok között volt nagy sikere.).
(Plakátterv © Viki Bartleby Müller)
