Éry Balázs

Mindig elérzékenyülök, amikor a kilencvennyolszázalék hazaárulóknak címzett megfellebbezhetetlen intelmét látom-hallom: ne a migránsokat simogasd, van Magyar (sic!) rászoruló is!

A hazáért, a keresztény kultúráért, az európai értékekért aggódó nemzet(i)testvérek közt találunk papot, lelkészt, minisztert, szóvivőt, közmunkást, tanárt!, gyermekgondozót, politológust, kamionsofőrt és: szemkápráztató rózsaszín virágcsokrokat, könnyfakasztó Zámbó Jimmy-slágereket, bűbájos cicakutyákat megosztó (jó szó!) tisztes, becsületben megőszült, családanyákat is. Különösen az utóbbiak együtt[külön]érzése szívmelengető; női princípium! (Vagy összekeverek valamit?)

Nos, most itt az alkalom vizet inni!

(Ha bárki ez idő tájt éppen a kerítés körbekerítésével lenne elfoglalva, pénzadományát az alábbi számlaszámra juttathatja el:

SZOCSOMA ALAPÍTVÁNY:10300002-10652574-49020016 MKB Bank )

Évekkel ezelőtt a Csend koncert alapgondolata – siketeknek zenélni, így „érvelve a kirekesztés ellen” – még önheroikus ideának tűnt; afféle progresszív, toleráns, nyitott, be- és elfogadó, szabadelvű, jóindulatú, szolidáris, haladó, modern, felvilágosult [csak nagyon halkan merem kimondani (halványan leírni): liberális, baloldali] cuccnak.

Azóta eltelt néhány esztendő és…

… ebben az évben december 3-án kerül sor a Szocsoma Zenés Gálájára a Bálint Házban.

Szocsoma - Szociális Csomagküldő Mozgalom: civil kezdeményezés a mélyszegénységben élők támogatására. Az alapító Kiss Anikó képzőművész.

A találkozó célja - az adománygyűjtés, tagtoborzás, figyelemfelkeltés, az előítéletek gyengítése mellett –, „hogy a vendégek meggyőződhessenek róla, milyen mély, szenvedélyes, sokoldalú és szépséges a mi kultúránk és milyen gazdag a mi lelkünk. Még akkor is, ha ma sokan közülünk nyomorban tengődnek. Nekik akarunk segíteni, nekik nyújtani reményt és emberséget.” (Daróczi Ágnest, a Romano Instituto Alapítvány vezetőjét idéztem.)

 A mai Csendben a december 3-i Szocsoma Gálán fellépő művészek – az elhangzás sorrendjében: Mülhauser Martina, a Lásho Lecsó zenekar, Rupa Ilona és Gáspár Kálmán - felvételeit halljuk.

 A Bálint Házban egy Bechstein zongora áll. Freddie Mercury kedvenc hangszere. Nem egy Csodazongora, de számomra a kirekesztés ellen érvelők instrumentuma: ezen játszottam el a tavalyi SzoCsoMa Gálán a You Take My Breath Away–t,  Freddie Mercury talán legszebb dalát.

A műsor meghallgatása

Különös, de igen szenvedélyes vita ez: kiérdemelte-e Bob Dylan az irodalmi Nobel-díjat. Sérti az irodalmárok önérzetét egy beatzenész kitüntetése? Költő írja a dalszöveget, másképpen: irodalom a zenés vers? A felhevült debattőrök között Dylan költészetét, a (szub)kulturális fenomén egyetemes jelentőségét tudományos alapossággal elemzők, a művészetekre gyakorolt hatását hangsúlyozók állnak szemben a… kikkel is? 

Bródy Jánost idézem: „Az énekelt ritmusos szöveg az emberi történelem hajnala óta rendkívül fontos kommunikációs forma volt. Persze ezt a fajta kommunikációt, a dalban rögzített emberi tapasztalatot a későbbiekben aztán más közlési formák, elsősorban az írásbeliség háttérbe szorította. Az elmúlt fél évezredben az írásbeliség volt az emberi kultúra alapja, de a huszadik században lezajlott technológiai forradalom révén ezek az énekelt ritmikus szövegek hihetetlen módon terjeszthetővé és hatékonnyá váltak. Lényegében a hangrögzítés, a magnó és a lemezgyártás elterjedése valamikor a második világháború után újra visszaállította az énekelt szövegek ősi kultuszát. Miután a technika lehetővé tette, létrejöttek azok a művészi formák, megszülettek azok a művészek, akik ezt ki tudták használni. Kezdetben ez a műfaj egy régi kommunikációs forma, ipari fejlődés által lehetővé tett újjászületése volt, olyan gondolatok és érzések kifejezésére, amelyekre a hagyományos műfajok nem voltak képesek, legalábbis nem ilyen széles körben, nem ilyen sok embert elérő módon…”

Bródy mester azt is mondta: „Dylan Nobel-díja hatalmas dolog számomra is, hiszen már fél évszázada hiszek abban, hogy a rock képes megközelíteni a klasszikus formák értékeit.”

A műsor meghallgatása

http://www.radiobezs.hu/radiobezs/ery-balazs#

Gondolom a Rádió Bézs hallgatói közül sokan örültek volna, ha megválasztják az Amerikai Egyesült Államok első elnökNŐjét [Mennyit ér egy nő?]. Erre még várnunk kell, de addig is hallgassunk amerikai muzsikát:

Jennifer Lopezt, Stevie Wondert, Ne-Yo-t, – mindannyian részt vettek Hillary Clinton kampányában,

Barbra Streisandot, Miley Cyrust, Chert - figyelhetjük, betartják-e ígéretüket: elhagyják az országot, ha a választók Trumpra bizzák a kormányzást,

[apropó: kormányzás; Stevie Wonder szerint Trump úgy vezet országot, ahogy ő autót.

Kate Perryt, Lady Gaga-t, Madonnát – még a végeredmény kihirdetése után sem adják fel a küzdelmet…

De hallgassuk meg Rachel Bloom, Moby és Elizabeth Banks véleményét is (ezt kétszer is J)!]

Egyoldalú a kínálat? Hosszas keresgélés után sem találtam az igényes muzsikusok között „Trumpeterst”. Igaz, az igénytelenek között sem. A többi néma Csend…

A műsor meghallgatása

A többség jobbára szemmel hallgatja a muzsikát. Vizuális információ nélkül nehezen tájékozódik a hangok birodalmában. Így fordulhat elő, hogy varjúként károgó csinos lányokat ünnepelünk énekesnőként, s a legbárgyúbb dalocskából is világsikert nemesít egy szellemes videoklip. Persze az énekelt szöveg helyettesítheti a dallamba, ritmusba kódolt információt (gondoljunk csak a magyar himnuszt – legalábbis a verset – artikulálatlanul üvöltő szurkolókra, vagy a buliban, a könnyen megjegyezhető refrént gajdoló mulatozókra – de itt már a puszta zenénél többről, a zene és szöveg új minőségű egymásra hatásáról van inkább szó). Érdekes például az ötvenéves Rolling Stones-t méltató írásokat böngészni, zenei szempontokról nem sok szó esik, annál több a dalszövegek értelmezéséről.

A zene tehát önmagában nem mindig képes a kívánt – vagy bármilyen – hatást előidézni, különösen a multimédia-kor gesamtkunst-jában, amikor a „csupán” hanglejátszásra alkalmas berendezések éppen kimennek a divatból. Ha elfogadjuk Sztravinszkij véleményét – a zene semmi mást nem fejez ki, csak önmagát -, s én szerénytelenül hajlamos vagyok egyet érteni a zenetörténet egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjével, tehát, ha a zene önmagát jelenti, akkor a mű a hallgatóban formálódik, akár a szerző szándékától, akaratától függetlenül. Hogy ki mennyit fog fel belőle, az a befogadóképességtől függ. Talán mindenki lát belül valamilyen képet zenehallgatás közben. S gyanítom, a legtöbb muzsikus szeretné látni játéka visszatükröződését. És, ha a hallgató egyszersmind a benne visszhangzó muzsikát megfesteni, lerajzolni képes képzőművész…

…nagyon büszke vagyok Ernesto Galizia gyönyörű képeire!

Szerintem maga a műfaj, tehát a soul, az R&B, a jazz, a world beat elemeit, eszközeit használó pop-jazz nagyszerű formája a nyugodt, kultúrált muzsikálásnak. A zenészeket nem köti a jazz megmerevedni látszó művészieskedő sznobizmusa (tisztelet a kivételnek), de sokkal kifinomultabb, árnyaltabb, igényesebb, mint a tömegzene legnagyobb része. Melodikus, táncolható, követhetően kifejező, magyarul: fogyasztható. Nálunk kevésbé ismert, kevésbé népszerűsített előadók, zenekarok tartoznak a pop-jazz élvonalába – maga a műfaj is jóformán ismeretlennek számít -, annak ellenére, hogy a nagyvilágban önálló kiadók szakosodtak az ide sorolható művészek lemezeinek terjesztésére. Például a GRP Records, Dave Grusin és Larry Rosenn labelje, melynek „istállójába” többek között George Benson, McCoy Tyner, Diana Krall, Lee Ritenour, Chick Corea tartozott, tartozik. És Russ Freeman, a Spyro Gyra, Dave Benoit, Arturo Sandoval, akik a pop és a jazz határán egyensúlyozva készítik újabb és újabb lemezeiket, melyeknek legjellemzőbb tulajdonsága az intellektus, a harmonikus derű, ami csak a legmagasabb szinten éneklő-muzsikáló zenészek sajátja, amikor a kiegyensúlyozott magabiztosságot nem zavarja a bizonyításvágy erőlködése, a megfelelni akarás görcse. Így hangzik, ha nagyszerű művészek egyszerűen muzsikálni akarnak, gyanítom legalább annyira, saját örömükre, mint bárki máséra.

A műsor meghallgatása

A Népszabadság befejező! számában olvastam - Hétvége melléklet; nem tudom idelinkelni, mert a Népszabadság archívuma eltűnt - Hegyi Iván A hét hangja című írását a Chicago együttesről: „Az If You Leave Me Now című dalnak több, mint száz feldolgozása keletkezett az eltelt négy évtizedben. Műsorára tűzte a számot Minától a Brotherhood of Manig, az Isley Brotherstől a Boyz II Menig, Shirley Rosstól, Ive Mendeztől Fernando Saxóig, a SwingStartól Aicelle Santosig megannyi énekes és formáció”. Az Egy zenemű, több előadás jutott az eszembe, a kedvenc rádióműsorom, amiben egy-egy remekművet meghallgathatunk több muzsikus interpretálásában, szakértők segítségével hasonlítgatva a jobbnál-jobb előadásokat. Arra gondoltam, közösen eldönthetnénk melyik átirat e legtetszetősebb…

A műsor meghallgatása

Gellért Tibor 1959-2016

„Ha a „polgár” elmegy a diszkóba, berakják a pléjbek-cédét a helyi hifibe, akkor persze, hogy azt mondja, számára az adott környezetben a zene sokkal jobban hangzik, mint egy koncerten. Csak szerintem ez az egész szakma nem arról szól, hogy átverjem a közönséget, ez most pléjbek, vagy nem az, énekes vagyok-e, vagy sem… Persze rajtunk, hangmérnökökön csattan az ostor, hiszen itthon manapság inkább a tátika-show működik, a közönség azt is elfogadja. Nem mondanám azt, hogy szereti, de azt gondolja: ez van. Nagyon sokat dolgoztunk nyugaton, ezért pontosan láthattuk, hogy arrafelé minden zenének megvan a saját közönsége. Még a legkisebb klubokba is elmennek, s így az élő zene érték marad.

Amikor én elkezdtem külföldön dolgozni, a legelső, amit észrevettem, hogy nem találkozom hamisan éneklő énekessel. Ugyanez itthon nagyon komoly probléma. Ilyenkor az energiám legnagyobb részét nem az köti le, hogy azt a hangot minél szebben meg tudjam szólaltatni, hanem a hiányosságokat próbálom eltűntetni. Tehát nem a feelinget erősítem, hanem a hibákat igyekszem valamiképpen elmaszatolni. Itthon a színpadra lépő muzsikusok tudása igen széles skálán mozog. Vannak sokkal többet érdemlő művészek is, de nagyon sok olyan előadó is sikeresen „működik”, aki nem üti meg az elvárható szintet. Én hangmérnökként azt vallom, hogy minden élő koncert sikeréhez mi, a keverőpult mögött nagymértékben hozzá tudunk járulni, de a zenészek felkészültségét semmilyen technikával nem tudjuk pótolni. Nagyon sok olyan zenekarral találkoztam, amelyik a színpadon elismerésre méltó teljesítményt nyújtott, s ha az adott műfaj nem tartozott a kedvenceim közé, akkor is tiszteltem őket, s a mai napig azt mondom: fel kell nőni a feladathoz, s a produkciót hasonló szinten kell kiszolgálni!”

 Bubura az általa „kiszolgált” világhírű muzsikusok felvételeivel emlékezünk:

Sting – „Jött a Human Rights Now! buli. Mivel már csináltunk Népstadionos hangosítást, ránk bízták. Aztán jöttek a gizda amcsi hangmérnökök és fikáztak a cucc láttán, de amikor észrevették a heroikus küzdelmünket, megenyhültek. A végére egészen jól összehaverkodtunk, annyira, hogy az athéni koncertet is ránk bízták. Mondhatom, nagy szakmai elismerés volt…”

Barry White – „A második Barry White turnémon a saját, amerikai hangmérnöke, hogy is mondjam finoman... nem állt a helyzet magaslatán. Elindult a turné és a harmadik-negyedik buli után már elég botrányszagú volt a dolog. A menedzser mondta, hogy ez így nem lesz jó, próbáljanak ki engem. Odaálltam a pulthoz, a koncert felénél jött a menedzser, mondta, hogy gyönyörű, csodálatos, a végén beszélgetünk. Behívtak az irodába és mondta az amerikai, hogy holnaptól én keverem a bulikat…”

 Richie Blackmore – „Kicsit házsártos, de szeret és jól is tud focizni, úgyhogy meg volt a közös nevező…”

Kool And The Gang –  „Amikor  őket hangosítottam a londoni Hammersmith Odeon-ban, a végén ment ki a közönség a hangkeverő pult mellett, és jöttek oda gratulálni, hogy nagyon jól szólt…”

Tina Turner – „Szólt a producer, hogy nem lenne-e kedvünk átugrani Máltára egy Tina Turner koncert hang- és fénytechnikáját megcsinálni, mert momentán ők nem érnek rá. Mondtuk, hogy momentán pont ráérünk és így sikerült Máltán (is) Tina Turner-rel dolgozni…”

 John Mayall - Én a John Mayall turnén szoktam rá a whiskey-re. Mert ott az van, hogy amerikai blues zene - whiskey…”

Al Di Meola – „Jóban vagyunk a mai napig…”

A műsor meghallgatása

Holt volt, hol nem volt, volt egyszer egy siket planéta. Némán forgott az ég vizében, nem hallatszott rajta semmiféle hang. Igaz, hiába is hallatszott volna, hiszen a siketbolygón nem lakott se állat, se ember. Évmilliókig pörgött magában, hangtalanul keringve a napja körül. Még ma is törik rajta a fejüket a tudósok, miképpen lett belőle gyönyörűséges, vad óceánokkal borított Föld. A tenger mélyéből földrészek bukkantak elő, tajtékos felhők keringtek fölöttük. Ha a felhők irdatlan döndüléssel összeütköztek, villámok cikáztak belőlük, félelmetes fénybe borítva a fekete tengert.

Ekkoriban történt, hogy az óceán mélyén megszületett az első halacska. Irinyó-pirinyó volt, de megvolt mindene, amire egy halnak szüksége lehet, volt pikkelye, uszonya, szája, szeme. Fürgén úszkált a tenger néma vizében. Ivadékai születtek, tele lett velük az óceán. Volt köztük csíkos és pöttyös, szürke, kék és piros. Egyik kicsi, másik hatalmas. Egyiknek se volt füle. Nem is igen tudták volna mire használni a víz alatt.

Hanem egy szép napon egy ügyetlen, de kíváncsi kishal, aki nem tudott olyan sebesen úszni mint a többi, mellső uszonyait használva, kimászott a partra. Ahogy az uszonyain lépkedett, különös dolgot tapasztalt.

– Puff, puff.

Aztán megint:

– Csissz-csossz.

Ő volt az első élőlény a Földön, aki hangokat hallott.

Hallotta a léptei zaját, a dúdoló szél dallamát, a közeli tűzhányóból feltörő lángok sistergését és az irtózatos csattanásokat, melyek a magasban egymásnak ütköző felhőkből eredtek. Amíg odalent élt, az óceán mélyén, elképzelni se tudta, hogy létezik ilyen különös, semmihez nem hasonlító tünemény. Lenyűgözte a világ hallható tartománya.

Hát még, mikor rájött, hogy ő maga is képes hangot adni!

– Kh! Brrr! – szuttyogta.

Nem volt valami nagy hang, csak amolyan nyüszögés féle, de mégiscsak az övé! Az ő saját hangja! De jó volna, ha más is hallaná, gondolta. Ám hiába próbálkozott, se a hegyek, se a növények, se az ég nem felelt. Hanem amikor aztán neki is ivadékai lettek! Az volt csak igazi csuda! Ha élelemért indult hazulról, már nem látta a kicsinyeit, de még hallotta a nyüszögésüket.

És mielőtt hazaért volna, már messziről szólhatott hozzájuk:

– Nyüsz-mösz, hrrrr! Csi-csa!

És a kicsik visszajeleztek:

– Kr, cs! Piha, piha! – Ami olyasmit jelentett:

Tudjuk, hogy jössz, nagyon várunk!

Újabb évmilliók teltek el. A kíváncsi halacska ivadékai tovább szaporodtak, lett belőlük bogár, gyík, madár, őz és oroszlán. Benépesült a bolygó. Mindegyik teremtmény más hangot adott. Csupa zsongás, csengés-bongás, zsibongás, károgás, üvöltés, ordítás, brummogás és harákolás töltötte be a nappalt és az éjszakát. Hát még, amikor az ember megjelent köztük, és megtanult beszélni! Nem volt már siket a planéta, inkább a hangok valóságos paradicsoma.

Nekünk ez természetes, hiszen mi már eleve úgy születünk, hogy üvöltünk, ahogy a torkunkon kifér:

– Oá! Oá! – Ami valami olyasmit jelent, hogy: – Megjöttem, itt vagyok! Figyeljetek rám! Nagyszerű dolog a hang, de megesik, hogy egyszerre túl sok szól belőle. Nagyon jó, ha az ember ilyenkor befogja a fülét, és nem hall mást, csak a szívverését:

– Du-dum! Du-dumm!

És a szívverés mögött hallgató réges-régi Csendet…

A műsor meghallgatása

Belátom, a kép kissé homályos. Viszont jelentős kultúrtörténeti dokumentum!

Helyszín: az Újvidék téri Általános Iskola tornaterme.

Időpont: a ’70-es évek közepe.

A felvétel a Művészt ábrázolja (a háttal álló gitáros-kolléga neve sajnos a múlt ködébe veszett), amint egy NDK gyártmányú [Matador Böhm Electronic - akkoriban tizenegyezer forintért lehetett megvásárolni a Triálnál; egy egész vagyon, de a Művész szülei semmilyen áldozattól nem riadtak vissza gyermekük boldogulása érdekében]

villanyorgona mögött ülve üstökösként bukkan fel éppen az egyetemes zeneművészet horizontján. Az Arany János úttörőcsapat farsangi báljának ünneplő közönsége lehetett tanúja e grandiózus, sorsfordító eseménynek. A virtuóz előadást némiképp hátráltatta az Orgonista jobb kezét könyékig merevítő gipszkötés (a fotográfián csak a legélesebb szemű megfigyelő veheti észre); a Művész ugyanis a hangversenyt megelőző este a férfivá válás rögös útján szinte futva megtett első lépések után megbotlott és elesett; kezét törte. [Go wisely and slowly. Those who rush stumble and fall.]

Történt, hogy az ifjú Rómeó életében először kísérhette haza Júliáját (szíve hölgyének teljes neve: Szépe Júlia!) a délutáni MHSZ-lövészszakkör végeztével. Az Újvidék tértől az Emma utcáig tartó körülbelül hetven méteres meghitt séta alatt a másnap a világhír küszöbére lépő tízéves férfi vágyai elhatározássá nemesültek: akkor még ép jobb kezének alig bizonytalan mozdulatával magához vonta az álmélkodó kedvest, és parázs ajkait (e két piruló zarándokot) a leányéhoz szorította. Az első csók elcsattant, csettent, cuppant, puffant, kettyent, pattant, dörrent, durrant, kattant, koppant, roppant, robbant…

Mámorító pillanat; a Művészt az érzelmek vihara felragadta, s a mennyek országa felé repítette. Beteljesült vágyaitól szárnyakat kapva [Oh, blessed, blessed night! Because it’s dark out, I’m afraid all this is just a dream, too sweet to be real.] futott, rohant, száguldott, robogott, loholt, nyargalt, szökkent, szökdelt, szökdécselt, szökellt, ugrándozott, szaladt, repeső szívvel hazafelé. (Júlia faképnél történő hagyását a túlcsorduló érzelmekkel magyarázhatjuk.) A járda szélén húzódó sövény fölött lebbent volna tova (a mennyek országa felé), ha a részegítő diadal csalfa képzetei gonoszul meg nem tréfálják; túlontúl könnyűnek érezve lépteit, légies mozdulattal elrugaszkodott a földtől, de lábai beleakadtak a gonosz bokorba, s karjait maga alá gyűrve – úgyszólván - pofára esett. Éppen egy megfontoltan közeledő NDK gyártmányú Trabant [útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan, ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson!] előtt ért földet, az út közepén. A sofőr keresetlen szavakkal üdvözölte a Művészt [Repülni tanulsz, bazmeg?!], akiben aligha ismerhette fel a zenetörténet óriását, amint a gépkocsi lökhárítójának árnyékában a csillagokat számolta.

Szúrás, hasogatás nyilallás, kín, gyötrelem, fájdalom, szenvedés, mártírium, tortúra - Május 1. úti SZTK, röntgen, gipsz, szülői feddés, sarjadó félelem a várva várt hangverseny elnémulásától. Pokoli csend! Aki dudás akar lenni…

 Happy end nincs? De van! Egy óra múlva Julika [tudom: Sárika!] vigasztaló hangja tündöklik át a telefon fekete bakelitkagylóján (837-753), s az elkámpicsorodott kisfiúból újra férfi, Rómeó, Művész, a zene hérosza leend; a természet erőitől indíttatva, fájdalmát feledve, begipszelt karral, de színpadra lép az Újvidék téri Általános Iskola tornatermében rendezett farsangi bálon! [Felbukkanás az egyetemes zeneművészet horizontján.]

 Huppa

1. tétel: Esti

Esti Kornél, a híres zongoraművész nem háborgott a sorsát illetően, nem foglalkoztatta, hogy igazságos-e a világ; volt kellő önbecsülése. Ebben hasonlított Haydnhoz. Önbecsülését, és ebben különbözött Haydntól, nem a becsülésre méltó képességei hizlalták, hanem mondhatni, épp ellenkezőleg.

2. tétel: Csend

A Csend központi helyet foglal el a Zeneszerző életművében. Mérföldkő a XXI. század zenei fejlődésében, amely korunk emberének érzésvilágát a zenei forma legautentikusabb eszközeivel, a legegyetemesebb módon fejezi ki. Hangzási forma, költői élményanyag és zenei architektonika csak az élet legritkább pillanataiban egyesülhet ilyen ünnepi harmóniában. 

3. tétel: Csodazongoraverseny

A Csodazongoraverseny hangszerelése (hang)szerszámokból összeállított kettős ütős együttest foglalkoztat, közöttük helyezkedik el a zongorista. A hangszeres összeállítás tehát nem csak a hangzást polarizálja, zajtól melódiáig, hanem a bal- és jobboldali ütősök térhatásaival a zene színpadát is - a közép-európai kultúra egyik jellegzetes művészi megnyilvánulásának, a stilizált kifejező gesztus zenei alapélményének akusztikus revelációja. A Zeneszerző a vizuális élmény döntő jelentőségét hangsúlyozza, érzékelteti, innen ered kompozíciós technikájának lenyűgöző szín- és ornamentumgazdagsága, amelyről ő maga így nyilatkozott a Rádió Bézsben: „Mint művészt, mindig elsősorban az elsöprő erejű tömegmozgalmakat kiváltó társadalmi hatások zenei megjelenítésének lehetősége ragadott meg. Különösen fontos ez számomra ma, amikor újra széles tömegmozgalmak bontakoznak ki világszerte az elnyomás minden formája ellen.”

4. tétel: Nyitott Műhely október 15. szombat 20:00

A műsor meghallgatása

Not Afraid – ez a két szó olvasható világhírű művészekről készült fényképeken. Van, aki egy papírlappal, egy laptop kijelzőjével, a kutyája nyakába akasztott táblácskával, gitárra pingált felirattal, vagy profi plakáttal üzen, van, aki egy filctollal a tenyerébe írta: NEM FÉLÜNK!

Meglehet, nem tökéletes nyelvtani szerkezet, de az üzenet – remélem! – egyértelmű és meggyőző!

A Százhetvenötök (ennyien csatlakoztak a kampányhoz) életművében [kerestem ideillő jelzőt, de azt hiszem, felesleges] nem nehéz a szabadság-egyenlőség-testvériség elavult [vagy elátkozott?] eszméjének szentelt, klasszikussá nemesült dalokra lelni.

[Emlékszünk a budapesti Human Rights koncertre? Sting, Bruce Springsteen, Peter Gabriel, Tracy Chapman, Youssou N'Dour… Régen volt.] 

Mindannyian az emberi jogok elkötelezett képviselői. ARTIST FOR HUMANITY!

Most a menekültek támogatására gyűjtenek.

Miért hangsúlyozzák, hogy nem félünk? Nem tudták, amit tudniuk kellene? Amit az őcsényiek (tulajdonnévből jelző) tudnak? Amit a Nemzet Csótánya (átruházott metafora!) olyan magabiztosan állít; Soros, kerítés, honvédelem, konzultáció…)

Ha választanom kell [sőt, szavaznom róla!], én Brian May-jel, Ian Adersonnal, Ringo Starr-ral, Bonnie Raitt-tel, Mark Knopflerrel, Keith Richarddal, Richie Blackmore-ral, Peter Gabriellel, Wayne Shorterrel, Stinggel tartok.

[Nagy Feró a Csendben hallhatatlan.]

Kanadai Magyar Hírlap

 A műsor meghallgatása

Harminc év múltán is tisztán emlékszem, ahogy ültem a fekete-fehér készülék előtt, és órákon át lenyűgözve bámultam – másfélmilliárd magammal – a popzene csillagait:

 a pályája csúcsán tündöklő Freddye Mercuryt és a Queent,

 a londoni Wembleyben és a philadelphiai John F. Kennedy stadionban is fellépő (Concorde-dal szárnyalt Londonból Philadelphiába) Phil Collinst,

 Stinget, akinek – tudta? – október 2-án lesz a hatvanötödik születésnapja,

 Tom Pettyt – a dal címe Refugees: Menekültek(!)

 Robert Plantet és Jimmy Page-et, akik az ügy érdekében félretették vitájukat,

 Bob Dylant - őt Jack Nicholson konferálta fel, és Ron Wood-dal, Keith Richard-dal lépett színpadra,

 Madonnát, aki talán éppen itt vált egyenrangúvá a legnagyobbakkal,

 Eric Claptont, B.B. Kinget, Paul McCartney-t…

 Live Aid - koncert éhező afrikai emberekért!

Elképzelhető, hogy Bob Geldof harminc évvel később koncert helyett inkább népszavazást szervezne?

A műsor meghallgatása

Hajlamos vagyok elfelejteni, de amikor meghallom egy-egy dalát (ebben az esetben a remekmű kifejezés cseppet sem túlzó), újra és újra rádöbbenek: a beat-, pop-, rockzene non plus ultrája a Beatles. Paul McCartney időtlennek tűnő, régebbi és legújabb lemezeit figyelve fogom fel: én az ő zenei világának törvényszerűségeit tekintem alapvetésnek. A Can’t Buy Me Love-ot, a Hey Jude-ot, az Eleanor Rigbyt és a többi korszakos felvételt tanulgatva határozhattam meg, mit tartok kellemesnek, érdekesnek, izgalmasnak a XX.-XXI.-ik század populáris zenéjében.

A felismerést a dupla McCartney-koncertlemez is megerősítette bennem. Csodálatos album, egy zseniális muzsikus pályafutásának lenyűgöző antológiája, melyet a hangversenyszerű előadás még időtlenebbé varázsol. Úgy értem: az öt zenész eleven, a segédeszközöket nélkülöző, csak a valóban hangsúlyos szólamokra összpontosító játékát nem befolyásolhatja a stúdiótechnika korszerűsége-korszerűtlensége. A koncertező zenészek attitűdje nem változott az évek során, de a képzettebb, tudatosabban felkészült, komolyabb manuális készséggel rendelkező hangszeresek jobban tudnak a fontosabb összetevőkre – tempó, tiszta intonáció, hatásos hangszínek, érzelemgazdag interpretáció – koncentrálni. Tehát Sir Paul koncertjén (és koncertlemezén) minden megszólal, ami lényeges, ráadásul az előadás finomabban árnyalt, aprólékosabban kidolgozott, mint a hőskorban, kevesebb benne az esetlegesség, a kezdetleges felszerelés okozta bizonytalanság.

Mintha semmi sem változna, olyan magától értetődő biztonsággal mutatja fel újra és újra a zene, számára egyértelmű, egyetemes értékeit. Sem az eltelt idő, sem a Beatles óta már-már zenetörténeti hitelességgel dokumentálható stílus- és divatirányzatok nem koptatják, de nem is alakítják a dalokból sugárzó természetes emberséget, a rock&roll lendületét, a jövő ígéretét. Csak az emberiség lett az utóbbi évtizedek alatt kevésbé fogékony az emberszerűségre.

A műsor lejátszása

A menekültek a menekültekért. A siketek a siketekért. A melegek a melegekért. A cigányok a cigányokért. A keresztények a keresztényekért. A vakok a vakokért. A leszbikusok a leszbikusokért. A feketék a feketékért. A buddhisták a buddhistákért.      Az épek az épekért. A transzneműek a transzneműekért. A zsidók a zsidókért. A férfiak a férfiakért. A hajléktalanok a  hajléktalanokért. Az értelmi fogyatékosok az értelmi fogyatékosokért. A heterók a heterókért. Az indiánok az  indiánokért. A vallástalanok a vallástalanokért. A beszédhibások a beszédhibásokért. A queerek a queerekért. A fehérek a fehérekért. A szkeptikusok a szkeptikusokért. A hallók a hallókért. Az aszexuálisok az  aszexuálisokért. A nemzetiségek a nemzetiségekért. A hinduk a hindukért. A mozgássérültek a mozgássérültekért. A nők a nőkért. A sárgák a sárgákért. Az ateisták az ateistákért. Az autisták az autistákért. A biszexuálisok a biszexuálisokért. Az eszkimók az eszkimókért. A muszlimok a muszlimokért. A látók a látókért. A ciszneműek a ciszneműekért. A pirézek a pirézekért. A szegények a szegényekért. A siketek a siketekért…

A menekültek a siketekért. A siketek a melegekért. A melegek a cigányokért. A cigányok a keresztényekért. A keresztények a vakokért. A vakok a leszbikusokért. A leszbikusok a feketékért. A feketék a buddhistákért. A buddhisták az épekért. Az épek a transzneműekért. A transzneműek a zsidókért. A zsidók a férfiakért. A férfiak a hajléktalanokért. A hajléktalanok az értelmi fogyatékosokért. Az értelmi fogyatékosok a heterókért. A heterók az indiánokért. Az indiánok a vallástalanokért. A vallástalanok a beszédhibásokért. A beszédhibások a queerkért. A queerek a fehérekért. A fehérek a szkeptikusokért. A szkeptikusok a hallókért. A hallók az aszexuálisokért. Az aszexuálisok a nemzetiségekért. A nemzetiségek a hindukért. A hinduk a mozgássérültekért. A mozgássérültek a nőkért. A nők a sárgákért. A sárgák az ateistákért. Az ateisták az autistákért. Az autisták a biszexuálisokért. A biszexuálisok az eszkimókért. Az eszkimók a muszlimokért. A muszlimok a látókért. A látók a ciszneműekért. A ciszneműek a pirézekért. A pirézek a szegényekért. A szegények a menekültekért…

Menekültek a menekültekért.

http://www.muziekpublique.be/news/extra-74/article/the-cd-refugees-for-refugees-has

http://www.sierraleonesrefugeeallstars.com/

 [Amerli - város Irakban]

 A műsor lejátszása

                                                 (Plakátterv © Viki  Bartleby Müller)

Mert ismeretes, hogy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. És majdnem mindig igazat mond! Avagy majdnem igazat mond mindig… A Négyszögletű Kerek Erdő lakói felnéztek rá, még Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl is biztos volt benne, hogy Zordonbordont választanák meg vezérnek, ha kellene vezért választani.

- De miért kellene vezért választani? Itt köztársaság van! – húzta ki magát Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán.

- Aha, köztársaság – mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, de látszott, hogy egész máson jár az esze. - Vedd tudomásul, hogy hadiállapot van, és parancsot csak a vezér adhat!

- Hadiállapot van? – kérdezte rémülten Ló Szerafin, a kék paripa. - Megtámadtak minket? Kik?

- Hát nem tudod, hogy elszaporodtak az erdőben a migráncsok [pomogácsok], – sötétült el Zordonbordon tekintete – és hamarosan megindítják ellenünk a döntő támadást?!

- Minket döntőtámadnak meg? – nézett körül értetlen szemmel Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót. - De kik azok a migráncsok? És miért támadnának meg minket?

Aromó szigorú tekintetet villantott rá: - Hallgass Lajos, ne szólj az okosabbak dolgába!

Na, erre a többiek is nekiestek:

- Csend!

- Hagyd abba!

- Fogd be a szád!

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szemügyre vette Szörnyeteg Lajost: - A migráncsok az ellenségeink. El akarnak minket pusztítani. Sőt, széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak, elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak. (Megerőszakolják a nőket!)

- Jaj istenem! - sírt fel Vacskamati. Na de a többiek se különbül. Sápadoztak, szepegtek, reszkettek.

A nagy zajongásból Vacskamati hangja sivított elő: - Akkor most mit csináljunk?

Bruckner Szigfrid csillapította: - Ugyan Vacskamati, mit siránkozol? Majd beszélünk azokkal a migráncsokkal. Csak nem fognak ok nélkül öldökölni. Egy csöpp eszük biztos van.

Zordonbordon felnevetett. Akárha egy rekedt sziréna szólalt volna meg.

- Haha! Beszélni a migráncsokkal! Még mit nem! Akkor aztán százszorosan végetek. Még ennek a tisztásnak a helyét is sóval hintik fel. Egy dolog segíthet csak: a harc! 

- A harc? – rebegte Bruckner Szigfrid.

- Az üsd vágd nem apád? – hebegte Vacskamati.

- A csihipuhi? – habogta Szörnyeteg Lajos.

- Az – mondta Kisfejű. – Csak a harc segíthet.

Erre lett aztán igazi haddelhadd! Futkostak, ugráltak, jajgattak, meneteltek, siránkoztak. Csak az egy Dömdödöm, aki, mint köztudott, csak annyit tudott mondani, hogy „Dömdödöm”, támaszkodott zsebre tett kézzel egy fának: Dömdödöm!

Odavágtattak Dömdödömhöz, körülállták.

- Hogy mered azt állítani, hogy migráncsok errefelé nincsenek? Vedd tudomásul, hogy megtámadtak minket és hadiállapot van! – rikoltotta Aromó.

Zordonbordon Dömdödöm felé nyújtotta mutatóujját.

- Én téged ezennel regenátnak nyilvánítalak.

- Talán generátornak – javította Vacskamati.

- Renegátnak – mondta Aromó, immár helyesen.

Kisfejű Nagyfejű hadonászott.

- Büntetésből idekötözünk a fához. Itt aztán renegáthatsz! Mi meg fölkészülünk a migráncsok elleni harcra. Nem adjuk ingyen a bőrünket!

Nosza, gyorsan kerítettek egy kötelet, és mirniksz-dirniksz, odakötözték szegény Dömdödömöt a fához.

- Így – mondta elégedetten Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon -, és ha még egyszer meg mersz szólalni, még a szádat is betömjük. Értve? A belső ellenség a legveszélyesebb.

Visszakocogtak folytatni a haditanácsot.

- A harchoz fegyver kell – dörögte Kisfejű -, gyerünk Szörnyeteg Lajos! Törjél bunkókat! Kiállsz az útra, és addig bunkózod őket, amíg meg nem adják magukat.

Szörnyeteg Lajos már futott is a bunkókért, hallották, ahogy recsegve törnek az ágak, Szörnyeteg Lajos nagyon igyekezett, erős is volt, hát jókora bunkókat tudott törni.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon úgy tett, mint aki nagyon gondolkodik.

- A harchoz pénz is kell – szeméből pattogtak a kapzsiság szikrái -, adjátok ide a kincseiteket!

Értetlenül néztek rá.

- A micsodáinkat? – kérdezte Ló Szerafin.

- A kincseiteket. Az aranyat, az ezüstöt, a gyémántokat, a tallérokat, a jáspisokat, a karbunkulusokat, az obulusokat, és a fabatkákat is adjátok ide. Mindent. Akkor megmentelek benneteket.

És akkor valami nesz az erdő mélyéből. Halk könnyed. Léptek zaja. Füleltek.

- A migráncsok – suttogta rémülten Vacskamati.

- Segítség!

- Meneküljünk!

Szörnyeteg Lajos meg szélesen elvigyorodott, kivillant mind a harminckét foga.

- De hiszen ez Mikkamakka – mondta boldogan.

Hej, elkomorult ám Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázata.

- Mikkamakka. Mi az ördög! – suttogta mérgesen.

Úgy volt, nem másképp. Mikkamakka lépett a tisztásra. Volt ám nagy öröm, egyszeriben elpárolgott a félelmük. Csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szívta csalódottan a fogát.

- Szervusztok – köszönt nekik Mikkamakka, majd Zordonbordon felé fordult. – Á, mély tiszteletem Zordonbordon Úr. Ön itt?

- Én… ugyanis – dadogott Zordonbordon, de közben Mikkamakka észrevette a megkötözött Dömdödömöt, és odaszaladt hozzá.

- Hát ez meg micsoda?! Ki kötözte meg Dömdödömöt?

- Dömdödöm – mesélte Dömdödöm.

- Nahát! – csodálkozott Mikkamakka, és eloldozta a csomókat. – És ezek mind beugrottak?

Hej, nagyon szégyellték magukat! Még hogy migráncsok! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon behúzta a nyakát. és a fák felé sompolygott. De Bruckner Szigfrid se volt rest. Odarontott a bunkókhoz.

- Te akartál minket becsapni – ordította.

- Te senkiházi!

- Te köcsögfejű!

- Te hordóhasú!

- Te lepényfülű!

- Te melencemellű!

- Te kemenceszájú!

- Te hígvelejű, széllelbélelt!

Mondták, mint egy litániát, és piff-puff utánahajigálták az összes bunkót. Csak úgy döngött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon háta.

- Ezt jól megkapta – örült Vacskamati.

Mikkamakka csóválta a fejét.

- Hát majdnem sikerült neki rászednie benneteket.

- Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

- Persze, Dömdödöm. Igazad van, ne beszéljünk róla – mondta Mikkamakka.

- De azért ne felejtsük el!

Vendégszöveg: Lázár Ervin – Gyere haza Mikkamakka!

Kanadai Magyar Hírlap

A nagyszerű emberek halálakor a pótolhatatlan veszteségre gondolunk. De én most a nyereségre inkább.

Kilencvenegy éves korában elhunyt Rudy Van Gelder.

A valóságnak az ellenkezője így lenne leírható: mindig tisztában voltam vele, hogy Mr. Gelder a dzsessz történetének jelentős alakja, a hangmérnök, aki rögzítette az óriások: John Coltrane, Bud Powell, Miles Davis muzsikáját, akinek munkája (művészete?) nyomán kialakult a műfaj ideális hangképe.

De igazság szerint, csak most, halála után olvastam róla először; első felvételeiről a szülei komfortos nappalijában, a stúdiójáról, amit Thelonius Monk, Wayne Shorter, Art Blakey a zene szentélyeként tisztelt, a különleges „Blue Note soundról” (Blue Note - a hőskor legendás lemezkiadója), amit ma is korszerűnek hallunk…  

Amikor Rudy Van Gelder építette stúdióját, a szomszédok úgy hitték: templomot emel.

A műsor meghallgatása

A mai Csendben két méltán világhírű magyar (származású) zenész életművének becses darabjait forgatjuk le [leforgatni: korabeli rádiós szakkifejezés, terminus technicus, az orsós magnók idejéből]. Leslie Mandoki megélhetési bevándorlóként, migránsként épített életpályát Németországban, Desmond Child a közelmúltban fedezte fel nemzeti gyökereit (sic!). Mindketten művészeten túli szerepvállalásuk okán kerültek a figyelem középpontjába, pedig művészeten innen is tiszteletre méltóak [lehet nem fogalmaztam egészen pontosan].

Mándoki László egy nyugatnémet [ez jó mert bennünk, magyarokban mindig volt egy nevetséges fölényesség az NDK-val szemben] diszkó együttes, a Dzsingisz Kán [hol áthallás van, ott áthallás van] tagjaként, később a reklámzene-ipar nagyvállalkozójaként sikert sikerre halmozott.  Ez a halom, mármint a sikeré, lehetővé tette számára hogy a beszédes nevű Mandoki Soulmates produkcióhoz világsztárokat –Chaka Khan, Greg Lake, Bobby Kimball, David Garrett - szerződtessen.

Desmond Child szintén világsztárokkal dolgozott: Chernek, Bon Jovinak, Robbie Williamsnek, Kate Perrynek komponált zeneműveket. És: Ricky Martinnak, aki popsztárként az elsők között comingoutolt. Ez fontos körülmény, mert Child, meleg férfiként, élettársával, boldog családban neveli két gyermekét, és melegjogi aktivistaként hirdeti: csak egy homofóbia-mentes világban lenne szexuális irányultsága magánügy.

vendégszöveg: Esterházy Péter

A műsor meghallgatása

Nekem az olimpiáról az Olympia jut eszembe. Másképpen: nem vennék rá mérget, hogy Magyarországon lesz olimpia, de azt bátran kijelenthetem: volt. [Most az y-nal nem szöszölnék.] Lássuk-halljuk a bizonyítékot!

Az olimpiáról asszociáljunk Barcelonára, Freddie Mercury és Montserrat Caballé lemezére. Különös, de ez a pompás album csak négy évvel megjelenése után, a barcelonai nyári játékok idején lett sikeres.

Tovább gondolatmenetelvén társítsunk hangzatot a londoni (Muse) és az atlantai (Gloria Estefan, Celine Dion) olimpiához is.

A hangfüzér vége elért Rióba. Rióról az olimpia jut az eszembe. Hogy ne érje szó a ház elejét, hallgassuk meg az úgymond [remek kifejezés, azt hiszem, életemben először használom] hivatalos olimpiai himnuszt, Kate Perrytől, de én inkább az olimpia kabalafiguráiról elnevezett világhírű szerzőpáros Vinicius de Moraes és Tom Jobim remekműveit ajánlanám.

A műsor meghallgatása

Tudta? A félig olasz, félig ukrán Leonard Bernstein (Lenöd Börsztin) megélhetési bevándorló volt. [America!]

Tudta?  A világhírű zeneszerző remekművét játszó félig olasz, félig spanyol Chick Corea is migráns. [The Rumble]

Tudta? A fekete bőrű Aretha Franklin [Somewhere], Patti Austin, Natalie Cole, Sheila E. [America] és az All For One tagjai pedig igazi[!] kényszerbetelepítettek (sic!). [Something’s Coming – mintha Winter is Coming]

Tudta? Ha Donald Trump lenne az elnök, Phil Collins nem vehetné el az amerikaiak munkáját. [Somewhere]

Tudta? Tony és Maria története az idegengyűlölet tragédiája.

A műsor meghallgatása

Nem hiszem, hogy a könnyűzene kapcsán kizárólag lemezeladási statisztikákat, a sztárcsinálás marketing stratégiáját, a divatot, a szórakoztatóipart kell emlegetnünk, sőt attól sem leszek boldog, ha a vulgáris közízléstelenségről, kulturális értékrendetlenségről, akusztikai környezetszennyezésről papolunk, miközben nem tudjuk megkülönböztetni a Beatlest Schuberttől. Arra vagyok büszke, ha kiderül, nem csak azért hangoskodunk, hogy minél több csaj figyeljen ránk, esetleg megtöltsük a zsebünket, hanem valóban van mondanivalónk, vannak gondolataink, érzéseink melyek kifejezésére ez a művészeti forma a legmegfelelőbb. Szeretném hinni, hogy a popzene is a kultúra része. S nem kizárólag valamiféle a nyugtalanító unalmas csend elűzésére létrehívott, az agyat, ízlést kikapcsoló, mesterséges ál-érzelmeket gerjesztő művészet pótlék, a vulgáris, bárgyú, de egyértelmű kereskedelmi érdekek kielégítésére felépített szórakoztató(?)-ipar akusztikai oldala. Szeretném hinni, hogy ebben a közegben is lehet értelmesen dolgozni, alkotni, s talán újra eljuthatunk a kifinomultság vágyott magaslataira. Oda, ahol bármiféle működő értékrend alapján képesek lehetünk megkülönböztetni a jót a rossztól. S akkor irtózni fogunk a manapság tölcséren fejünkbe ömlesztett gusztustalan hatásvadászattól, újra értelmezhetjük a jelentőségét vesztett kifejezést: GICCS. Persze hülyeség lenne nem létező esztétikai, művészeti értékeket belemagyarázni a könnyűzenébe, de a tehetség, s az alkotóerő tisztelete nélkül egyre mélyebbre süllyedhetünk a dáridózásba.

Kissé elragadtattam magam? Lehet, s az lesz a legjobb, ha Bródy János derűs, bölcs gondolataival hűtöm az indulataimat:

„Én azt gondolom, hogy a kultúra és a művészet ennek a virtuális világnak az egyik legfontosabb alkotórésze, amelyik állandóan megújítja önmagát, újabb és újabb képzelet által alkotott tüneményekkel tölti be a differenciálatlan semmit.  A kultúrán belül a zene, és a zenéhez kapcsolódó műfajok egészen különleges szerepet töltenek be. Az emberi idegrendszer valami fantasztikus módon képes minden másnál jobban megjegyezni az énekelt szövegeket. Talán csak a vizuális hatások erősebbek ennél. De maga az énekelt ritmusos szöveg az emberi történelem hajnala óta rendkívül fontos kommunikációs forma volt. Én legalábbis azt gondolom, hogy amíg semmilyen más adatrögzítés nem létezett (nem volt írás, meg ilyesmi), az énekelt ritmikus szöveg volt az első olyan tömény információ, akár a misztika, akár a mindennapi élet világából, amely úgy fogalmazta meg az emberi tapasztalatokat, hogy azok könnyen átadhatók, könnyen terjeszthetők voltak. Talán jó példa erre, hogy amikor a kisgyerek először jegyez meg valamit a környező világból, mondókákat, kis énekelt szövegeket gyakorol, aminek gyakran még az értelmét sem ismeri - így kezdődik valahol az óvodában a kultúrával való ismerkedés. Nagyon érdekes, ahogy idős emberek, akik már sok mindent elfelejtettek, amit az életükben tanultak, ezekre a mondókákra még mindig emlékeznek.

Persze ezt a fajta kommunikációt, a dalban rögzített emberi tapasztalatot a későbbiekben aztán más közlési formák, elsősorban az írásbeliség háttérbe szorította. Az elmúlt fél évezredben az írásbeliség volt az emberi kultúra alapja, de a huszadik században lezajlott technológiai forradalom révén ezek az énekelt ritmikus szövegek hihetetlen módon terjeszthetővé és hatékonnyá váltak. Lényegében a hangrögzítés, a magnó és a lemezgyártás elterjedése valamikor a második világháború után újra visszaállította az énekelt szövegek ősi kultuszát. Miután a technika lehetővé tette, létrejöttek azok a művészi formák, megszülettek azok a művészek, akik ezt ki tudták használni. Néha szoktam mondani: az eredeti sztárfelhalmozódás korszakában, valamikor az ötvenes, (nálunk a hatvanas) években, akik felismerték ennek a műfajnak a hatását, jelentőségét, és volt némi tehetségük és fantáziájuk, nagyon gyorsan kerülhettek az érdeklődés és a figyelem középpontjába. Kezdetben ez a műfaj egy régi kommunikációs forma, ipari fejlődés által lehetővé tett újjászületése volt, olyan gondolatok és érzések kifejezésére, amelyekre a hagyományos műfajok nem voltak képesek, legalábbis nem ilyen széles körben, nem ilyen sok embert elérő módon. Gyakran használom azt a megfogalmazást, hogy alapvetően afféle iparművészetnek tekintem ezt a műfajt. Zenei-irodalmi iparművészetnek, ami éppen abban különbözik a klasszikus műfajoktól, ahogy a képzőművészetben ez viszonylag jól definiálható: az iparművészet általában mindennapi funkciókra használható, nagy számban előállítható, sokszorosítható, széles körben terjeszthető produktumokat hoz létre.”

A műsor meghallgatása

Blood, Sweat & Tears

Egy semmiség, egy gondolat
szikrázik fel, és nem ereszt.
Egy kép, egy hang, egy mozdulat,
s belül a film forogni kezd.

Painted by Ernesto Galizia http://www.premioceleste.it/ernesto.g...
Music by Éry Balázs - Hrutka Róbert
Éry Balázs - piano
Giret Gábor - bass
Gyenge Lajos - drums
Hrutka Róbert - guitar

"Most people listen to music with their eyes. It is difficult for them to orientate in the reign of sounds without some visual information. Therefore, music is not always able to bring about the desired – or any kind of – effect, especially in the Gesamkunst of the age of the multimedia, when the devices appropriate „only” for playing music are becoming out of date. 
If we accept Stravinsky’s view – music expresses nothing but itself - , and I, in my immodest way, tend to agree with one of the most influential figures of the History of Music; thus, if music means itself,  the composition takes form in the listener, independently from the author’s intention or will. How much one can comprehend depends on his abilities. Perhaps everyone has an image inside while listening to music. I suspect, most musicians would like to see the reflection of their music. And if the listener is a fine-artist, who is capable of drawing and painting the music echoing in him…" 
…I’m very proud of Ernesto Galizia’s beautiful pictures!

„Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt.”  [Köszönöm Presser Gábornak az écát.]

„A halálra nem gondolok... úgyhogy akkor... akkor nincs is semmi probléma. Semmi baj. Tényleg úgy látszik, ez a világ a létező világok legjobbika. Nyugodjam békében.” (EP)

A műsor lejátszása