"… lehet a tehetségkutatókat utálni, de ezek hozzák elő ezeket a gyerekeket. És közben a nézők is sokat kaptak a műsoroktól. Persze, mint minden sikeres dolog, ez is elkezdett túlburjánzani. Ma már nem a tehetségkutatás a cél, inkább emlékeztetnek olajozott gépezetű szappanoperára, mint valódi tehetségkutatókra.
– Innen nézve mindegyik ilyen volt.
– Nem tudom. Akkoriban benne voltam, másképp láttam. Hittem benne, hogy ez tényleg a tehetségek felmutatásáról szól.
– Ma már nem látni a zsűriben. Megunta, vagy Önt unták meg?
– Biztosan meguntak, de már nem is mennék. Olyan jó volt benne lenni az első néhányban, nem akarnám elrontani ezt az élményt." - (Presser Gábor, 20016. július.)
A zongorista a hangszerhez ülve a lét elviselhetetlen könnyűségén morfondírozik még, és elköveti a szörnyű hibát: a próbán megbeszéltekhez képest egy hanggal magasabban kezdi játszani [itt az elbeszélő töprengve rágni kezdi ceruzája végét, mert kétséges, hogy a történethez kihagyhatatlanul tartozik-e a dal címe, de úgy dönt, leírja, mert nagyon igazságtalannak érezte mindig is, hogy a gyönyörű kompozíciót csak az előadóval azonosítják, pedig nyilvánvaló, hogy a zeneszerzőnek legalább akkora érdemei vannak a sikerben] Lerch István és Demjén Ferenc remekművét, a Jégszívet (D-dúr!). A megfázással bajlódó dalnok, pedig szívből énekel, és hősies küzdelme a magasabb hangokkal, a közönség számára is érzékelhető, elismerésre méltó erőfeszítéssé nemesül. Így lehet, hogy világraszóló diadalában a zongoristának is része van (volt). („A nehézség, a szükségszerűség és az érték - három, tartalmilag összefüggő fogalom: csak az a nehéz, ami szükségszerű, csak az értékes, aminek súlya van.”)
[Kodály tanár úr szerint nincs átjárás a komoly- és könnyűzene között. Nigel Kennedy segítségével próbáljuk – a legnagyobb tisztelettel – bizonyítani ennek ellenkezőjét.]
Fekete felhőkből jönnek keményen a szörny-szelek s szigorúan morognak, a percek lépte koppanó az éjben, a végtelen fagy fogakat vacogtat.
Közelít a tél! Vagy már itt is van?
Leesett az első hó (Látod? Apró csoda!), de a hófelhő továbbvándorolt, s nem maradt utána más. csak a szürke ég…
Dementorok, gyűrűlidércek, Mások (ez másik másság!) jönnek, s amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Ha túl közel mész hozzájuk, kiszippantanak belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. Addig élősködnek rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ők: lelketlenné és gonosszá.
Készüljünk a hosszú télre, (kedvesem!), mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem.
Persze, nagyon fontos, milyen márkájú gitárhúrt használunk, milyen fajtájú fából készült a pergődob teste. Döntő lehet, hogy minél több ismerettel rendelkezzünk a zeneelmélet területén, technikailag is felkészülten üljünk hangszerhez, értsük a számítástechnika nyelvét, tájékozódjunk a stúdió bonyolult berendezései között. Magyarul: tanuljunk meg zenélni! De ha művészetről beszélünk, akkor ennél sokkal többről lehet, van szó. Nem hiszem, hogy a könnyűzene kapcsán kizárólag lemezeladási statisztikákat, a sztárcsinálás marketing stratégiáját, a divatot, a szórakoztatóipart kell emlegetnünk, sőt attól sem leszek boldog, ha a vulgáris közízléstelenségről, kulturális értékrendetlenségről, akusztikai környezetszennyezésről papolunk, miközben nem tudjuk megkülönböztetni a Beatlest Schuberttől. Arra vagyok büszke, ha kiderül, nem csak azért hangoskodunk, hogy minél több csaj figyeljen ránk, esetleg megtöltsük a zsebünket, hanem valóban van mondanivalónk, vannak gondolataink, érzéseink melyek kifejezésére ez a művészeti forma a legmegfelelőbb.Szeretném hinni, hogy a popzene is a kultúra része. S nem kizárólag valamiféle a nyugtalanító unalmas csend elűzésére létrehívott, az agyat, ízlést kikapcsoló, mesterséges ál-érzelmeket gerjesztő művészet pótlék, a vulgáris, bárgyú, de egyértelmű kereskedelmi érdekek kielégítésére felépített szórakoztató(?)-ipar akusztikai oldala. Szeretném hinni, hogy ebben a közegben is lehet értelmesen dolgozni, alkotni, s talán újra eljuthatunk a kifinomultság vágyott magaslataira. Oda, ahol bármiféle működő értékrend alapján képesek lehetünk megkülönböztetni a jót a rossztól. S akkor irtózni fogunk a manapság tölcséren fejünkbe ömlesztett gusztustalan hatásvadászattól, újra értelmezhetjük a jelentőségét vesztett kifejezést: GICCS. Persze hülyeség lenne nem létező esztétikai, művészeti értékeket belemagyarázni a könnyűzenébe, de a tehetség, s az alkotóerő tisztelete nélkül egyre mélyebbre süllyedhetünk a dáridózásba.
Kissé elragadtattam magam? Lehet, s az lesz a legjobb, ha Bródy János derűs, bölcs gondolataival hűtöm az indulataimat:
- El tudom kezdeni nagyon messziről is a dolgot… Egy ötvenen túli érett ember világszemléletéből fakadóan valahogy el kell helyeznem magam - és azt a műfajt, amiben már harminc éve létezem - a kultúrán belül. A kultúrát is meg kell határoznom a történelemben, és elkerülhetetlenül, az emberi történelmet is a világegyetemben. Nyilvánvalóan az ember törekszik arra, hogy valamiféle koherens szemlélete legyen, amiben a látszólag véletlenszerű események is értelmezhetők.
Tehát onnan kezdeném, hogy az emberiség egyik alapproblémája, hogy a nagy üres világegyetemmel néz szembe, és szeretne benne értelmet találni. De az igazsággal, az úgynevezett alapigazságokkal szembesülni csak nagyon kevés embernek van bátorsága. Az egyik ilyen alapigazság kozmikus méretekben valószínűleg az, hogy a földi élet az Univerzum hatalmas méreteihez képest elhanyagolható, közömbös, nem igazán jelentős. (Talán a „közömbös” a leghelytállóbb kifejezés.) És – ahogy Hankiss Elemér is az egyik legutóbbi könyvében nagyon szépen végigvezeti – az öntudatra ébredt ember maga is alkotója annak a világnak, amelyben létezik. Így hát a világ, amiben élünk, sok tekintetben az emberi képzelet által teremtett világ. Én azt gondolom, hogy a kultúra és a művészet ennek a virtuális világnak az egyik legfontosabb alkotórésze, amelyik állandóan megújítja önmagát, újabb és újabb képzelet által alkotott tüneményekkel tölti be a differenciálatlan semmit. (Csak ennyit röviden, nem akarok túl filozofikus lenni…)
A kultúrán belül a zene, és a zenéhez kapcsolódó műfajok egészen különleges szerepet töltenek be. Az emberi idegrendszer valami fantasztikus módon képes minden másnál jobban megjegyezni az énekelt szövegeket. Talán csak a vizuális hatások erősebbek ennél. (Ez egyébként később fontossá válik, abból a szempontból, hogy miért vált annyira jelentőssé a vizuális megjelenési formája a műfajunknak.) De maga az énekelt ritmusos szöveg az emberi történelem hajnala óta rendkívül fontos kommunikációs forma volt. Én legalábbis azt gondolom, hogy amíg semmilyen más adatrögzítés nem létezett (nem volt írás, meg ilyesmi), az énekelt ritmikus szöveg volt az első olyan tömény információ, akár a misztika, akár a mindennapi élet világából, amely úgy fogalmazta meg az emberi tapasztalatokat, hogy azok könnyen átadhatók, könnyen terjeszthetők voltak. Talán jó példa erre, hogy amikor a kisgyerek először jegyez meg valamit a környező világból, mondókákat, kis énekelt szövegeket gyakorol, aminek gyakran még az értelmét sem ismeri - így kezdődik valahol az óvodában a kultúrával való ismerkedés. Nagyon érdekes, ahogy idős emberek, akik már sok mindent elfelejtettek, amit az életükben tanultak, ezekre a mondókákra még mindig emlékeznek.
Persze ezt a fajta kommunikációt, a dalban rögzített emberi tapasztalatot a későbbiekben aztán más közlési formák, elsősorban az írásbeliség háttérbe szorította. Az elmúlt fél évezredben az írásbeliség volt az emberi kultúra alapja, de a huszadik században lezajlott technológiai forradalom révén ezek az énekelt ritmikus szövegek hihetetlen módon terjeszthetővé és hatékonnyá váltak. Lényegében a hangrögzítés, a magnó és a lemezgyártás elterjedése valamikor a második világháború után újra visszaállította az énekelt szövegek ősi kultuszát. Miután a technika lehetővé tette, létrejöttek azok a művészi formák, megszülettek azok a művészek, akik ezt ki tudták használni. Néha szoktam mondani: az eredeti sztárfelhalmozódás korszakában, valamikor az ötvenes, (nálunk a hatvanas) években, akik felismerték ennek a műfajnak a hatását, jelentőségét, és volt némi tehetségük és fantáziájuk, nagyon gyorsan kerülhettek az érdeklődés és a figyelem középpontjába. Kezdetben ez a műfaj egy régi kommunikációs forma, ipari fejlődés által lehetővé tett újjászületése volt, olyan gondolatok és érzések kifejezésére, amelyekre a hagyományos műfajok nem voltak képesek, legalábbis nem ilyen széles körben, nem ilyen sok embert elérő módon. Gyakran használom azt a megfogalmazást, hogy alapvetően afféle iparművészetnek tekintem ezt a műfajt. Zenei-irodalmi iparművészetnek, ami éppen abban különbözik a klasszikus műfajoktól, ahogy a képzőművészetben ez viszonylag jól definiálható: az iparművészet általában mindennapi funkciókra használható, nagy számban előállítható, sokszorosítható, széles körben terjeszthető produktumokat hoz létre.
- A tömeggyártási technológia az „igazi művészeti” alkotásokat is meggyőző módon sokszorosítja. Mondjuk, ha megveszünk egy, Van Gogh naptárat, tizenkét hónapon keresztül nézhetjük a gyönyörű képeket, így napi használati cikké válik a sok csodálatos festmény…
- Ebben igazad van, de az eredeti mindig borzasztó nagy értéket jelent, míg a másolatok valami furcsa módon nem jelenítik meg ezt az értéket. Szerintem ugyanazt a művészi élvezetet okozzák, de az értékük sokkal alacsonyabb. A mi műfajunkban nincs ilyen eredeti, kiemelt értékű példány, itt csak a másolatok léteznek. A klasszikus műfajokban mind a mai napig áll az a prioritás, hogy az élő előadás az igazi, az elsődleges érték, és a hangszalagon rögzített változata csak valami pótlék, bár Glenn Gould óta ez a dolog változóban van. Az iparművészet széles palettájára jellemző, hogy itt azért megfér egymás mellett békésen a magas színvonalon, igényesen dolgozó iparos és a teremtő fantáziával dolgozó művész. Sokszor gondolok arra, amikor New Yorkban a Modern Művészetek Múzeumában egyszer csak megláttam egy eredeti Thonet-széket kiállítva, mint műtárgyat. Ez azért nagyon fontos, mert az a szék valóban egy meghatározó műalkotás, de nemcsak egyedi, gyönyörködtető mű, hiszen Thonet mester iszonyú mennyiségű háztartás belső kultúráját határozta meg a bútorgyártás új technikájának kifejlesztésével. Valami hasonlót érzek a zenével kapcsolatban is: az új technika lehetőséget adott egy új „berendezési kultúra” kialakulására.
Az én fiatalságomra jellemző állapot az volt, hogy ha én olyan zenét akartam hallgatni, ami a szívemnek kedves, akkor el kellett mennem oda, ahol azt a zenét játszották, mert otthon nem tudtam volna hozzájutni. Otthon én egy – akusztikailag - üres térben, berendezetlen szobában éltem, amiben egy Néprádión a Kossuth és a Petőfi jött. Később sikerült behangolnom a Radio Luxemburg hullámhosszára, de még mindig nem tudtam rögzíteni, és nem tudtam akkor hallgatni, amikor akartam, mert magnó még nem létezett, a hanglemezgyártás pedig még nagyon gyerekcipőben járt. Az elmúlt negyven évben pedig lassan mindenki kényelmesen berendezte a maga akusztikai környezetét. A különböző hangkeltő eszközök révén a mai fiatal akármikor hozzájuthat ahhoz a zenei formához, amelyikhez csak akar. Sőt, a helyzet az, hogy olyan hatalmas mennyiségben ömlik a zenei információ, hogy a leggyakrabban már nem is igazán keres, csak a választékból ide-oda kapcsolgat. Tehát már nincsen meg az az élménye, mint annak a generációnak, amelyik egy üres térben kereste a neki megfelelő muzsikát. Egy kicsit triviális hasonlattal; mint amikor a fiatal házasok új lakásba költöznek, és kezdetben minden bútornak örülnek, lassan berendezkednek, de egy idő után kezd a lakás túlzsúfolttá válni, és csak akkor lehet behozni bármit, ha valami régit kidobnak onnan. Azt gondolom, hogy ma ebben a műfajban már régen véget értek a „mézeshetek”, a zenei térben néha nyomasztó a túlzsúfoltság.
- Miután erről a műfajról kiderült, hogy nagyon nagy közönséghez szól, és ez a nagy közönség hatalmas anyagi erőt, kereskedelmi súlyt is jelent, szép lassan felépült mögé az ipar a maga kiszámított, tervezett működésével együtt. Ma már egy-egy új „berendezési tárgy” forgalomba hozatalát komoly ipari tevékenység előzi meg, azaz igényfelmérés, üzleti számítások, a marketing-stratégia kidolgozása. Ebben a folyamatban nagyon gyakran a művész már csak egy alkalmazott, egy iparos, akinek megmondják, milyen formájú, tartalmú produkciót hozzon létre. Persze sok tehetséges mesterember is él, ők ezt különösebb lelkiismeret furdalás nélkül, a kézügyességük birtokában meg is teszik. A mai korban pedig, amikor a digitális hangeffektusok hihetetlenül színes skáláját bocsátják a hangszergyártók rendelkezésre, gyakorlatilag egyre kevesebb zenei, illetve manuális tudással kell bírni ahhoz, hogy valaki zenei anyagot hozzon létre. Így aztán némi technikai felkészültséggel újabb rétegek számára vált lehetővé a zene gyártása, olyanok számára is, akik semmiféle zenei ismerettel nem rendelkeztek, pusztán eladható terméket akartak létrehozni.
- Valójában mi is először közvetlen gyakorlatias célból zenéltünk. Valószínűleg kevesen tudják ma már, de az első zenekarok, mindenhol a világon kifejezetten tánczenekarok voltak. A hazai együttesekről tudom, hogy különféle klubokban indultak, ahol a zene azért kellett, hogy legyen mire táncolni. Persze ezek a táncok már egy kicsit mások voltak, mint az idősebb generáció táncai. Jól emlékszem, hogy a Bercsényi kollégiumban, a hatvanas évek elején, ahol az Illés zenekar már legendás együttesnek számított, mégsem a zenészek, hanem a legjobb táncosok voltak a közösség kiemelt sztárjai. Aztán lassan a színpad előtt megjelentek a hallgatók. Először csak úgy a színpadnak dőlve hallgatták a zenét, később odahúztak egy-két széket, miközben hátul még ment a tánc. Aztán valahogy ezek a széksorok egyre többen lettek. Úgy emlékszem a Bosch-ban még panaszkodtak is a táncolni akarók, hogy most már nincs elég helyük. Egyszer csak átment hallgatóba a dolog. Ez volt az új minőség születése. Nem a zenészek találták ki, és nem a hallgatók, hanem a közönség és a zenekarok közvetlen együttéléséből alakult ki, ami abból is fakadt, hogy alapvetően egy generációhoz tartoztak. Attól, hogy a jelenlévők elkezdték hallgatni a zenét, a zenészek úgy érezték, hogy érdemes többet elmondani a zenével, és egyre fontosabbakká váltak a szövegek. Persze nagyon fontos volt az is, hogy a hatvanas években kialakult egy új szellemiség a nyugati és a keleti társadalmakban egyaránt, s ezt a változást nagyon pontosan jelezte ez a műfaj. És azt gondolom, azért lettek ezek a dalok olyan jelentősek, mert a friss gondolatok, az új érzések elsődleges hordozóivá váltak. A nyugati világban ez valójában az ifjúsági kultúra, mint önálló kultúra megteremtésével párhuzamosan zajlott. Kelet-Európában pedig az új műfaj népszerűsége és korlátozhatatlansága a személyes és kiscsoportos szabadságjogok hirdetőjeként az akkora már láthatóan eltorzult és hazuggá vált totális eszmék elleni lázadás szimbólumává vált. A klasszikus kultúrát és az idősebb generációkat meglepetésszerűen érte, hogy az életnek azon az oldalán, ami hagyományosan a kikapcsolódás, a szórakozás, ha úgy tetszik: a komolytalan dolgok területe volt, létrejött valami igazán komoly kifejezőerővel, komoly társadalmi háttérrel és mondanivalóval rendelkező művészeti forma. De ez a különleges jelentősége csak addig tartott, amíg a teljes társadalom nem olvasztotta magába, és nem szüntette meg a szubkulturális különállását, vagy politikailag értelmezhető szembenállását. Ezért ebben a műfajban a kezdetektől fogva él az a hit, hogy igazán jelentős produkció csak akkor jöhet létre, ha az valamivel szemben áll, ha az valamilyen módon alternatív. Persze ez ma már nem igazán lehetséges, mert a műfaj nagy része már beépült a létező politikai, gazdasági struktúrákba. Az a helyzet, ami a kezdetekben adott volt, - hogy az első zenekarok egyszerre voltak eredetiek, alternatívak a megszólalásukban, és a terjedési, megjelenési formájukban pedig populárisak és mindenkihez szólók – ma elképzelhetetlen, a két dolog szétvált. Aki ma eredeti, vagy alternatív akar lenni, azt nem fogja támogatni a könnyen eladható árut kereső ipari háttér. Aki pedig népszerű akar lenni, annak úgy látszik, eleve le kell mondania arról, hogy valamiféle sajátos, különálló, személyes, vagy kis körben terjedő kulturális értéket képviseljen. Ennek a feloldására csak nagyon nagy művészek, és igazán tehetséges alkotók képesek. Ha létrejönnek valóban erős, és időtálló produkciók, akkor azok végül is az eredeti állapothoz hasonló helyzetbe kerülnek, csak nem annyira látványosan. Mert látványosan mindig jelen van éppen a pillanatnyi siker. De azért, ha már két-három éves összesítésben nézzük, akkor valahogy halványodnak már a slágerlista vezetői, a tiszavirág-életű produkciók és szép lassan kiderül, hogy mennyire jelentősek voltak azok, akik ez alatt az idő alatt, ha nem is a lista élén, de folyamatosan jelen voltak.
- A dolog tehát működik, bár vannak igen veszélyes csapda helyzetek. Úgy gondolom, hogy arra kell törekednünk, hogy a létező, értékes alkotások ne múljanak el nyomtalanul. Mindig is léteztek olyan, akár meghatározó tehetségű alkotók, akiket az utókor azért nem ismerhetett föl, mert elenyésztek, nem maradt utánuk fenn semmi. Bizonyára sokan voltak ilyenek, de mi csak olyanokról tudunk, akiket később fölfedezhettünk, mert találtunk belőlük valamit. Ha mondjuk Csontváry képeit eladják zsákvászonnak, akkor nem tudjuk ma, hogy mekkora művész volt. Azt ajánlom mindazok számára, akik a szakma körül némi felelőséggel működnek, hogy azoknak az előadóknak, csoportoknak is adjon lehetőséget, akiknek esetleg ma még nincs igazi közönségbázisuk, nincs különösebb sikerük vagy támogatójuk. Aztán majd az idő eldönti, hogy közülük ki érdemes a figyelemre. Egyszerű példával: néha már összeállítanak műfajtörténeti, tehát negyven-ötven éves slágerlistákat, és itt már pontosan látható, hogy a huszadik század második felének melyek voltak a legjelentősebb lemezei. Ezekre már nem mondhatjuk, hogy csak a könnyűzene-ipar okán létrejött alkotások, ezek valóban értékesek. S mondok valami nagyon furcsát: tulajdonképpen a klasszikus zeneművészet sem más, mint három-, négy-, ötszázéves slágerlista összesítése. Ami megmaradt belőle. Ami mind a mai napig hat, létezik és él. A miénk egy nagyon fiatal műfaj – némi iróniával azt kell mondanom: egyidős a generációnkkal -, még nem igazán tudjuk, melyek a legjelentősebb értékeink. Bár mostanában már kezdjük érezni, mint amikor az ember az élete vége felé már sejti, kik voltak a leginkább meghatározó szerelmei, még akkor is, ha nagyon sok izgalmas és különös kalandja volt.
Ártatlan dalcím, szellemes szójáték, könnyű hallgatnivaló – lenne, de hitvallássá nemesíti a hatalmas téteket kockáztató politikai játszma.
„Ezért kérlek, becsüld meg őt, a vén Európát, a gyönyörű nőt” – mondhatná Carlos Santana is, de hitelesebben fejezi ki önmagát gitárral; nem zavarja játék közben nyakból lógó naaagy Magyarország medál.
Elton John egyszerűen csak annyit írt: “Hidakat kell építeni, nem pedig falakat”.
Az Anti-Brexit culture list-et, a maradásra bíztató nyílt levelet 282 „szórakoztatóipari híresség” szignálta, köztük a Franz Ferdinand tagjai, Mick Hucknall pedig gerinctelennek tartja az elszakadás ellen csak tessék-lássék kampányolókat.
Lenne itten persze más vélemény is. Roger Daltrey a „Who” főhőse számára a legnagyobb probléma: „az EU nem demokratikus, abnormális a működése…, úgy értem, ha igazi Európát akarunk, akkor meg kell szabadulnunk a rakás felesleges ribanctól, aki működteti.” A jó öreg rocksztár hetvenkét éves; a Brexit ellen a fiatalabb korosztályok szavaztak. Vajon a My Generation komponálásakor Daltrey ugyanígy gondolkodott?
Kortársa Mick Jagger is hozzászólt – határozottan: „Ez egy összetett kérdés. Nem vagyok politikus. Nem hiszem, hogy engem ez személy szerint bárhogyan is érint. Szerintem az országom számára, ha kilépünk, rövidtávon ártalmas lesz. Viszont hosszú távon, mondjuk 20 év múlva, akár jótékony hatással is lehet.
Brian Adams költőien kérdezte: „Az Egyesült Királyság valóban azt akarja, hogy olyanok irányítsák, akiket nem ő választott meg?” Mégis kapott rá választ. „You know it's true everything I do I do it for you” (eu)!
Ha választanom lehet az európai és a székely himnusz között, én a zenetörténet talán legbecsesebb remekművére, a „Testvér lészen minden ember” gyönyörű ideájára voksolnék. A „másiknál nehéz elképzelni csúnyább dallamot” (Dobszay László). A vihar előtti Csendben Schiller és Beethoven Örömódája szól tisztán!
Amikor az alábbi szöveg megjelent a Zenészmagazin 2002 júliusi számában, a Kossuth téri pódiumon trónoló (trónol – jó szó!) zeneművészek egyike közbenjárt az érdekemben [Presser Gábor gonosz tréfája: Balázs, közbenjártam az érdekedben, a filmgyárban! És?! Nem kellesz...] az újság főszerkesztőjénél és laptulajdonosánál: Éry mindenbe belekeveri a politikát, a billentyűk baszkurálása helyett (előbb csak az írógépről volt szó, később szóba került a zongora klaviatúrája is) inkább tanítsátok meg kesztyűbe dudálni! Akkoriban már jól kivehetően gyülekeztek a nemzetiegyüttműködés-alakú, vészjósló fellegek a Magyar Égen, de – bár nem vagyok, voltam javíthatatlan derűlátó – kevésbé láttam sötétnek az elképzelt szebb jövőt; Nemzeti Kultúráról, Nemzeti (alaptörvénybe vésett) Művészeti Akadémiáról, Nemzeti Szerzői Jogról, Nemzeti Futball Nemzetről vagy Nemzeti Cenzúráról (ne közöljétek az írásait, komcsi hazaáruló!) még nem rémálmodtam. Ma már…
„Mikor jó néhány esztendővel ezelőtt elindítottuk a hazai szórakoztató zene hátterét elemző sorozatunkat, fel sem merült bennem, hogy eljön az idő, amikor kiszemelt beszélgetőtársaim annak ellenére, hogy véleményüket a ZENÉSZ közönsége érdeklődve olvasná, nem vállalják a nyomtatás nyilvánosságát. Az elmúlt néhány napban viszont – igaz, különböző okok miatt – többször is hasonló válaszokat kaptam: „Négyszemközt beszélgessünk, de nem szeretném, ha megírnád”. Így hát magamra maradtam, de vitapartnerek hiányában a saját véleményüket felelősséggel vállaló közszereplők körének feltűnő szűkülését jelenségként vizsgálva szeretném néhány nyugtalanító gondolatomat megosztani Veletek, reményeim szerint felismerhetően jobbító szándékkal.
Ha valaki nem akarja véleményét környezete tudomására hozni, annak egyik valószínűsíthető oka, hogy nem rendelkezik ilyesmivel. Példa: amikor lemezkiadók, kereskedelmi televízió–, rádióadók, pop-folyóiratok vagy bármilyen kultúrával kereskedő vállalkozás tisztségviselőit, esetleg zenésznek, énekesnek csúfolt sztárocskákat kérdezünk a hazai könnyűzene színvonaláról (gondolom, olvasóink saját tapasztalataik alapján könnyedén behelyettesíthetik ismerős nevekkel a pontozott részt), száz esetből kilencvenkilencszer a következő választ kapjuk: „nekünk nem feladatunk a közízlés formálása, ez az egész színtiszta üzlet, az a dolgunk, hogy a tulajdonosok által előírt profitot megtermeljük”, és így tovább. Vagy: „ez egy kicsi piac, itt csak a tömegtermelés működik úgy-ahogy, nincs időnk kísérletezésre”. Talán hozzáteszik: sajnos. Amennyire uniformizált a zene, olyan sablonos a vélemény, de én úgy gondolom, ebben az esetben nem kényszerből vállalt azonosságról van szó, hanem az a gond, hogy a felelős beosztású szakmai irányítók nagyobb része (sőt, sokszor a slágerlisták éllovasai) szakmai szempontból nem elég felkészültek ahhoz, hogy a dúrt megkülönböztessék a molltól.
Az önálló vélemény, hogy ne mondjam: elvek, értékrend kialakítása, követése pedig következményekkel jár. Erre is tudunk roppant közeli és meglehetősen szemléletes példát hétköznapjainkból (már, ha a parlamenti választás időszakát hétköznapinak véljük). Kétségbe vonható-e, hogy a választási kampány ilyen-olyan rendezvényein felbukkanó médiasztárok közül mindenki az illető politikai párt programjában megfogalmazott értékek képviseletében jelent meg? Úgy gondolom, a pop-rockzene honi történetében soha nem látott módon és intenzitással vettek részt a közvetlen politizálásban zenészek, énekesek, együttesek. Én például nem emlékszem hasonló szerepvállalásra a leváltott pártállami rendszer korszakából (e kijelentésemet pártállástól függően kommentálhatják majd az érintettek). Hogy popkoncertekkel, szórakoztató műsorokkal csábítják a választókat egy-egy politikai gyűlés színhelyére, az megszokott megoldás (idén tavasszal is a különböző pártkasszákból vették ki a legtöbb pénzt a hakniszervezők), de kiülni egy emelvényre a szónok mögé? „Látjátok, én is itt vagyok, fontos nekem, hogy ez a politikai erő győzedelmeskedjen, ha rám hallgattok, rájuk szavaztok, és így tovább.” Így a művész konkrét politikai üzenetek közvetítőjévé válik, ami nálunk nem volt divat az előző kurzusokban. (Persze előfordulhat, hogy egy-egy elkötelezett alkotó az életművében is vállalja a teljes azonosulást, de ilyesmire csak kevés hiteles példát találhatunk.) Még akkor is, ha a vihar elvonultával a lelkesedés csökkenni látszik, és néhányan a vesztes oldalról menekülés igyekezetével próbálnak elhatárolódni tegnapi önmaguktól.
Tehát – hogy visszakanyarodjunk az eredeti gondolatmenethez – a vélemény vállalása következményekkel (kockázatokkal és mellékhatásokkal) jár. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt mindenki átgondolta a már-már verekedésekig fajuló viták során, a felvétel szünetében egy hangstúdióban vagy a mikróbuszban, távoli koncerthelyszínek felé utazva. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy képesek leszünk minden elhangzott mondatot elfelejteni. Előfordulhat ezentúl, ha mondjuk, basszusgitárost keres egy zenekar, hogy az első kérdés nem a zenei tudásra vonatkozik majd, hanem a jelölt ideológiai hovatartozását firtatja. A tévé – és rádióműsorok szerkesztői, a koncertszervezők, lemezkiadók sem a produkciók minőségi jellemzői szerint válogatnak (igaz, eddig is valamiféle eladhatósági mutató volt a kizárólagos szempont az osztályozásnál) hanem pártállástól függ majd az érvényesülés. Bár, ha jól belegondolok, a magyar könnyűzene színvonalán ez a rendszer sem rontana sokat, hiszen azt nem lehet megbízható módon bizonyítani, hogy egyik vagy másik oldalon több lenne a tehetséges, igényes teljesítményre törekvő muzsikus.
Itt zárjuk is le ezt a talán indokolatlanul borúlátó, talán már nem is időszerű eszmefuttatást a következő megjegyzéssel:
Legközelebb visszatérünk a könnyűzene szakmai hátterére, hiszen jóval kevésbé nyomasztó feladat például arról elmélkedni, hogy a slágerlistát vezető művészeket miféle (nem politikai) erő lökte a csúcsra.”
You Take My Breath Away – talán Freddy Mercury legszebb dala. Talán a legszebb szerelmes dal, amit ismerek. Kihez, kinek szól? Lehet a címzettje – ahogy Shakespeare szonettjeinek – akár férfi, akár nő. Fontos ez? Nekem semmi esetre sem. De a gyönyörű dalba beleordít a nemzeti erkölcsvédő: dögölj meg, mocskos buzi! A felvilágosult világ ellen hirdetett keresztes hadjárat könnyen a pokolban végződhet. Az inkvizítorokat elsöpri az idő, de a dal ugyanaz marad!
Ivri Lider nem háborog a sorsát illetően, nem foglalkoztatja, igazságos-e a világ; van kellő önbecsülése. Ebben hasonlít Haydnhoz. Önbecsülését, és ebben különbözik Haydntól, nem a becsülésre méltó képességei hizlalták, hanem mondhatni, épp ellenkezőleg: apai nagyapja kommunista volt, családja felét kiirtották zsidó származásuk miatt, ateista és a saját neméhez vonzódik…
„A hatvanas években divat volt a fiúknak hosszú hajat hordani. Az iskolák, szülők rendőrök idegesen reagáltak, tiltották, néha kényszerűen fodrászhoz cipelték a fiúkat. Idegen emberek rászóltak, gúnyos megjegyzéseket tettek. Hol vagyunk már ettől?”
Esti Kornél vidáman szaladt az alsógödi vasútállomásról, végig a Béke úton nagyszülei háza felé; Vakáció! Hosszú gesztenyebarna haja vígan lobogott a szélben. Szülei liberális szellemben nevelték, és csak mosolyogtak, amikor nővére, a Beatles szította lázadás hevében előállt a forradalmi javaslattal: növesszük meg Stuci haját! (Stuci, Esti Kornél beceneve a huszadik század hatodik-hetedik dekádjában.) Bár időnként az osztályfőnök behívatta Esti édesapját („Fodrászhoz kellene vinni a fiút!”), a szülők nem avatkoztak bele erőszakkal gyermekeik önmegvalósításába, így esett, hogy hosszú gesztenyebarna haja vígan lobog(hat)ott a szélben (Esti egy formás kislányra hajazott akkoriban, de frizurájával pont a lányok között volt nagy sikere.).
Egy miskolci koncertre utazó zenekar mikrobuszának belseje, napjainkban:
SZAXOFONOS (a barátnője, vagy felesége kezét szorongatva, távolba meredő, ábrándos tekintettel):
Na jó, de milyen érzés lehet Stingnek lenni?
BASSZUSGITÁROS (cinikusan): Hát, mindenesetre nem kell izgulnia, hogy az esti buli átutalásos-e, vagy megkapja a gázsit a helyszínen.
SZAXOFONOS: Úgy értem, milyen érzés lehet tökéletes zenét játszani? Úgy bemenni a stúdióba, úgy felmenni a színpadra, hogy amit nyújt, kikezdhetetlen?
ZONGORISTA (a busz elejében ül, egy újságot lapozgatva hátrafordul): Szerintem ő is gyakran bizonytalan. Tele van kétellyel, megoldásra váró problémával, csak ezt mi, egyszeri zenészek nem halljuk a felvételein.
DOBOS: Akkor viszont miből gondolod, hogy ugyanúgy küszködik, mint mi?! Ha a lemezeit hallgatom, az az érzésem: egy zseniális művész magabiztos produkciója. Semmi esetlegesség. Ha a stúdióban bármi gond lehet, legfeljebb annyi, hogy a többféle nagyszerű megoldás közül melyiket válassza.
BASSZUSGITÁROS: De kifáradt. Én már nem érzem a zenéjében azt a mindent elsöprő alkotóerőt, ami korábban elakasztotta a lélegzetemet.
DOBOS: Azért mondod, mert nem hallgatod eleget. Én minél többször hallom, annál jobban szeretem.
GITÁROS (eddig csukott szemmel ült, azt hihettük, alszik - gúnyosan): Lehet, hogy te a kiválasztottak közé tartozol.
DOBOS (felhorgadva): Mit akarsz ezzel mondani?!
GITÁROS: Semmi különöset, de azért kíváncsi lennék rá, mire menne Sting, mondjuk egy ródsó áhítatos közönsége előtt. Talán az istenek zenéje sem hallható a földi halandó számára. Másképpen: van, aki egy pohár jéghideg kólát többre becsül a nektárnál.
SZŐKE VOKALISTA: Mi az a nektár?
MIND: Az istenek itala.
SZAXOFONOS: Na jó, akkor most milyen érzés Stingnek lenni?
ZONGORISTA: Azt hiszem, Chick Corea mondta: minél többet tudsz a zenéről, annál jobban érted, mennyi mindent kell még megtanulnod… Úgy is mondhatnám: kis tehetség-kis fejtörés, nagy tehetség-nagy fejtörés.
DOBOS: Ez hülyeség! Szerintem Sting büszkén hátradőlve élvezi saját muzsikáját.
BASSZUSGITÁROS: Azért a remixeket kevésbé…
SZŐKE VOKALISTA: Nekem pont azok tetszenek a legjobban. Olyan trendi.
BASSZUSGITÁROS: Na, az pont neked készült.
SZŐKE VOKALISTA: Tényleg?
A többiek hangosan szörnyülködnek.
SZAXOFONOS: De mégis: milyen érzés lehet Stingnek lenni?!
SOFŐR (hátrakiabál): Mindjárt Miskolcon leszünk! Tudja valaki pontosan, hova kell mennünk?
Péterfy Bori új lemeze „nem fér bele a rotációba, mert nem egyezik a közszolgálati rádió egységes nőképével”!
Különös zeneszerkesztési elv – működni kész reform -, a „női princípium” manifesztuma!
Vajon egy rádió nőképe hogyan alakul ki? És: ha nőkép van, lennie kell férfiképnek is!
[Az imént hallott remekmű - szerzője Freddy Mercury – vajon befér a közszolgálati rádió rotációjába?]
Lennének drasztikus jelzőim a folyamat leírására, de inkább Csendben maradok: hallgassuk végig Péterfy Bori és a Love Band Szédülés című lemezét az első hangtól az utolsóig!
Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezét sem játszotta a korabeli rádió…
„Volt idő, amikor nagyjából ilyen szabályok között éltünk de ez elmúlt. Mellesleg a magam részéről Bródy szövegeivel akkor is igyekeztem „hangot” adni efölötti nemtetszésemnek. Miért ne mondhatnám el, milyennek is látom ezt a mi kis világunkat, önmagamat benne, vagy másokat, mit gondolok minderről, rólunk, mindnyájunkról és hogy mit érzek?. A dal számomra a pillanat lenyomata, ha úgy tetszik, látlelet a világról. Amikor azt éneklem: Miért hagytuk, hogy így legyen, vagy azt hogy… és ha engem lánckerék taposna alattam a föld is sírva beomolna… vagy hogy: azt mondta az én anyám ez a hely az én hazám… Arról énekelek, amit érzek, gondolok. Persze abban az előbb említett régi világban elő lehetett írni, hogy akkor a dal szóljon a szerelemről, azaz cipész maradj a kaptafánál. A művészember érzékeny „szerkezet”, kicsit talán úgy működik, mint egy „hőmérő”. Figyel és reagál.
Régen is ellentmondásos volt a világ de ma a helyzet, úgymond, fokozódik, feszültségek halmozódnak mindenfelé. Etnikai feszültségek, - igen anakronisztikus módon - vallási, vagy legalábbis vallási köntösbe bújt feszültségek, sima politikai feszültségek, és természetesen gazdasági feszültségek, a szegény és a gazdag világ közötti különbség. Kérdés, hogy a zene alapvetően érzelemgazdag közegében miképpen jelennek meg ezek a dolgok manapság, megjelennek-e egyáltalán, működik-e a művészetek tükör funkciója.
A könnyűzenében alapvető különbség van a megközelítések között. Vannak a trendlovagok, akik csak meg akarnak felelni a sablonnak, „megélhetési” muzsikusok. Nem akarnak semmit, csak sikert, illetve pénzt. Sokat. Nincs mondandójuk, nincsenek gondolataik, mozdulataik is betanultak, a jelmezük sem a sajátjuk, csak amit a divat előír, azt alkalmazzák. Minimal art: eldobható „műanyag zene”, a megtévesztésig egyforma „csomagolásban”. A másik hozzáállás, amikor így vagy úgy, de jelen van az alkotás vágya, a szerző, előadó önmagából szeretne kifejezni valamit a zenéjével.”
Nagy Feró szerint: „a zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással”. [A "minek mindenbe belekeverni a poltikát?!" - a status quót védelmező, széleslátókörű, tájékozott és éleselméjű hozzászólók princípiuma a nemzeti együttműködés üzenőfalán is.] Egy ideális társadalmi rendszerben lehetne ez a természetes munkamegosztás, de ma Magyarországon…?! (Most következhetne a Nagy Feró-életmű szakmai bírálata, esetleg – mivel nem értek egyet a „nemzet csótányának” véleményével – az Orbán Band országlásának kritikája, de inkább térjünk vissza eredeti témánkhoz!) De vajon hol húzódik a határ a művészet és a társadalombírálat, vagy a politika között? Könnyedén leválasztható-e az etikai, erkölcsi, eszmei mondanivaló a hordozó közegről például a pop-rockzene esetében. Akkor politizál-e hatékonyabban (egyértelműen) egy zenész, ha tiltakozó röpiratot ír alá, vagy ha dalaiban következetesen képviselni képes meghatározható értékeket, elveket? Ugye nem kell magyaráznom, miért pont Koncz Zsuzsát kérdeztem erről?
Nem tudom, milyen lenne egy olyan élet amilyet a fenti idézet sugall? Te cipész vagy csinálj cipőt, ne törődj, az időjárással, az úttal, a ruhával se, csak a cipővel, ahhoz értesz. Ha csak bakancsot gyárthatsz, mert az kell a katonának, ne akarj báli cipőt, mert az tilos, és ne is tégy semmit, hogy ez megváltozzon. Maradj a kaptafádnál, hiszen Te csak cipész vagy. A háború, vagy a béke nem a Te dolgod azt mások csinálják. Te maximum halj bele, lehetőleg szó nélkül!
Volt idő, amikor nagyjából ilyen szabályok között éltünk de ez elmúlt. Mellesleg a magam részéről Bródy szövegeivel akkor is igyekeztem „hangot” adni efölötti nemtetszésemnek. Miért ne mondhatnám el, milyennek is látom ezt a mi kis világunkat, önmagamat benne, vagy másokat, mit gondolok minderről, rólunk, mindnyájunkról és hogy mit érzek? Én ezt nem hívom politizálásnak, ez inkább a felelősség vállalása mindazért, ami körülvesz. A dal számomra a pillanat lenyomata, ha úgy tetszik, látlelet a világról. Amikor azt éneklem: Miért hagytuk, hogy így legyen, vagy azt hogy… és ha engem lánckerék taposna alattam a föld is sírva beomolna… vagy hogy: azt mondta az én anyám ez a hely az én hazám… Arról énekelek, amit érzek, gondolok. Végtelenül leegyszerűsített, egyáltalán nem helytálló megállapítás az, hogy ezek a dalok politizálnának! Az ember közösségre ítéltetett lény, nem teheti meg, hogy nem veszi figyelembe a másikat, a többieket. Persze abban az előbb említett régi világban elő lehetett írni, hogy akkor a dal szóljon a szerelemről, azaz cipész maradj a kaptafánál. De volt másik véglet is, mikor pol-beat fesztivált rendeltek, ahol szólt dal az agresszor amerikai repülőről, esetleg Kennedy elnök gazságairól. Ez politika volt, nyom nélkül elmúlt, és mert nem rólunk szóltak ezek a dalok, nem volt semmilyen hatásuk.
A művészember érzékeny „szerkezet”, kicsit talán úgy működik, mint egy „hőmérő”. Figyel és reagál. Még az is, aki csak „zörög”, dübörög és üresnek tűnik a végtelenségig. Azt mondja: ” hé, világ , ilyen rémesnek, elviselhetetlennek látlak! Gondolkodj el ezen ”. És a „mondanivaló” így is hiteles, akkor is, ha én magam a zenével való „beszélgetés” híve vagyok. Örömmel éneklek a műfajban „őshonos” lírai, szerelmes dalokat, de nagyon izgat, hogy ezeken a hagyományos témákon kívül mi mindent lehet még megfogalmazni a műfaj keretein belül? Mindig is ez érdekelt. Ezért énekeltem, éneklek verseket is például.
Régen is ellentmondásos volt a világ de ma a helyzet, úgymond, fokozódik, feszültségek halmozódnak mindenfelé. Etnikai feszültségek, - igen anakronisztikus módon - vallási, vagy legalábbis vallási köntösbe bújt feszültségek, sima politikai feszültségek, és természetesen gazdasági feszültségek, a szegény és a gazdag világ közötti különbség. Ezek világméretű konfliktusok, és igen veszélyesek. Az ember egy puskaporos hordó tetején érzi magát. Kérdés, hogy a zene alapvetően érzelemgazdag közegében miképpen jelennek meg ezek a dolgok manapság, megjelennek-e egyáltalán, működik-e a művészetek tükör funkciója.
A könnyűzenében alapvető különbség van a megközelítések között. Vannak a trendlovagok, akik csak meg akarnak felelni a sablonnak, „megélhetési” muzsikusok. Nem akarnak semmit, csak sikert, illetve pénzt. Sokat. Nincs mondandójuk, nincsenek gondolataik, mozdulataik is betanultak, a jelmezük sem a sajátjuk, csak amit a divat előír, azt alkalmazzák. Minimal art: eldobható „műanyag zene”, a megtévesztésig egyforma „csomagolásban”. A másik hozzáállás, amikor így vagy úgy, de jelen van az alkotás vágya, a szerző, előadó önmagából szeretne kifejezni valamit a zenéjével. Ha politikus alkat, mintegy tükröt tart a másik, a társai, a társadalom elé, elmondja azt, hogy ő erről az egészről miképpen vélekedik. Vajon ezt miért ne tehetné?
A multinacionális cégek médiába való bevonulása viszont igazi politika. Azzal, hogy kizárólag az előbb említett üres divatzenét játsszák, azt sugallják: ez itt a világok legjobbika, nincs probléma, gond, bizonytalanság, félelem, az élet igazi „lányregény”. Mi csak egy piac vagyunk, ránk öntötték a saját árujuk legalját, mert a giccs mindig is önmagát forgalmazta, tehát azt. Egy kicsit sem érdekelte őket, milyenek a kulturális hagyományaink, mit is szeret valójában az itteni közönség. Eszi, nem eszi, nem kap mást, a szelektorok csak a legigénytelenebb „dömpingárura” reagálnak. És mivel igazi választék nincs, mert két ugyanolyanból nem lehet választani, hát egyenlőre eszi.
Most büszkén ott tarthatunk, pl. a televíziózásban, hogy a „latin” szappanopera áradat közepette nosztalgiával emlékezhetünk a jó „öreg” Dallasra. A könnyűzenét lenullázták. A magyar szakma egy részét belekényszerítik abba, hogy amennyiben jelen akar lenni a médianynyilvánosságban, csak a trendnek megfelelő zenéket gyártson, hiszen a külföldi tulajdonos, esetleg magyar helytartója, kizárólag ezt tartja piacképesnek. Szinte kilátástalan helyzetben kell versenyeznie a hazai könnyűzene jobbik felének, - és most itt elsősorban az új generációkra gondolok - a „gagyi kertitörpeáradattal”. Úgy néz ki, hogy a kelet-európai térségben a világ kulturális szemetesládája alakult ki, és nemigen látszik, hogy ez változni akarna. A nagyvilágban persze van más is, jobb is, izgalmasabb is, minőségi zene is, amivel a gazdasági eredményeket is hozni lehetne, de ez persze némi kockázattal is jár. Ennyit a kis magyar piac nem ér meg. ”Vigyük a pénzt és fussunk, utánunk az özönvíz”… nagyjából ilyesmi a stratégia. Majd ha az első kereskedelmi adó csődbe megy, mert az emberek megunják ezt az ízlésterrort, akkor lehet talán továbblépni, és ebből az ördögi körből kikeveredni.
Eddig ez egy esztétikai, ha úgy tetszik ízlésbeli vita. És mert különbözőek vagyunk, és vannak számosan, akik szeretik a „kertitörpét”, hát legyen az IS! Itt az is-en van a hangsúly, tehát hogy ne csak és kizárólag az! Lehessen mellette más is! Az megint más dolog, amikor az elfogadott európai normáknak, a civilizált világban kialakult szabályoknak, a humanizmusnak, vagy akár a bibliai tanításoknak ellentmondó a szövegkörnyezet egy médiában. Ez ellentmond a művészet „alaptermészetének” is, amely, felfogásom szerint összeköt, és nem kirekeszt, szeretetre és nem gyűlöletre tanít. Ezt nagyon sokan, nagyon különböző felfogású, nagyon különböző generációból jövő művészek, előadók, zeneszerzők, zenekarok gondoljuk így, és ha ezt nem csak egymást között beszéljük meg, hanem akár egy nyilatkozat formájában a közönségünknek is megmondjuk, az rendben van. Az ORTT, mint állami felügyelő hatóság megállapította, hogy a fennálló törvényekkel ellentétes, sok szempontból is törvénysértő a működése egy médiumnak. Mi is elmondhatjuk, hogy ezzel tökéletesen egyetértünk, és nem akarjuk hallani magunkat azon a helyen.
A napokban került a kezembe az a pár oldalas francia törvényelőkészítő leirat, amit mintaként annak idején terjesztettünk az arra illetékes törvényhozó urak között. Az eredeti kvóta-meghatározás, a francia zene részesedése a külföldivel szemben negyven százalékos! Sőt, ha jól tudom, ezt a kilencvenes évek elejéről származó törvényt azóta módosították hatvan százalékra. A médiatörvény kialakításakor megpróbáltuk megmagyarázni, hogy nagy hibát követnek el, ha védelem nélkül hagyják a magyar nyelvű zenét, de vonatkozik ez a magyar filmre is. Fütyültek ránk. Mára fehéren - feketén bebizonyosodott, hogy a törvény úgy rossz, ahogy van. (Az összes többi kuszaságot már ne is említsük kurátorostól, ORTT-stől.) Ez aztán a színtiszta politika, de nem művészi fokon, sajnos. A multikra nem haragudhatunk, hiszen ők saját természetük szerint működnek, a mi törvényeink azok, amelyek alkalmatlanok arra, hogy kordában tartsuk őket. Szóval a politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz. Ez nagyon nem jó, de tudomásul kell venni.
Remélem, hogy az emberek előbb-utóbb megunják azt a rémületes egyformaságot, ami most árad mindenfelől, rádióból, TV-ből, és már akkor sem nézik-hallgatják majd, ha nincs más. Amikor ezt a hirdetők is észreveszik (akik végső soron fizetik a médiát), akkor nem lesz elég haszon, a „pénztárgép” elhallgat, a rendszer összedől, és elkezdhetjük elölről az egészet. Na persze kell az is, hogy a politika kijavítsa a maga hibáját, és minél előbb teszi ezt, annál jobb!
Szigeti Edit filmetűdjével ünnepelhetem - méltó módon a naplóm 50.000-ik olvasóját.
["Esti Kornélt a gitáros- énekes-szövegíró Művésznőhöz a bélák elleni végeláthatatlan küzdelem megpróbáltatásai között edződött barátság fűzi; hasonlóan gondolkodnak a világról.
Egy emberként utálják a náci idiótákat, undorodnak az álszent, politikusnak látszó gazemberektől [gecik], irtóznak a hatalomvágyó diktátoroktól, megvetik a homofób jobbfaszokat, viszolyognak a xenofób kreténektől, rühellik a rasszista, antiszemita seggfejeket…
Egy emberként hiszik a demokráciát, lelkesednek az európaiságért, alapvetik a szolidaritást, elismerik az áldozatkész, tisztességes közemberek erőfeszítéseit, méltányolják a nyitottságot, sokra tartják a toleranciát, bíznak a progresszióban…
Dante – Esti Kornél kutyája (golden retiever!) – már az utca végén készülni kezd; pontosan tudja: ahogy a düledező viskó elé érnek, az acsargó vakarcs rögtön a kerítésnek ugrik, és torkaszakadtából káromolni kezdi az isteneket. Mintha bárki be akarná tenni a lábát nyomorúságos birodalmába – „Voi ch' entrate lasciate ognisperanza!”. A visszataszító potrohos, görbelábú, „Magyarország természetrajzi környezetében kialakult” kis dög, - afféle mini Kerberosz, csahol, vicsorog, rekedten ugatja a kerítés túloldalán lévőket. A példa ragadós - egyik kutya, másik eb - hamarosan kutyaugatástól zeng az egész környék. Ákossal szólva: a derék ház(haza)őrzők beteljesítik a kutyai princípiumot; önmegvalósításuk legmagasabb minősége: hörögve fenyegetni a kerítéshez közeledő idegeneket.
Dante domesztikált kifinomultságában rosszallóan figyeli [Tahó, erőszakos, sötét, elaljasodott, gyűlölködő, irigy és züllött prolivircsafttá változott Magyarország, és ezt bizony nem könnyű elviselni.], enyhe csodálkozással: felismeri bennem a nemzetidegen fajtát? Esti közelébe megy, olyan nyüszögést hallatva, mely elmondhatatlan, szóval ki nem fejezhető lelki kínról és szorongásról ad hírt, míg ugyanekkor az idegen, bezárt kutya őrjöngése észrevétlenül vágyódó, siralmasan féltékeny felhangokkal gazdagodik. Esti a törzskönyv és családfa kényes vonatkozásai fölött gyengéd emberséggel siklik el: az állatok lelkiállapotuk testi kifejezésében gátlástalanabbak és őszintébbek, bizonyos mértékben tehát emberibbek, mint mi – gondolja -; olyan szólásmondások, amelyek köztünk már csak erkölcsi értelmezésben, metaforaként élnek tovább, rájuk még találnak [példa: „az élősködők napjai gazdaállat híján meg vannak számlálva”].
Ekkor az utca másik végén felbukkan néhány koszos, csontsovány, halálra rémült kivert kutya. Az éhségtől, a hidegtől, a félelemtől reszketnek, idegeik pattanásig feszülnek, megugranak minden hangosabb zajtól. Csak ez kell Nárcisznak, habzó pofával tombol, tajtékzik, szinte megőrül dühében, a legdurvább szidalmakat küldi át a kerítésen. Dante segélykérően gazdája felé fordul, de Esti Kornél tanácstalanul széttárja a kezét. Az egyik nyomorult jószág ijedtében Esti lábainál keres menedéket, a lelke mélyéből felszakadó vinnyogással. A feszültség gyötrelmes. Esti vigasztalóan simogatja a buksiját: ne félj, nem tud kijönni; megvéd bennünket a kerítés [migránssimogató!]!
A kerítésről pereg a rozsda, ahogy rázkódik a dühödt támadástól. Nárcisz már nincs egyedül, egy idős, vak komondor is csatlakozik a maga erőtlen módján, tán a szukáira vadászó bandák távoltartása érdekében. Nárcisz vadul fölugrik a szögesdrótig, gyalázkodva, mintha Dantét azon nyomban darabokra szaggatná, ha hozzáférhetne. Dante pedig, bár Esti mellett maradhatna elhaladtukban, a kerítéshez megy; így kell tennie; tartózkodása belső törvényeket sértene meg. Odamegy tehát, és bal hátsó lábát megemelve, zárkózott képpel véghezviszi az áldozati cselekvényt, halk gyalázkodás és siralom közepette. Végül Esti kutyája él szabadságával és eltávolodik. Rettenetes pillanat ez a kerítés mögé zárt eb számára. Nem tudja elviselni, iszonyú indulatában teljes erejéből a rácsnak ront… A szörnyű átkozódás szűkölésbe csap át, és végre elnémul.
Utójáték: Esti kéthangú füttyjelére, mely alaphangból és mély kvartból áll, ahogy Schubert befejezetlen szimfóniájának második tétele kezdődik – ez a jeladás körülbelül egy kéttagú nevet kiáltó hívogatással egyenértékű – Dante vonakodva megfordul, és szomorúan hazafelé indul…
Aki évtizedekig ugyanazon zenekar élén, változatlan lelkesedéssel, hittel képes hétről-hétre (akár napról-napra) színpadra állni, nem csökkenő örömmel veszi kezébe a hangszerét próbán, lemezfelvételen, hangbeálláson, koncerten – nos, Ő birtokában lehet a Titoknak. Tudnia kell valamit, amiről a mai zenészgenerációk, már húszévesen is fáradt, kiábrándult tagjainak talán sejtelmük sincs. Valamit, ami nagyobb kincs lehet, mint akár a legdrágább mesterhangszer. Benkó Sándor gondolatai talán felfrissítik az örökké panaszkodó, cinikus, kedvetlen profik hivatástudatát is…
"Nehéz a témáról úgy beszélni, hogy ne legyünk igazságtalanok a jazzmuzsikusok mai generációjával szemben. Ezért megpróbálom a Benkó Dixieland titkát olyan oldalról megközelíteni, amit még soha nem fedett fel senki.
A mai fiatal kollégák kiválóan képzettek, egy teljesen nyitott világban szakmaként választották a jazzmuzsikát, bármikor hozzáférhettek a világ jazztörténetéhez, a nagy elődök majd minden felvételéhez. A minden napok közkincse lett mindaz, ami pár évtizede a „tiltott gyümölcs” kategóriájába tartozott. Közben a jazz elveszítette „egzotikus” különlegességét, a „másság” varázsát, - ami a mi pályafutásunkat komolyan befolyásolta. Jazz zenésznek lenni ma foglakozás, megélhetés – míg korábban hitvallás, egy különleges szerelem volt. Ez a különleges szerelem volt elsősorban az, ami a ma már negyvennégy éves Benő Dixieland zenekart a kezdetektől összekovácsolta. Lelkesedetünk a csak kevéssé ismert, sejtelmes New Orleans-ért, az akkor már ötven éves varázslatos dixie muzsikáért, az improvizálás különleges öröméért. Különleges melegséggel árasztott el bennünket a kottáival kordába zárt klasszikus zenéből való kitörés, az improvizáció lehetősége és újdonsága. Egyszerűen szerelmesei lettünk egy olyan műfajnak, amelyet igazából nem is ismertünk.
A zenekart nem a legjobb muzsikusokból válogatott profik, hanem jó barátok alakították. Lényegesebbnek tekintettük a csapatmunkát, mint az egyéni csillogást. Lassan, nagyon lassan haladtunk a megismerés folyamatában, véresen sok munkával küzdöttünk meg kis eredményekért. Gyakorlatilag nem volt kitől tanulni – kicsit nagyképűen azt is mondhatnám, hogy zanzásítva megéltük Louis Armstrong és a többi nagy előd életútját, ahogyan ők magát a műfajt, mi kialakítottuk a világtól elzártan a „magyar dixielandet”. A nehéz munka, az enyhén tűrt, vagy tiltott zenélés állandóan ébren tartotta „szerelmünket”, lelkesedésünket. Ha emellett még azt is figyelembe vesszük, hogy a pénz nem zavart bele ebbe az „idill”-be, megérthetjük az állandósult szenvedélyt. Ezt a szenvedélyt erősítették a sikerek. Mindig úgy irányítottam a Benkó Dixieland életét, hogy a sikerek erősítsék a lelkesedésünket. A fesztiválgyőzelmek, a kitüntetések, aranylemezek, vagy a világ minden táján bonyolított sikeres turnék a legszebb élményben részesítették a zenészeimet. Sokkal inkább hajtott bennünket a siker vágya, a tanulás lehetősége, mint az ezekkel együtt járó anyagi javak. Ezért ma már elmondhatjuk, hogy a jazz iránti szerelmünk táplálásának egyik leghatásosabb eszközének bizonyult, hogy a világ legjobb muzsikusai voltak szólista vendégeink koncerteken, turnékon, lemezfelvételeken. Hogyne lettünk volna lelkesek együtt koncertezni Milt Jackson-nal – a Modern Jazz Quartett géniuszával, vagy Stan Kenton első trombitásával, Mike Vax-el, Count Basie Big Band-jének három sztárjával (Buddy Tate, Al Grey, Joe Newman), az avantgárd Freddy Hubbarddal, vagy a legendás Harry Sweet Edisonnal, a dixieland kiemelkedő sztárjairól (Albert Nicholas, Wild Bill Davison, Chris Barber, Kenny Ball, Acker Bilk, Huub Janssen, Joe Muranyi, Henry Questa és még sokan mások) nem is beszélve. Mintegy nyolcvan kiemelkedő sztárral dolgozhattunk együtt. Az együtt játszás izgalma, a közös próbák tanulsága, a baráti estek és beszélgetések titkai olyan ismeretek tárházába vezettek bennünket, ami teljesen egyedülálló! Beavatottak lettünk, sokat tanultunk, és a SZERELEM egyre erősödött.
És lassan formálódott a TITOK! Egy olyan bűvös világba kerültünk, ahol a világsztár kollégák megszerettek, segítettek bennünket, ahol a siker meghozta az anyagi boldogulást is, ahol teljesen egyedülálló sztárnak érezhettük magunkat, és ahol az ötvenedik nagylemeznek is még ugyanúgy tudtunk örülni, mint az elsőnek. Mi mindezt úgy fogalmaztuk meg magunkban, hogy sikerült megtartanunk az „amatőr lelkesedést”, az amatőrök mindent elfelejtő önfeláldozását, éjjel-nappal motiváló lelkesedését! Sikerült elkerülnünk a pénz diktálta szükségességet, amit a mai kollégáknak nagyon nehéz lehet megoldani. Ehhez kellett az az amatőrként, gyakorlatilag pénz nélkül végigdolgozott és végig küzdött huszonöt év, ami ma már utólag egy szükségszerű befektetésnek látszik, de valójában az akkori körülmények által diktált egyedül járható útként létezett. Természetesen ma már a profivá vált Benkó Dixieland az árait maga diktálhatja. Itt kell visszakanyarodni az első gondolatra – mit is tanácsolhatok a ma ebből élő kollégáknak? Mi a tanulsága a mi életutunknak? Nálunk bevált, az élet igazolta, de lehet, hogy ma már nem hasznosítható recept: Nagyon kell szeretned azt, amit életed céljául választasz. Ne legyél hűtlen, amit szeretsz, ahhoz hosszú távon kell ragaszkodni. Többet érnek a tehetséges barátok, mint a kiemelkedő sztárok. Mindig a csapatban, és nem az egyénekben rejlik az erő és az eredmény. Le kell osztani a sikert, mindenkinek jusson belőle. A sikerre akkor is törekedni kell, ha pénzt nem hoz a konyhára. Állandóan és figyelve tanulni kell az öregektől, mert ők már minden olyan akadályon átvergődtek, amire a fiatalabbak még nem is gondoltak. A virtuozitásnál sokkal lényegesebb az egyéni íz, a zenekar egyéni stílusa. Soha ne kicsinyeld le mások munkáját, mindenben keresd meg az értéket. Ha gondolod, dicsérj, de soha ne becsmérelj! Szánj időt a sajtóra, vidáman nyilatkozz, soha ne panaszkodj. Tanuld meg a színpadi viselkedés alapszabályait, tiszteld meg a közönséged azzal, hogy elegánsan lépsz fel. Szeresd és becsüld meg a közönséged, mert belőle élsz, és ő tehet naggyá. Soha ne zavard meg a tapsot, élvezd az utolsó cseppjéig. Mindezek után élvezd, hogy népszerű ember lettél!"
A 19. század második felének és a 20 század elejének zeneírói tiszta zenén olyan zenét értettek, amely semmi más, csakis önmaga, vagyis zene: nem valamilyen szöveget fejez ki. A szövegben a zene bemocskolását látták, olyasvalamit, ami kilúgozza annak spirituális erejét. A tiszta zene hívei azt próbálták bizonyítani, hogy a zene szöveg nélkül is lehet szép és értelmes, sokan pedig amellett érveltek, hogy csakis szöveggel együtt lehet képes a zene arra, hogy teljes mértékben kiaknázza a jelentés benne rejlő lehetőségeit. A hangversenytermekben a tiszta zene uralkodik: a szimfóniákban, versenyművekben, zongoraszonátákban a bensőségességet, a szenvedélyt, a spirituális vigaszt kizárólag tisztán zenei eszközökkel jelenítik meg.
A zene diadala a szöveg fölött azonban tiszavirágéletűnek bizonyult…
Nincs, ki az életben Csak jót és szépet élt át, Kinek napfény És felhőtlen boldogság járt, Kinek rossz emlék Nem jutott, csak játék.
Kár, hogy az élet Nem égszínkék évekről szól, És a sors nem csak Másnak oszt minden bajból. Tudod, azt mondják, Felnövünk a gondoktól.
Hidd el, hogy Mától én vigyázok rád, Az életem csak rólad szól. Eltörlöm Szíved minden fájdalmát És védelek a bánattól.
Kell, aki szól, csak hogy tudd, Mindig számíthatsz rá, Aki nem kérdez, S fájdalmad meghallgatná. Veled érez és átölel, Ha bújsz hozzá.
Jó, mikor érzed, Hogy szíved a rossztól nem fél, Mikor nem számít más, Csak hogy melletted él, Kivel úgy érzed, Mindörökre élhetnél.
És akkor jön a – hogy is mondja George Fisher a Love Actually-ben? - csatakbuzi Elton John. Már elröpült felette az idő vasfoga, önmaga paródiájának látszik és hallatszik – amikor énekel, inkább az emlékeimet hallgatom -, de a Sanremo 2016 közönsége percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön – a műsorvezető Carlo Conti által támogatva - a nyomorék Ezio Bosso. A zongorához ül-áll, hatalmas erőfeszítéssel próbálja megőrizni egyensúlyát, néha ráborul a billentyűkre, de játszik! Csillogó szemmel. Azt mondja: a zene olyan, mint az élet: egyedül nem megy. A Sanremo 2016 közönségének is csillog a szeme, és percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön a mongol idióta Nicole Olrando. A Down-szindrómás atlétabajnok. Természetes, őszinte, vidám, önfeledt, kedves. Szeretetreméltó. „"Egy kromoszómával több van nekem; ez a boldogság-kromoszóma." A Sanremo 2016 közönségének csillog a szeme, és percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön a néger Cecile Vanessa Ngo Noug. Második generációs bevándorló. Elveszi az olaszok munkáját, de nem bánják. Amikor meztelenül látsz, nem érdekel, hogy fekete vagyok – énekli, és a Sanremo 2016 közönsége percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön a migránssimogató Irene Fornaciari. Tudjuk, kinek a kottájából énekel: édesapja, Zucchero dala a tenger közepén reményvesztetten hánykolódó menekültekről – közülük egy talán néhány év múlva a sanremói fesztiválon versenyez – szól. . A Sanremo 2016 közönsége percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön Eros Ramazotti,
Laura Pausini, Arisa, Enrico Ruggieri és a többiek; kezükben színes szalaggal üzenik: hasonlóak vagyunk, meg kell védenünk egymást! A Sanremo 2016 közönsége pedig percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
Tanuld meg szeretni ("a tonikot" - népszerű korabeli reklámszöveg) Elvist! - Komár László mondta nekem naponta, és én általa, Presser Gábor, Karácsony James, Faragó Judy István, Solti János és a többiek által megszerettem.
- A parabolában Dante, Esti Kornél kutyája, a civilizált polgár (másképpen: migránssimogatóliberálissorosbérenczsidófeministabuzeránsvegetariánusbiciklisanarchistakommunistahazaáruló), a kerítés mögött acsargó vakarcs pedig az idegengyűlölő seggfej (másképpen: nemzetiilliberáliskonzervatívkeresztényértéknemzetfajerkölcsérdekvédőegészségeshazafi) jelképe – mondtam a Művésznőnek a telefonba. A barátságunkkal visszaélve megkérhetlek, hogy illusztráld a szöveget?
„Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország.” – Orbán Viktor
Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!
Hát nem! Egyáltalán nem! - súgtam magamnak, feküdj csak nyugodtan! Hógolyót virágzik most a türelem; Tóth főhadnagy elvtárs, Várhegyi szakaszvezető elvtársra kacsintva, a rohamsisakomat próbálta eltalálni nyolc lépésről a jéggé dermedt hókásával. Néhányszor sikerült is neki; a vas bili minden koppanással előrébb csúszott az orromon. Ott feküdtem a Budapesti Határőr Ezred adyligeti gyakorlóterének dermesztő! poklában, kiszolgáltatva feletteseimnek [felettes – jó szó], mint aki megfagyott, lehugyozták, és abba belefagyott, s már mozdulni se képes, nem is akar, lesz, ami lesz. [Ami túlzás. De hirtelen ez a túlzás lesz a valóságos, ez a túlzás tölt be mindent, az érzékeket és a képzeletet, fölrémlik egy anarchiába hulló társadalom, a város, mint dzsungel, melyben különböző hordák uralkodnak, és ahol majd résen kell lenni, föl kell ismerni a fenevadakat.] Tényleg azt vártam, hogy fölébredjek.
Három nappal korábban [1981. december 31.-én] az 1. Kiképző Század eligazításán. Síry alezredes elvtárs szónokolt: „Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország! Az önök feladata ezeket a határokat akár az életük árán is védelmezni. Ezt követeli önöktől a haza!” Elhangzott néhány lelkesítő mondat a Szocialista Értékrend felsőbbrendűségéről, arról, hogy vége a liberális blablának nevezhető szellemi-ideológiai korszaknak, a nyugati [kapitalista – hehe!] világ morális értelemben megrendült; hanyatlik, szakadék felé tart, és ezért ébernek kell lennünk, mert végső agóniájában ránk támad…
„Önök felelősek a gyerekeikért, aztán a szüleikért, majd a lakóhelyükért, aztán jön a hazánk! A határokat [valamint Magyarország etnikai és kulturális összetételét] meg kell védeni.” Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal, de nagyjából ezt mondta.
A látvány ellenkezője így lenne leírható: a hős határvadászok büszkén, lelkesedéstől kipirult arccal, csillogó szemmel, dobogó szívvel hallgatják a – egy ideilleszthető eposzi jelzőt keresgélek…, megvan!: kötcsei - beszédet, késznek mutatkozván arra, hogy az eleven ördög [K.Z. szóvivő leleménye] ellen is megvédjék hazájukat!
A valóságban azonban az előttünk álló másfél nap ígérete vibrált az idegeinkben; a bevonulás óta, másfél hónap múltán, most először szabadulunk ki a laktanyából, ha rövid időre is, de visszatérhetünk a normális életbe, amitől a kaszárnya kerítése [nem egy GYoDA, de kerítésnek kerítés] választott el bennünket. Néhány perc és kézbe vehetjük, életünkben először, a katonakönyvünket, benne a kimaradás időpontjával (1981. december 31. 12.00 – 1982. január 1. 24.00), magunkra ölthetjük kimenőruhánkat és indulhatunk haza! A parancsnok még felhívta a figyelmet a határőrhöz méltó viselkedés fontosságára, és elhangzott a parancs: Oszolj! Majd:
Éry határőr, az alezredes elvtárshoz!
A lélegzetem megszegett: mi a fenét akarnak tőlem?! Ökölbeszorult gyomorral léptem be a századparancsnoki irodába:
Éry határőr, jelentkezem!
No, fiam, maga ugye zenész?
Letagadni sem tudtam volna; Várhegyi szakaszvezető elvtárs adategyeztetéskor a személyi igazolványom munkahely rubrikájából kiolvasta (csak úgy csöpögött hangjából a maró gúny): szellemi szabadfoglalkozású előadóművész… [Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!]
Iiiigen,…, de nem tehetek róla!
Síry alezredes bíztatóan vicsorgott. Elmondta, hogy itt a nagyszerű alkalom, hogy bizonyítsam a mitt’oménmimet; a dobogókői BM-üdülőbe zongorista kell a szilveszteri mulatsághoz! Ott lesz a belügyminiszter meg sok vezető elvtárs, akiknek a szórakoztatása hazafias kötelesség! (Akkoriban, ahogy ezt Gulyás Gergely képviselő is – hogy mit képvisel, ezzel most nem szöszölnék –, a régi szép időket emlegetve nyilatkozta nemrég: a Határőrség a Belügyminisztériumhoz tartozott. Hogy ez a képviselőnek miért volt olyan nagyszerűség, amit a gaz liberálisok leromboltak, nem értem, de ez itt most nem is fontos.) Ugyan nem parancsolhatják meg, hogy vállaljam a megtisztelő feladatot, de gondoljam végig a lehetőségeket, nézett rám szúrós szemekkel az alezredes.
De hiszen most mehetnék először haza! Ezt meg kell érteniük! Keressenek valaki mást!
Hát jó, Éry elvtárs, meglátjuk…
Megláttuk. Néhány pillanatig szívhattam be a szabadság levegőjét, éppen édesanyámnak panaszoltam a katonalét elviselhetetlen könnyűségét, a családi vacsorához készülődve, amikor egy rendőrautó állt meg a házunk előtt. Egy táviratot tartottak az orrom elé: szolgálati helyemre azonnal vonuljak be! Villogva, szirénázva felvittek a laktanyába, egyenesen az ügyeletes tiszt színe elé.
Éry elvtárs, a dobogókői üdülőbe megy, és zongorázik! (Nocsak, mégis megparancsolhatják?) Ne hozzon szégyent a Határőrségre!
Már vittek is tovább. Az üdülőbe érve egyenesen a kihalt bárba, a zongorához vezettek (az ebédlőben Járóka Sándor zenekara muzsikált, a nagyteremben diszkó pufogott): üljön le, játsszon, ha a miniszter elvtárs aludni megy, abbahagyhatja!
A bárban a zongorán és rajtam kívül nem maradt senki. Kényszeredetten nyomkodni kezdtem a billentyűket (nem egy Csodazongora, de egy, ennél azért többre hivatott, szép állapotú Bechstein); a piros műbőrfoteleknek, a színesen villogó lámpáknak, az üres bárpultnak játszottam. A jelenet kívülről-belülről valószerűtlennek tetszett, de volt benne valami szürreális izgalom. [Tényleg azt vártam, hogy felébredjek.] Előbb csak gépiesen kalapáltam, de a hangszer (lehet, hogy mégis Csodazongora) magával ragadott, elemelt a valóságból; elfelejtkeztem belügyminiszterről, alezredesről, őrmesterről, az egész vircsaftról: zongorázni kezdtem.
Lehetne így: hangokból építettem (katedrális helyett) -falat, -függönyt, -kerítést, körbekerítettem a mikrokozmoszomat, bezárkóztam, védtem a kultúrámat, értékeimet.
De fordítva is: kerítés helyett karám, rács, ketrec; nem magamat, őket kerítettem körbe, a határőröket, kultúrájukkal?, értékeikkel? együtt, s én kívül maradtam, egy civilizáltabb világban.
Vagy: elmenekültem, megszöktem, kivándoroltam, emigráltam a valóságból. A zene ki-, meg-, felszabadított, mintha röpültem volna: határ (kurzív tőlem) a csillagos ég! És akkor:
Mi ez a szar dzsessz?! Játszd a Csattanógacsucsut!
A kékfényes Szabó László – fontos a név: a korabeli közszolgálati televízió ikonikus alakja (afféle biztonságpolitikai szakértő), potentát, akinek, ha el tudtam volna zongorázni a nótáját, s ily módon a kegyeibe férkőzöm, hatalmában állt volna akár leszereltetni is engem időnek előtte. Akkoriban az önkényuralom képviselőjét [a képviselő is, mint a felettes] láttam benne, de ’89-ben kiderült róla: gerinces ember! „Én a régi rendszernek voltam az újságírója, hittem a szocializmusban, hittem abban, hogy belülről megjavítható a rendszer. A rendszerváltás hajnalán átgondoltam az életemet, és arra jutottam, ha tovább csinálom a munkám, akkor vagy engem köpnek le, vagy magamat köpöm szembe. Úgy döntöttem: leteszem a tollat, nem veszek a kezembe mikrofont, hátat fordítok a kamerának.”] hetykén a táncparkett közepére vezette partnernőjét várva az ismerős dallamot. Hát azt hiába várta: [mint akit lehugyoztak, de nem fagyott bele] az önérzetében megbántott művész felháborodásával lecsaptam a zongora fedelét, felpattantam, nem törődve a következményekkel, és a mögöttem lévő hónapok (kiképzés!) minden keserűségét cipelve kirohantam a m(M)ikrokozmoszból…
A Dobogókői Lázadás másnapján már az összes tiszt tudta az adyligeti laktanyában, hogy határőrhöz méltatlanul viselkedtem! Század- szakasz- és rajparancsnok egy emberként torolta meg a mundér becsületét meggyalázó függelemsértésemet [insubordinatio]. Vécét, bakancsot, ablakot, fegyvert, krumplit pucoltam, stokiztam, álldogáltam az ügyeletes asztalnál, zongora helyett a géptávírót püföltem, alaki szabályzatot magoltam…
És: kúsztam-másztam a gyakorlótér dermesztő poklában.
Látja ott azt a kerítést?! Az a határ! Elkúszik odáig, beássa magát egy lövészgödörbe, és védelmezi, őrzi, biztosítja, óvja, oltalmazza, vigyázza!
Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!
Egy hős felpattan, és rövid sorozatokkal határ-ozottan a náci gazemberek tudomására hozza, mit gondol az egész vircsaftról:
BASSZÁTOK MEG A KERÍTÉSETEKET! A KULTÚRÁTOKKAL EGYÜTT!
De az én Kalasnyikovomban (lásd: mellékelt ábra!) nem volt lőszer.
Ehelyett:
Na, most ment el a kedvem az egésztől! Mindennek van határa!
vendégszöveg: Esterházy Péter, Királyhegyi Pál (és Orbán Viktor, Kövér László)
A valóság ellenkezője a következőképpen lenne leírható:
a SzoCsoMa (Szociális Csomagküldő Mozgalom) tegnapi Derűs Jótékonysági Vásárán a nemzeti és keresztény honfiúk és honleányok, kik az európai kulturális értékek és a nemzet védelme mellett szívükön viselik a Nemzeti Nyomorultak sorsát is, egy emberként (hol az az egy?!) tolongtak, hogy adományaikkal, hozzájárulásaikkal enyhítsék honfitársaik [megint egy megtisztítandó szó!] gyötrelmeit:
"Mint Istentől kapott szép szemű magyar keresztény embereknek, legyen bennük elég határozottság és bátorság, elindulni és jó szemmel kikeresni, hol és mikor van lehetőségünk” segíteni a rászorulóknak, „csak így tudjuk megőrizni ezen a Földön Krisztus királyságát.” (Nem kifogástalanul pontos idézet a győri plébános könyörületes példabeszédéből.)
[A liberális migránssimogató hazaárulók közben megszégyenülten hajtották fából készült vaskarikájukat.]
Én mégis inkább maradnék a valóságnál, és Daróczi Ágnes, a Romano Instituto Alapítvány vezetőjének köszönetét másolom ide: Drága Barátaim! Sikeresen zárult a Jótékonysági vásár, idén 1/3-al többet sikerült összegyűjtenünk vásárlásaitokból, felajánlásaitokból. Aki vendégünk volt ma rövidebb-hosszabb időre, meggyőződhetett róla, milyen mély, szenvedélyes, sokoldalú és szépséges a mi kultúránk és milyen gazdag a mi lelkünk. Még akkor is, ha ma sokan közülünk nyomorban tengődnek. Nekik akarunk segíteni, nekik nyújtani reményt és emberséget.
Az Új Kor hajnalán, amikor a Nagy Áprilisi (vagy Májusi, nem emlékszem pontosan) Fülkeforradalom Aurórájának ágyúi dörögni kezdtek, a Csend koncert alapgondolata – siketeknek zenélni, így „érvelve a kirekesztés ellen” – még önheroikus ideának tűnt; afféle liberális, progresszív, toleráns, nyitott, be- és elfogadó, szabadelvű, jóindulatú, szolidáris, haladó, modern, felvilágosult, baloldali cuccnak.
Azóta eltelt néhány év, és helyreállt a rend a magyarok országában: kiseprűzték a liberális mocskot. Megszűnt a köztársaság, az Alkotmányból németszilárdságú alaptörvény lett, kifejlődött a Nemzeti Együttműködés Rendszere; Magyarország jobban teljesít: felépültek a stadionok és a kerítések, csökkent a rezsi, eltűnt a nyomor, jóllaktak a gyerekek, a reformok működnek…
A balogzoltán [Emberi Erőforrások Minisztériuma! - mint egy félrefordított szájenszfiksön regény, vagy méginkább a demokráciánál fejlettebb, illiberális rabszolgatartó társadalom intézménye: csak tiszta (Emberi Erő)forrásból!] formátumú államférfiak felszámolták a társadalmi igazságtalanságokat.
A hegedűszsuzsa formátumú (tartalomhoz a forma, mondta a Szerkesztő Asszony) államnők [kormánybiztosként, egymillió forintos apanázsért, fehér bőrüléses Audiból] megküzdöttek a nyomorral.
A kövérlászlók [„Az európai és a magyar baloldal igazságteremtő ereje is halott”!] mind emberileg, mind szakmailag (írom inkább: mind eszmeileg) egybeforrasztották a nemzetet.
A lázárjánosoktól [orbánviktor (egyes szám!) szellemi örökösei] megtudtuk, mindenki annyit ér, amije van.
Kényszeredetten nyomkodni kezdtem a billentyűket. Előbb csak gépiesen kalapáltam, de a hangszer (lehet, hogy csodazongora) magával ragadott, elemelt a valóságból; zongorázni kezdtem.
Lehetne így: hangokból építettem (katedrális helyett) -falat, -függönyt, -kerítést, körbekerítettem a mikrokozmoszomat, bezárkóztam, védtem a kultúrámat, értékeimet.
De fordítva is: kerítés helyett karám, rács, ketrec; nem magamat, őket kerítettem körbe, a határőröket, kultúrájukkal?, értékeikkel? együtt, s én kívül maradtam, egy civilizáltabb világban.
Vagy: elmenekültem, megszöktem, kivándoroltam, emigráltam a valóságból. A zene ki-, meg-, felszabadított, mintha röpültem volna: határ (kurzív tőlem) a csillagos ég! (grafika: Szigeti Edit)
November 3. Seres Rezső születésnapja. Seres Rezsőt tisztelem. A Szomorú vasárnapot utálom. Tisztelem Serest: utálható, inkább így: utálatra érdemes vagy méltó dalt komponálni művészet. Ezért próbáltam eljátszani a Szomorú vasárnapot. Hátha megkedvelem...
