Egy miskolci koncertre utazó zenekar mikrobuszának belseje, napjainkban:
SZAXOFONOS (a barátnője, vagy felesége kezét szorongatva, távolba meredő, ábrándos tekintettel):
Na jó, de milyen érzés lehet Stingnek lenni?
BASSZUSGITÁROS (cinikusan): Hát, mindenesetre nem kell izgulnia, hogy az esti buli átutalásos-e, vagy megkapja a gázsit a helyszínen.
SZAXOFONOS: Úgy értem, milyen érzés lehet tökéletes zenét játszani? Úgy bemenni a stúdióba, úgy felmenni a színpadra, hogy amit nyújt, kikezdhetetlen?
ZONGORISTA (a busz elejében ül, egy újságot lapozgatva hátrafordul): Szerintem ő is gyakran bizonytalan. Tele van kétellyel, megoldásra váró problémával, csak ezt mi, egyszeri zenészek nem halljuk a felvételein.
DOBOS: Akkor viszont miből gondolod, hogy ugyanúgy küszködik, mint mi?! Ha a lemezeit hallgatom, az az érzésem: egy zseniális művész magabiztos produkciója. Semmi esetlegesség. Ha a stúdióban bármi gond lehet, legfeljebb annyi, hogy a többféle nagyszerű megoldás közül melyiket válassza.
BASSZUSGITÁROS: De kifáradt. Én már nem érzem a zenéjében azt a mindent elsöprő alkotóerőt, ami korábban elakasztotta a lélegzetemet.
DOBOS: Azért mondod, mert nem hallgatod eleget. Én minél többször hallom, annál jobban szeretem.
GITÁROS (eddig csukott szemmel ült, azt hihettük, alszik - gúnyosan): Lehet, hogy te a kiválasztottak közé tartozol.
DOBOS (felhorgadva): Mit akarsz ezzel mondani?!
GITÁROS: Semmi különöset, de azért kíváncsi lennék rá, mire menne Sting, mondjuk egy ródsó áhítatos közönsége előtt. Talán az istenek zenéje sem hallható a földi halandó számára. Másképpen: van, aki egy pohár jéghideg kólát többre becsül a nektárnál.
SZŐKE VOKALISTA: Mi az a nektár?
MIND: Az istenek itala.
SZAXOFONOS: Na jó, akkor most milyen érzés Stingnek lenni?
ZONGORISTA: Azt hiszem, Chick Corea mondta: minél többet tudsz a zenéről, annál jobban érted, mennyi mindent kell még megtanulnod… Úgy is mondhatnám: kis tehetség-kis fejtörés, nagy tehetség-nagy fejtörés.
DOBOS: Ez hülyeség! Szerintem Sting büszkén hátradőlve élvezi saját muzsikáját.
BASSZUSGITÁROS: Azért a remixeket kevésbé…
SZŐKE VOKALISTA: Nekem pont azok tetszenek a legjobban. Olyan trendi.
BASSZUSGITÁROS: Na, az pont neked készült.
SZŐKE VOKALISTA: Tényleg?
A többiek hangosan szörnyülködnek.
SZAXOFONOS: De mégis: milyen érzés lehet Stingnek lenni?!
SOFŐR (hátrakiabál): Mindjárt Miskolcon leszünk! Tudja valaki pontosan, hova kell mennünk?
Péterfy Bori új lemeze „nem fér bele a rotációba, mert nem egyezik a közszolgálati rádió egységes nőképével”!
Különös zeneszerkesztési elv – működni kész reform -, a „női princípium” manifesztuma!
Vajon egy rádió nőképe hogyan alakul ki? És: ha nőkép van, lennie kell férfiképnek is!
[Az imént hallott remekmű - szerzője Freddy Mercury – vajon befér a közszolgálati rádió rotációjába?]
Lennének drasztikus jelzőim a folyamat leírására, de inkább Csendben maradok: hallgassuk végig Péterfy Bori és a Love Band Szédülés című lemezét az első hangtól az utolsóig!
Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezét sem játszotta a korabeli rádió…
„Volt idő, amikor nagyjából ilyen szabályok között éltünk de ez elmúlt. Mellesleg a magam részéről Bródy szövegeivel akkor is igyekeztem „hangot” adni efölötti nemtetszésemnek. Miért ne mondhatnám el, milyennek is látom ezt a mi kis világunkat, önmagamat benne, vagy másokat, mit gondolok minderről, rólunk, mindnyájunkról és hogy mit érzek?. A dal számomra a pillanat lenyomata, ha úgy tetszik, látlelet a világról. Amikor azt éneklem: Miért hagytuk, hogy így legyen, vagy azt hogy… és ha engem lánckerék taposna alattam a föld is sírva beomolna… vagy hogy: azt mondta az én anyám ez a hely az én hazám… Arról énekelek, amit érzek, gondolok. Persze abban az előbb említett régi világban elő lehetett írni, hogy akkor a dal szóljon a szerelemről, azaz cipész maradj a kaptafánál. A művészember érzékeny „szerkezet”, kicsit talán úgy működik, mint egy „hőmérő”. Figyel és reagál.
Régen is ellentmondásos volt a világ de ma a helyzet, úgymond, fokozódik, feszültségek halmozódnak mindenfelé. Etnikai feszültségek, - igen anakronisztikus módon - vallási, vagy legalábbis vallási köntösbe bújt feszültségek, sima politikai feszültségek, és természetesen gazdasági feszültségek, a szegény és a gazdag világ közötti különbség. Kérdés, hogy a zene alapvetően érzelemgazdag közegében miképpen jelennek meg ezek a dolgok manapság, megjelennek-e egyáltalán, működik-e a művészetek tükör funkciója.
A könnyűzenében alapvető különbség van a megközelítések között. Vannak a trendlovagok, akik csak meg akarnak felelni a sablonnak, „megélhetési” muzsikusok. Nem akarnak semmit, csak sikert, illetve pénzt. Sokat. Nincs mondandójuk, nincsenek gondolataik, mozdulataik is betanultak, a jelmezük sem a sajátjuk, csak amit a divat előír, azt alkalmazzák. Minimal art: eldobható „műanyag zene”, a megtévesztésig egyforma „csomagolásban”. A másik hozzáállás, amikor így vagy úgy, de jelen van az alkotás vágya, a szerző, előadó önmagából szeretne kifejezni valamit a zenéjével.”
Nagy Feró szerint: „a zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással”. [A "minek mindenbe belekeverni a poltikát?!" - a status quót védelmező, széleslátókörű, tájékozott és éleselméjű hozzászólók princípiuma a nemzeti együttműködés üzenőfalán is.] Egy ideális társadalmi rendszerben lehetne ez a természetes munkamegosztás, de ma Magyarországon…?! (Most következhetne a Nagy Feró-életmű szakmai bírálata, esetleg – mivel nem értek egyet a „nemzet csótányának” véleményével – az Orbán Band országlásának kritikája, de inkább térjünk vissza eredeti témánkhoz!) De vajon hol húzódik a határ a művészet és a társadalombírálat, vagy a politika között? Könnyedén leválasztható-e az etikai, erkölcsi, eszmei mondanivaló a hordozó közegről például a pop-rockzene esetében. Akkor politizál-e hatékonyabban (egyértelműen) egy zenész, ha tiltakozó röpiratot ír alá, vagy ha dalaiban következetesen képviselni képes meghatározható értékeket, elveket? Ugye nem kell magyaráznom, miért pont Koncz Zsuzsát kérdeztem erről?
Nem tudom, milyen lenne egy olyan élet amilyet a fenti idézet sugall? Te cipész vagy csinálj cipőt, ne törődj, az időjárással, az úttal, a ruhával se, csak a cipővel, ahhoz értesz. Ha csak bakancsot gyárthatsz, mert az kell a katonának, ne akarj báli cipőt, mert az tilos, és ne is tégy semmit, hogy ez megváltozzon. Maradj a kaptafádnál, hiszen Te csak cipész vagy. A háború, vagy a béke nem a Te dolgod azt mások csinálják. Te maximum halj bele, lehetőleg szó nélkül!
Volt idő, amikor nagyjából ilyen szabályok között éltünk de ez elmúlt. Mellesleg a magam részéről Bródy szövegeivel akkor is igyekeztem „hangot” adni efölötti nemtetszésemnek. Miért ne mondhatnám el, milyennek is látom ezt a mi kis világunkat, önmagamat benne, vagy másokat, mit gondolok minderről, rólunk, mindnyájunkról és hogy mit érzek? Én ezt nem hívom politizálásnak, ez inkább a felelősség vállalása mindazért, ami körülvesz. A dal számomra a pillanat lenyomata, ha úgy tetszik, látlelet a világról. Amikor azt éneklem: Miért hagytuk, hogy így legyen, vagy azt hogy… és ha engem lánckerék taposna alattam a föld is sírva beomolna… vagy hogy: azt mondta az én anyám ez a hely az én hazám… Arról énekelek, amit érzek, gondolok. Végtelenül leegyszerűsített, egyáltalán nem helytálló megállapítás az, hogy ezek a dalok politizálnának! Az ember közösségre ítéltetett lény, nem teheti meg, hogy nem veszi figyelembe a másikat, a többieket. Persze abban az előbb említett régi világban elő lehetett írni, hogy akkor a dal szóljon a szerelemről, azaz cipész maradj a kaptafánál. De volt másik véglet is, mikor pol-beat fesztivált rendeltek, ahol szólt dal az agresszor amerikai repülőről, esetleg Kennedy elnök gazságairól. Ez politika volt, nyom nélkül elmúlt, és mert nem rólunk szóltak ezek a dalok, nem volt semmilyen hatásuk.
A művészember érzékeny „szerkezet”, kicsit talán úgy működik, mint egy „hőmérő”. Figyel és reagál. Még az is, aki csak „zörög”, dübörög és üresnek tűnik a végtelenségig. Azt mondja: ” hé, világ , ilyen rémesnek, elviselhetetlennek látlak! Gondolkodj el ezen ”. És a „mondanivaló” így is hiteles, akkor is, ha én magam a zenével való „beszélgetés” híve vagyok. Örömmel éneklek a műfajban „őshonos” lírai, szerelmes dalokat, de nagyon izgat, hogy ezeken a hagyományos témákon kívül mi mindent lehet még megfogalmazni a műfaj keretein belül? Mindig is ez érdekelt. Ezért énekeltem, éneklek verseket is például.
Régen is ellentmondásos volt a világ de ma a helyzet, úgymond, fokozódik, feszültségek halmozódnak mindenfelé. Etnikai feszültségek, - igen anakronisztikus módon - vallási, vagy legalábbis vallási köntösbe bújt feszültségek, sima politikai feszültségek, és természetesen gazdasági feszültségek, a szegény és a gazdag világ közötti különbség. Ezek világméretű konfliktusok, és igen veszélyesek. Az ember egy puskaporos hordó tetején érzi magát. Kérdés, hogy a zene alapvetően érzelemgazdag közegében miképpen jelennek meg ezek a dolgok manapság, megjelennek-e egyáltalán, működik-e a művészetek tükör funkciója.
A könnyűzenében alapvető különbség van a megközelítések között. Vannak a trendlovagok, akik csak meg akarnak felelni a sablonnak, „megélhetési” muzsikusok. Nem akarnak semmit, csak sikert, illetve pénzt. Sokat. Nincs mondandójuk, nincsenek gondolataik, mozdulataik is betanultak, a jelmezük sem a sajátjuk, csak amit a divat előír, azt alkalmazzák. Minimal art: eldobható „műanyag zene”, a megtévesztésig egyforma „csomagolásban”. A másik hozzáállás, amikor így vagy úgy, de jelen van az alkotás vágya, a szerző, előadó önmagából szeretne kifejezni valamit a zenéjével. Ha politikus alkat, mintegy tükröt tart a másik, a társai, a társadalom elé, elmondja azt, hogy ő erről az egészről miképpen vélekedik. Vajon ezt miért ne tehetné?
A multinacionális cégek médiába való bevonulása viszont igazi politika. Azzal, hogy kizárólag az előbb említett üres divatzenét játsszák, azt sugallják: ez itt a világok legjobbika, nincs probléma, gond, bizonytalanság, félelem, az élet igazi „lányregény”. Mi csak egy piac vagyunk, ránk öntötték a saját árujuk legalját, mert a giccs mindig is önmagát forgalmazta, tehát azt. Egy kicsit sem érdekelte őket, milyenek a kulturális hagyományaink, mit is szeret valójában az itteni közönség. Eszi, nem eszi, nem kap mást, a szelektorok csak a legigénytelenebb „dömpingárura” reagálnak. És mivel igazi választék nincs, mert két ugyanolyanból nem lehet választani, hát egyenlőre eszi.
Most büszkén ott tarthatunk, pl. a televíziózásban, hogy a „latin” szappanopera áradat közepette nosztalgiával emlékezhetünk a jó „öreg” Dallasra. A könnyűzenét lenullázták. A magyar szakma egy részét belekényszerítik abba, hogy amennyiben jelen akar lenni a médianynyilvánosságban, csak a trendnek megfelelő zenéket gyártson, hiszen a külföldi tulajdonos, esetleg magyar helytartója, kizárólag ezt tartja piacképesnek. Szinte kilátástalan helyzetben kell versenyeznie a hazai könnyűzene jobbik felének, - és most itt elsősorban az új generációkra gondolok - a „gagyi kertitörpeáradattal”. Úgy néz ki, hogy a kelet-európai térségben a világ kulturális szemetesládája alakult ki, és nemigen látszik, hogy ez változni akarna. A nagyvilágban persze van más is, jobb is, izgalmasabb is, minőségi zene is, amivel a gazdasági eredményeket is hozni lehetne, de ez persze némi kockázattal is jár. Ennyit a kis magyar piac nem ér meg. ”Vigyük a pénzt és fussunk, utánunk az özönvíz”… nagyjából ilyesmi a stratégia. Majd ha az első kereskedelmi adó csődbe megy, mert az emberek megunják ezt az ízlésterrort, akkor lehet talán továbblépni, és ebből az ördögi körből kikeveredni.
Eddig ez egy esztétikai, ha úgy tetszik ízlésbeli vita. És mert különbözőek vagyunk, és vannak számosan, akik szeretik a „kertitörpét”, hát legyen az IS! Itt az is-en van a hangsúly, tehát hogy ne csak és kizárólag az! Lehessen mellette más is! Az megint más dolog, amikor az elfogadott európai normáknak, a civilizált világban kialakult szabályoknak, a humanizmusnak, vagy akár a bibliai tanításoknak ellentmondó a szövegkörnyezet egy médiában. Ez ellentmond a művészet „alaptermészetének” is, amely, felfogásom szerint összeköt, és nem kirekeszt, szeretetre és nem gyűlöletre tanít. Ezt nagyon sokan, nagyon különböző felfogású, nagyon különböző generációból jövő művészek, előadók, zeneszerzők, zenekarok gondoljuk így, és ha ezt nem csak egymást között beszéljük meg, hanem akár egy nyilatkozat formájában a közönségünknek is megmondjuk, az rendben van. Az ORTT, mint állami felügyelő hatóság megállapította, hogy a fennálló törvényekkel ellentétes, sok szempontból is törvénysértő a működése egy médiumnak. Mi is elmondhatjuk, hogy ezzel tökéletesen egyetértünk, és nem akarjuk hallani magunkat azon a helyen.
A napokban került a kezembe az a pár oldalas francia törvényelőkészítő leirat, amit mintaként annak idején terjesztettünk az arra illetékes törvényhozó urak között. Az eredeti kvóta-meghatározás, a francia zene részesedése a külföldivel szemben negyven százalékos! Sőt, ha jól tudom, ezt a kilencvenes évek elejéről származó törvényt azóta módosították hatvan százalékra. A médiatörvény kialakításakor megpróbáltuk megmagyarázni, hogy nagy hibát követnek el, ha védelem nélkül hagyják a magyar nyelvű zenét, de vonatkozik ez a magyar filmre is. Fütyültek ránk. Mára fehéren - feketén bebizonyosodott, hogy a törvény úgy rossz, ahogy van. (Az összes többi kuszaságot már ne is említsük kurátorostól, ORTT-stől.) Ez aztán a színtiszta politika, de nem művészi fokon, sajnos. A multikra nem haragudhatunk, hiszen ők saját természetük szerint működnek, a mi törvényeink azok, amelyek alkalmatlanok arra, hogy kordában tartsuk őket. Szóval a politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz. Ez nagyon nem jó, de tudomásul kell venni.
Remélem, hogy az emberek előbb-utóbb megunják azt a rémületes egyformaságot, ami most árad mindenfelől, rádióból, TV-ből, és már akkor sem nézik-hallgatják majd, ha nincs más. Amikor ezt a hirdetők is észreveszik (akik végső soron fizetik a médiát), akkor nem lesz elég haszon, a „pénztárgép” elhallgat, a rendszer összedől, és elkezdhetjük elölről az egészet. Na persze kell az is, hogy a politika kijavítsa a maga hibáját, és minél előbb teszi ezt, annál jobb!
Szigeti Edit filmetűdjével ünnepelhetem - méltó módon a naplóm 50.000-ik olvasóját.
["Esti Kornélt a gitáros- énekes-szövegíró Művésznőhöz a bélák elleni végeláthatatlan küzdelem megpróbáltatásai között edződött barátság fűzi; hasonlóan gondolkodnak a világról.
Egy emberként utálják a náci idiótákat, undorodnak az álszent, politikusnak látszó gazemberektől [gecik], irtóznak a hatalomvágyó diktátoroktól, megvetik a homofób jobbfaszokat, viszolyognak a xenofób kreténektől, rühellik a rasszista, antiszemita seggfejeket…
Egy emberként hiszik a demokráciát, lelkesednek az európaiságért, alapvetik a szolidaritást, elismerik az áldozatkész, tisztességes közemberek erőfeszítéseit, méltányolják a nyitottságot, sokra tartják a toleranciát, bíznak a progresszióban…
Dante – Esti Kornél kutyája (golden retiever!) – már az utca végén készülni kezd; pontosan tudja: ahogy a düledező viskó elé érnek, az acsargó vakarcs rögtön a kerítésnek ugrik, és torkaszakadtából káromolni kezdi az isteneket. Mintha bárki be akarná tenni a lábát nyomorúságos birodalmába – „Voi ch' entrate lasciate ognisperanza!”. A visszataszító potrohos, görbelábú, „Magyarország természetrajzi környezetében kialakult” kis dög, - afféle mini Kerberosz, csahol, vicsorog, rekedten ugatja a kerítés túloldalán lévőket. A példa ragadós - egyik kutya, másik eb - hamarosan kutyaugatástól zeng az egész környék. Ákossal szólva: a derék ház(haza)őrzők beteljesítik a kutyai princípiumot; önmegvalósításuk legmagasabb minősége: hörögve fenyegetni a kerítéshez közeledő idegeneket.
Dante domesztikált kifinomultságában rosszallóan figyeli [Tahó, erőszakos, sötét, elaljasodott, gyűlölködő, irigy és züllött prolivircsafttá változott Magyarország, és ezt bizony nem könnyű elviselni.], enyhe csodálkozással: felismeri bennem a nemzetidegen fajtát? Esti közelébe megy, olyan nyüszögést hallatva, mely elmondhatatlan, szóval ki nem fejezhető lelki kínról és szorongásról ad hírt, míg ugyanekkor az idegen, bezárt kutya őrjöngése észrevétlenül vágyódó, siralmasan féltékeny felhangokkal gazdagodik. Esti a törzskönyv és családfa kényes vonatkozásai fölött gyengéd emberséggel siklik el: az állatok lelkiállapotuk testi kifejezésében gátlástalanabbak és őszintébbek, bizonyos mértékben tehát emberibbek, mint mi – gondolja -; olyan szólásmondások, amelyek köztünk már csak erkölcsi értelmezésben, metaforaként élnek tovább, rájuk még találnak [példa: „az élősködők napjai gazdaállat híján meg vannak számlálva”].
Ekkor az utca másik végén felbukkan néhány koszos, csontsovány, halálra rémült kivert kutya. Az éhségtől, a hidegtől, a félelemtől reszketnek, idegeik pattanásig feszülnek, megugranak minden hangosabb zajtól. Csak ez kell Nárcisznak, habzó pofával tombol, tajtékzik, szinte megőrül dühében, a legdurvább szidalmakat küldi át a kerítésen. Dante segélykérően gazdája felé fordul, de Esti Kornél tanácstalanul széttárja a kezét. Az egyik nyomorult jószág ijedtében Esti lábainál keres menedéket, a lelke mélyéből felszakadó vinnyogással. A feszültség gyötrelmes. Esti vigasztalóan simogatja a buksiját: ne félj, nem tud kijönni; megvéd bennünket a kerítés [migránssimogató!]!
A kerítésről pereg a rozsda, ahogy rázkódik a dühödt támadástól. Nárcisz már nincs egyedül, egy idős, vak komondor is csatlakozik a maga erőtlen módján, tán a szukáira vadászó bandák távoltartása érdekében. Nárcisz vadul fölugrik a szögesdrótig, gyalázkodva, mintha Dantét azon nyomban darabokra szaggatná, ha hozzáférhetne. Dante pedig, bár Esti mellett maradhatna elhaladtukban, a kerítéshez megy; így kell tennie; tartózkodása belső törvényeket sértene meg. Odamegy tehát, és bal hátsó lábát megemelve, zárkózott képpel véghezviszi az áldozati cselekvényt, halk gyalázkodás és siralom közepette. Végül Esti kutyája él szabadságával és eltávolodik. Rettenetes pillanat ez a kerítés mögé zárt eb számára. Nem tudja elviselni, iszonyú indulatában teljes erejéből a rácsnak ront… A szörnyű átkozódás szűkölésbe csap át, és végre elnémul.
Utójáték: Esti kéthangú füttyjelére, mely alaphangból és mély kvartból áll, ahogy Schubert befejezetlen szimfóniájának második tétele kezdődik – ez a jeladás körülbelül egy kéttagú nevet kiáltó hívogatással egyenértékű – Dante vonakodva megfordul, és szomorúan hazafelé indul…
Aki évtizedekig ugyanazon zenekar élén, változatlan lelkesedéssel, hittel képes hétről-hétre (akár napról-napra) színpadra állni, nem csökkenő örömmel veszi kezébe a hangszerét próbán, lemezfelvételen, hangbeálláson, koncerten – nos, Ő birtokában lehet a Titoknak. Tudnia kell valamit, amiről a mai zenészgenerációk, már húszévesen is fáradt, kiábrándult tagjainak talán sejtelmük sincs. Valamit, ami nagyobb kincs lehet, mint akár a legdrágább mesterhangszer. Benkó Sándor gondolatai talán felfrissítik az örökké panaszkodó, cinikus, kedvetlen profik hivatástudatát is…
"Nehéz a témáról úgy beszélni, hogy ne legyünk igazságtalanok a jazzmuzsikusok mai generációjával szemben. Ezért megpróbálom a Benkó Dixieland titkát olyan oldalról megközelíteni, amit még soha nem fedett fel senki.
A mai fiatal kollégák kiválóan képzettek, egy teljesen nyitott világban szakmaként választották a jazzmuzsikát, bármikor hozzáférhettek a világ jazztörténetéhez, a nagy elődök majd minden felvételéhez. A minden napok közkincse lett mindaz, ami pár évtizede a „tiltott gyümölcs” kategóriájába tartozott. Közben a jazz elveszítette „egzotikus” különlegességét, a „másság” varázsát, - ami a mi pályafutásunkat komolyan befolyásolta. Jazz zenésznek lenni ma foglakozás, megélhetés – míg korábban hitvallás, egy különleges szerelem volt. Ez a különleges szerelem volt elsősorban az, ami a ma már negyvennégy éves Benő Dixieland zenekart a kezdetektől összekovácsolta. Lelkesedetünk a csak kevéssé ismert, sejtelmes New Orleans-ért, az akkor már ötven éves varázslatos dixie muzsikáért, az improvizálás különleges öröméért. Különleges melegséggel árasztott el bennünket a kottáival kordába zárt klasszikus zenéből való kitörés, az improvizáció lehetősége és újdonsága. Egyszerűen szerelmesei lettünk egy olyan műfajnak, amelyet igazából nem is ismertünk.
A zenekart nem a legjobb muzsikusokból válogatott profik, hanem jó barátok alakították. Lényegesebbnek tekintettük a csapatmunkát, mint az egyéni csillogást. Lassan, nagyon lassan haladtunk a megismerés folyamatában, véresen sok munkával küzdöttünk meg kis eredményekért. Gyakorlatilag nem volt kitől tanulni – kicsit nagyképűen azt is mondhatnám, hogy zanzásítva megéltük Louis Armstrong és a többi nagy előd életútját, ahogyan ők magát a műfajt, mi kialakítottuk a világtól elzártan a „magyar dixielandet”. A nehéz munka, az enyhén tűrt, vagy tiltott zenélés állandóan ébren tartotta „szerelmünket”, lelkesedésünket. Ha emellett még azt is figyelembe vesszük, hogy a pénz nem zavart bele ebbe az „idill”-be, megérthetjük az állandósult szenvedélyt. Ezt a szenvedélyt erősítették a sikerek. Mindig úgy irányítottam a Benkó Dixieland életét, hogy a sikerek erősítsék a lelkesedésünket. A fesztiválgyőzelmek, a kitüntetések, aranylemezek, vagy a világ minden táján bonyolított sikeres turnék a legszebb élményben részesítették a zenészeimet. Sokkal inkább hajtott bennünket a siker vágya, a tanulás lehetősége, mint az ezekkel együtt járó anyagi javak. Ezért ma már elmondhatjuk, hogy a jazz iránti szerelmünk táplálásának egyik leghatásosabb eszközének bizonyult, hogy a világ legjobb muzsikusai voltak szólista vendégeink koncerteken, turnékon, lemezfelvételeken. Hogyne lettünk volna lelkesek együtt koncertezni Milt Jackson-nal – a Modern Jazz Quartett géniuszával, vagy Stan Kenton első trombitásával, Mike Vax-el, Count Basie Big Band-jének három sztárjával (Buddy Tate, Al Grey, Joe Newman), az avantgárd Freddy Hubbarddal, vagy a legendás Harry Sweet Edisonnal, a dixieland kiemelkedő sztárjairól (Albert Nicholas, Wild Bill Davison, Chris Barber, Kenny Ball, Acker Bilk, Huub Janssen, Joe Muranyi, Henry Questa és még sokan mások) nem is beszélve. Mintegy nyolcvan kiemelkedő sztárral dolgozhattunk együtt. Az együtt játszás izgalma, a közös próbák tanulsága, a baráti estek és beszélgetések titkai olyan ismeretek tárházába vezettek bennünket, ami teljesen egyedülálló! Beavatottak lettünk, sokat tanultunk, és a SZERELEM egyre erősödött.
És lassan formálódott a TITOK! Egy olyan bűvös világba kerültünk, ahol a világsztár kollégák megszerettek, segítettek bennünket, ahol a siker meghozta az anyagi boldogulást is, ahol teljesen egyedülálló sztárnak érezhettük magunkat, és ahol az ötvenedik nagylemeznek is még ugyanúgy tudtunk örülni, mint az elsőnek. Mi mindezt úgy fogalmaztuk meg magunkban, hogy sikerült megtartanunk az „amatőr lelkesedést”, az amatőrök mindent elfelejtő önfeláldozását, éjjel-nappal motiváló lelkesedését! Sikerült elkerülnünk a pénz diktálta szükségességet, amit a mai kollégáknak nagyon nehéz lehet megoldani. Ehhez kellett az az amatőrként, gyakorlatilag pénz nélkül végigdolgozott és végig küzdött huszonöt év, ami ma már utólag egy szükségszerű befektetésnek látszik, de valójában az akkori körülmények által diktált egyedül járható útként létezett. Természetesen ma már a profivá vált Benkó Dixieland az árait maga diktálhatja. Itt kell visszakanyarodni az első gondolatra – mit is tanácsolhatok a ma ebből élő kollégáknak? Mi a tanulsága a mi életutunknak? Nálunk bevált, az élet igazolta, de lehet, hogy ma már nem hasznosítható recept: Nagyon kell szeretned azt, amit életed céljául választasz. Ne legyél hűtlen, amit szeretsz, ahhoz hosszú távon kell ragaszkodni. Többet érnek a tehetséges barátok, mint a kiemelkedő sztárok. Mindig a csapatban, és nem az egyénekben rejlik az erő és az eredmény. Le kell osztani a sikert, mindenkinek jusson belőle. A sikerre akkor is törekedni kell, ha pénzt nem hoz a konyhára. Állandóan és figyelve tanulni kell az öregektől, mert ők már minden olyan akadályon átvergődtek, amire a fiatalabbak még nem is gondoltak. A virtuozitásnál sokkal lényegesebb az egyéni íz, a zenekar egyéni stílusa. Soha ne kicsinyeld le mások munkáját, mindenben keresd meg az értéket. Ha gondolod, dicsérj, de soha ne becsmérelj! Szánj időt a sajtóra, vidáman nyilatkozz, soha ne panaszkodj. Tanuld meg a színpadi viselkedés alapszabályait, tiszteld meg a közönséged azzal, hogy elegánsan lépsz fel. Szeresd és becsüld meg a közönséged, mert belőle élsz, és ő tehet naggyá. Soha ne zavard meg a tapsot, élvezd az utolsó cseppjéig. Mindezek után élvezd, hogy népszerű ember lettél!"
A 19. század második felének és a 20 század elejének zeneírói tiszta zenén olyan zenét értettek, amely semmi más, csakis önmaga, vagyis zene: nem valamilyen szöveget fejez ki. A szövegben a zene bemocskolását látták, olyasvalamit, ami kilúgozza annak spirituális erejét. A tiszta zene hívei azt próbálták bizonyítani, hogy a zene szöveg nélkül is lehet szép és értelmes, sokan pedig amellett érveltek, hogy csakis szöveggel együtt lehet képes a zene arra, hogy teljes mértékben kiaknázza a jelentés benne rejlő lehetőségeit. A hangversenytermekben a tiszta zene uralkodik: a szimfóniákban, versenyművekben, zongoraszonátákban a bensőségességet, a szenvedélyt, a spirituális vigaszt kizárólag tisztán zenei eszközökkel jelenítik meg.
A zene diadala a szöveg fölött azonban tiszavirágéletűnek bizonyult…
Nincs, ki az életben Csak jót és szépet élt át, Kinek napfény És felhőtlen boldogság járt, Kinek rossz emlék Nem jutott, csak játék.
Kár, hogy az élet Nem égszínkék évekről szól, És a sors nem csak Másnak oszt minden bajból. Tudod, azt mondják, Felnövünk a gondoktól.
Hidd el, hogy Mától én vigyázok rád, Az életem csak rólad szól. Eltörlöm Szíved minden fájdalmát És védelek a bánattól.
Kell, aki szól, csak hogy tudd, Mindig számíthatsz rá, Aki nem kérdez, S fájdalmad meghallgatná. Veled érez és átölel, Ha bújsz hozzá.
Jó, mikor érzed, Hogy szíved a rossztól nem fél, Mikor nem számít más, Csak hogy melletted él, Kivel úgy érzed, Mindörökre élhetnél.
És akkor jön a – hogy is mondja George Fisher a Love Actually-ben? - csatakbuzi Elton John. Már elröpült felette az idő vasfoga, önmaga paródiájának látszik és hallatszik – amikor énekel, inkább az emlékeimet hallgatom -, de a Sanremo 2016 közönsége percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön – a műsorvezető Carlo Conti által támogatva - a nyomorék Ezio Bosso. A zongorához ül-áll, hatalmas erőfeszítéssel próbálja megőrizni egyensúlyát, néha ráborul a billentyűkre, de játszik! Csillogó szemmel. Azt mondja: a zene olyan, mint az élet: egyedül nem megy. A Sanremo 2016 közönségének is csillog a szeme, és percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön a mongol idióta Nicole Olrando. A Down-szindrómás atlétabajnok. Természetes, őszinte, vidám, önfeledt, kedves. Szeretetreméltó. „"Egy kromoszómával több van nekem; ez a boldogság-kromoszóma." A Sanremo 2016 közönségének csillog a szeme, és percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön a néger Cecile Vanessa Ngo Noug. Második generációs bevándorló. Elveszi az olaszok munkáját, de nem bánják. Amikor meztelenül látsz, nem érdekel, hogy fekete vagyok – énekli, és a Sanremo 2016 közönsége percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön a migránssimogató Irene Fornaciari. Tudjuk, kinek a kottájából énekel: édesapja, Zucchero dala a tenger közepén reményvesztetten hánykolódó menekültekről – közülük egy talán néhány év múlva a sanremói fesztiválon versenyez – szól. . A Sanremo 2016 közönsége percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
És akkor jön Eros Ramazotti,
Laura Pausini, Arisa, Enrico Ruggieri és a többiek; kezükben színes szalaggal üzenik: hasonlóak vagyunk, meg kell védenünk egymást! A Sanremo 2016 közönsége pedig percekig felállva tapsol; ünnepli a sokszínűséget.
Tanuld meg szeretni ("a tonikot" - népszerű korabeli reklámszöveg) Elvist! - Komár László mondta nekem naponta, és én általa, Presser Gábor, Karácsony James, Faragó Judy István, Solti János és a többiek által megszerettem.
- A parabolában Dante, Esti Kornél kutyája, a civilizált polgár (másképpen: migránssimogatóliberálissorosbérenczsidófeministabuzeránsvegetariánusbiciklisanarchistakommunistahazaáruló), a kerítés mögött acsargó vakarcs pedig az idegengyűlölő seggfej (másképpen: nemzetiilliberáliskonzervatívkeresztényértéknemzetfajerkölcsérdekvédőegészségeshazafi) jelképe – mondtam a Művésznőnek a telefonba. A barátságunkkal visszaélve megkérhetlek, hogy illusztráld a szöveget?
„Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország.” – Orbán Viktor
Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!
Hát nem! Egyáltalán nem! - súgtam magamnak, feküdj csak nyugodtan! Hógolyót virágzik most a türelem; Tóth főhadnagy elvtárs, Várhegyi szakaszvezető elvtársra kacsintva, a rohamsisakomat próbálta eltalálni nyolc lépésről a jéggé dermedt hókásával. Néhányszor sikerült is neki; a vas bili minden koppanással előrébb csúszott az orromon. Ott feküdtem a Budapesti Határőr Ezred adyligeti gyakorlóterének dermesztő! poklában, kiszolgáltatva feletteseimnek [felettes – jó szó], mint aki megfagyott, lehugyozták, és abba belefagyott, s már mozdulni se képes, nem is akar, lesz, ami lesz. [Ami túlzás. De hirtelen ez a túlzás lesz a valóságos, ez a túlzás tölt be mindent, az érzékeket és a képzeletet, fölrémlik egy anarchiába hulló társadalom, a város, mint dzsungel, melyben különböző hordák uralkodnak, és ahol majd résen kell lenni, föl kell ismerni a fenevadakat.] Tényleg azt vártam, hogy fölébredjek.
Három nappal korábban [1981. december 31.-én] az 1. Kiképző Század eligazításán. Síry alezredes elvtárs szónokolt: „Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország! Az önök feladata ezeket a határokat akár az életük árán is védelmezni. Ezt követeli önöktől a haza!” Elhangzott néhány lelkesítő mondat a Szocialista Értékrend felsőbbrendűségéről, arról, hogy vége a liberális blablának nevezhető szellemi-ideológiai korszaknak, a nyugati [kapitalista – hehe!] világ morális értelemben megrendült; hanyatlik, szakadék felé tart, és ezért ébernek kell lennünk, mert végső agóniájában ránk támad…
„Önök felelősek a gyerekeikért, aztán a szüleikért, majd a lakóhelyükért, aztán jön a hazánk! A határokat [valamint Magyarország etnikai és kulturális összetételét] meg kell védeni.” Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal, de nagyjából ezt mondta.
A látvány ellenkezője így lenne leírható: a hős határvadászok büszkén, lelkesedéstől kipirult arccal, csillogó szemmel, dobogó szívvel hallgatják a – egy ideilleszthető eposzi jelzőt keresgélek…, megvan!: kötcsei - beszédet, késznek mutatkozván arra, hogy az eleven ördög [K.Z. szóvivő leleménye] ellen is megvédjék hazájukat!
A valóságban azonban az előttünk álló másfél nap ígérete vibrált az idegeinkben; a bevonulás óta, másfél hónap múltán, most először szabadulunk ki a laktanyából, ha rövid időre is, de visszatérhetünk a normális életbe, amitől a kaszárnya kerítése [nem egy GYoDA, de kerítésnek kerítés] választott el bennünket. Néhány perc és kézbe vehetjük, életünkben először, a katonakönyvünket, benne a kimaradás időpontjával (1981. december 31. 12.00 – 1982. január 1. 24.00), magunkra ölthetjük kimenőruhánkat és indulhatunk haza! A parancsnok még felhívta a figyelmet a határőrhöz méltó viselkedés fontosságára, és elhangzott a parancs: Oszolj! Majd:
Éry határőr, az alezredes elvtárshoz!
A lélegzetem megszegett: mi a fenét akarnak tőlem?! Ökölbeszorult gyomorral léptem be a századparancsnoki irodába:
Éry határőr, jelentkezem!
No, fiam, maga ugye zenész?
Letagadni sem tudtam volna; Várhegyi szakaszvezető elvtárs adategyeztetéskor a személyi igazolványom munkahely rubrikájából kiolvasta (csak úgy csöpögött hangjából a maró gúny): szellemi szabadfoglalkozású előadóművész… [Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!]
Iiiigen,…, de nem tehetek róla!
Síry alezredes bíztatóan vicsorgott. Elmondta, hogy itt a nagyszerű alkalom, hogy bizonyítsam a mitt’oménmimet; a dobogókői BM-üdülőbe zongorista kell a szilveszteri mulatsághoz! Ott lesz a belügyminiszter meg sok vezető elvtárs, akiknek a szórakoztatása hazafias kötelesség! (Akkoriban, ahogy ezt Gulyás Gergely képviselő is – hogy mit képvisel, ezzel most nem szöszölnék –, a régi szép időket emlegetve nyilatkozta nemrég: a Határőrség a Belügyminisztériumhoz tartozott. Hogy ez a képviselőnek miért volt olyan nagyszerűség, amit a gaz liberálisok leromboltak, nem értem, de ez itt most nem is fontos.) Ugyan nem parancsolhatják meg, hogy vállaljam a megtisztelő feladatot, de gondoljam végig a lehetőségeket, nézett rám szúrós szemekkel az alezredes.
De hiszen most mehetnék először haza! Ezt meg kell érteniük! Keressenek valaki mást!
Hát jó, Éry elvtárs, meglátjuk…
Megláttuk. Néhány pillanatig szívhattam be a szabadság levegőjét, éppen édesanyámnak panaszoltam a katonalét elviselhetetlen könnyűségét, a családi vacsorához készülődve, amikor egy rendőrautó állt meg a házunk előtt. Egy táviratot tartottak az orrom elé: szolgálati helyemre azonnal vonuljak be! Villogva, szirénázva felvittek a laktanyába, egyenesen az ügyeletes tiszt színe elé.
Éry elvtárs, a dobogókői üdülőbe megy, és zongorázik! (Nocsak, mégis megparancsolhatják?) Ne hozzon szégyent a Határőrségre!
Már vittek is tovább. Az üdülőbe érve egyenesen a kihalt bárba, a zongorához vezettek (az ebédlőben Járóka Sándor zenekara muzsikált, a nagyteremben diszkó pufogott): üljön le, játsszon, ha a miniszter elvtárs aludni megy, abbahagyhatja!
A bárban a zongorán és rajtam kívül nem maradt senki. Kényszeredetten nyomkodni kezdtem a billentyűket (nem egy Csodazongora, de egy, ennél azért többre hivatott, szép állapotú Bechstein); a piros műbőrfoteleknek, a színesen villogó lámpáknak, az üres bárpultnak játszottam. A jelenet kívülről-belülről valószerűtlennek tetszett, de volt benne valami szürreális izgalom. [Tényleg azt vártam, hogy felébredjek.] Előbb csak gépiesen kalapáltam, de a hangszer (lehet, hogy mégis Csodazongora) magával ragadott, elemelt a valóságból; elfelejtkeztem belügyminiszterről, alezredesről, őrmesterről, az egész vircsaftról: zongorázni kezdtem.
Lehetne így: hangokból építettem (katedrális helyett) -falat, -függönyt, -kerítést, körbekerítettem a mikrokozmoszomat, bezárkóztam, védtem a kultúrámat, értékeimet.
De fordítva is: kerítés helyett karám, rács, ketrec; nem magamat, őket kerítettem körbe, a határőröket, kultúrájukkal?, értékeikkel? együtt, s én kívül maradtam, egy civilizáltabb világban.
Vagy: elmenekültem, megszöktem, kivándoroltam, emigráltam a valóságból. A zene ki-, meg-, felszabadított, mintha röpültem volna: határ (kurzív tőlem) a csillagos ég! És akkor:
Mi ez a szar dzsessz?! Játszd a Csattanógacsucsut!
A kékfényes Szabó László – fontos a név: a korabeli közszolgálati televízió ikonikus alakja (afféle biztonságpolitikai szakértő), potentát, akinek, ha el tudtam volna zongorázni a nótáját, s ily módon a kegyeibe férkőzöm, hatalmában állt volna akár leszereltetni is engem időnek előtte. Akkoriban az önkényuralom képviselőjét [a képviselő is, mint a felettes] láttam benne, de ’89-ben kiderült róla: gerinces ember! „Én a régi rendszernek voltam az újságírója, hittem a szocializmusban, hittem abban, hogy belülről megjavítható a rendszer. A rendszerváltás hajnalán átgondoltam az életemet, és arra jutottam, ha tovább csinálom a munkám, akkor vagy engem köpnek le, vagy magamat köpöm szembe. Úgy döntöttem: leteszem a tollat, nem veszek a kezembe mikrofont, hátat fordítok a kamerának.”] hetykén a táncparkett közepére vezette partnernőjét várva az ismerős dallamot. Hát azt hiába várta: [mint akit lehugyoztak, de nem fagyott bele] az önérzetében megbántott művész felháborodásával lecsaptam a zongora fedelét, felpattantam, nem törődve a következményekkel, és a mögöttem lévő hónapok (kiképzés!) minden keserűségét cipelve kirohantam a m(M)ikrokozmoszból…
A Dobogókői Lázadás másnapján már az összes tiszt tudta az adyligeti laktanyában, hogy határőrhöz méltatlanul viselkedtem! Század- szakasz- és rajparancsnok egy emberként torolta meg a mundér becsületét meggyalázó függelemsértésemet [insubordinatio]. Vécét, bakancsot, ablakot, fegyvert, krumplit pucoltam, stokiztam, álldogáltam az ügyeletes asztalnál, zongora helyett a géptávírót püföltem, alaki szabályzatot magoltam…
És: kúsztam-másztam a gyakorlótér dermesztő poklában.
Látja ott azt a kerítést?! Az a határ! Elkúszik odáig, beássa magát egy lövészgödörbe, és védelmezi, őrzi, biztosítja, óvja, oltalmazza, vigyázza!
Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!
Egy hős felpattan, és rövid sorozatokkal határ-ozottan a náci gazemberek tudomására hozza, mit gondol az egész vircsaftról:
BASSZÁTOK MEG A KERÍTÉSETEKET! A KULTÚRÁTOKKAL EGYÜTT!
De az én Kalasnyikovomban (lásd: mellékelt ábra!) nem volt lőszer.
Ehelyett:
Na, most ment el a kedvem az egésztől! Mindennek van határa!
vendégszöveg: Esterházy Péter, Királyhegyi Pál (és Orbán Viktor, Kövér László)
A valóság ellenkezője a következőképpen lenne leírható:
a SzoCsoMa (Szociális Csomagküldő Mozgalom) tegnapi Derűs Jótékonysági Vásárán a nemzeti és keresztény honfiúk és honleányok, kik az európai kulturális értékek és a nemzet védelme mellett szívükön viselik a Nemzeti Nyomorultak sorsát is, egy emberként (hol az az egy?!) tolongtak, hogy adományaikkal, hozzájárulásaikkal enyhítsék honfitársaik [megint egy megtisztítandó szó!] gyötrelmeit:
"Mint Istentől kapott szép szemű magyar keresztény embereknek, legyen bennük elég határozottság és bátorság, elindulni és jó szemmel kikeresni, hol és mikor van lehetőségünk” segíteni a rászorulóknak, „csak így tudjuk megőrizni ezen a Földön Krisztus királyságát.” (Nem kifogástalanul pontos idézet a győri plébános könyörületes példabeszédéből.)
[A liberális migránssimogató hazaárulók közben megszégyenülten hajtották fából készült vaskarikájukat.]
Én mégis inkább maradnék a valóságnál, és Daróczi Ágnes, a Romano Instituto Alapítvány vezetőjének köszönetét másolom ide: Drága Barátaim! Sikeresen zárult a Jótékonysági vásár, idén 1/3-al többet sikerült összegyűjtenünk vásárlásaitokból, felajánlásaitokból. Aki vendégünk volt ma rövidebb-hosszabb időre, meggyőződhetett róla, milyen mély, szenvedélyes, sokoldalú és szépséges a mi kultúránk és milyen gazdag a mi lelkünk. Még akkor is, ha ma sokan közülünk nyomorban tengődnek. Nekik akarunk segíteni, nekik nyújtani reményt és emberséget.
Az Új Kor hajnalán, amikor a Nagy Áprilisi (vagy Májusi, nem emlékszem pontosan) Fülkeforradalom Aurórájának ágyúi dörögni kezdtek, a Csend koncert alapgondolata – siketeknek zenélni, így „érvelve a kirekesztés ellen” – még önheroikus ideának tűnt; afféle liberális, progresszív, toleráns, nyitott, be- és elfogadó, szabadelvű, jóindulatú, szolidáris, haladó, modern, felvilágosult, baloldali cuccnak.
Azóta eltelt néhány év, és helyreállt a rend a magyarok országában: kiseprűzték a liberális mocskot. Megszűnt a köztársaság, az Alkotmányból németszilárdságú alaptörvény lett, kifejlődött a Nemzeti Együttműködés Rendszere; Magyarország jobban teljesít: felépültek a stadionok és a kerítések, csökkent a rezsi, eltűnt a nyomor, jóllaktak a gyerekek, a reformok működnek…
A balogzoltán [Emberi Erőforrások Minisztériuma! - mint egy félrefordított szájenszfiksön regény, vagy méginkább a demokráciánál fejlettebb, illiberális rabszolgatartó társadalom intézménye: csak tiszta (Emberi Erő)forrásból!] formátumú államférfiak felszámolták a társadalmi igazságtalanságokat.
A hegedűszsuzsa formátumú (tartalomhoz a forma, mondta a Szerkesztő Asszony) államnők [kormánybiztosként, egymillió forintos apanázsért, fehér bőrüléses Audiból] megküzdöttek a nyomorral.
A kövérlászlók [„Az európai és a magyar baloldal igazságteremtő ereje is halott”!] mind emberileg, mind szakmailag (írom inkább: mind eszmeileg) egybeforrasztották a nemzetet.
A lázárjánosoktól [orbánviktor (egyes szám!) szellemi örökösei] megtudtuk, mindenki annyit ér, amije van.
Kényszeredetten nyomkodni kezdtem a billentyűket. Előbb csak gépiesen kalapáltam, de a hangszer (lehet, hogy csodazongora) magával ragadott, elemelt a valóságból; zongorázni kezdtem.
Lehetne így: hangokból építettem (katedrális helyett) -falat, -függönyt, -kerítést, körbekerítettem a mikrokozmoszomat, bezárkóztam, védtem a kultúrámat, értékeimet.
De fordítva is: kerítés helyett karám, rács, ketrec; nem magamat, őket kerítettem körbe, a határőröket, kultúrájukkal?, értékeikkel? együtt, s én kívül maradtam, egy civilizáltabb világban.
Vagy: elmenekültem, megszöktem, kivándoroltam, emigráltam a valóságból. A zene ki-, meg-, felszabadított, mintha röpültem volna: határ (kurzív tőlem) a csillagos ég! (grafika: Szigeti Edit)
November 3. Seres Rezső születésnapja. Seres Rezsőt tisztelem. A Szomorú vasárnapot utálom. Tisztelem Serest: utálható, inkább így: utálatra érdemes vagy méltó dalt komponálni művészet. Ezért próbáltam eljátszani a Szomorú vasárnapot. Hátha megkedvelem...
Esti Kornél azt álmodta: feleségül ment Németh Szilárdhoz. Verejtékben úszva ébredt. Noboszmeg, morogta archaikusan maga elé, de a dermedt csendet nem oldotta a rusztikus közlés. Mindennek van határa! De aztán lecsendesítve az elméjében háborgó zűrzavart, megpróbált visszailleszkedni álmába. Szerelmesen hozzábújt párjához, lágyan simogatta a sörtéket buksi fején, morzsolgatta a fülcimpáját, mert tudta, hogy azt szereti. [Te vagy az, Viktor?] Bizalmasan, gyengéden voltak együtt, Németh Szilárd érzelmektől túlcsorduló tekintete szenvedélyes rajongással kapcsolódott hitveséébe. Aztán ez a behemót mackó [ő egy nagydarab kincs! – mondaná Esti édesanyja] lomhán kibontakozott kedvese öleléséből, dolgoznom kell, brummogta, meg kell akadályoznom a népvándorlást.
De Esti Kornél (Kornélia?) álmában boszorkánnyá változott, akit arra tanítottak, hogy minden földi halandót térítsen le az útjáról, szépségével, jóságával kerítse hatalmába. [„De vigyázzon jól, mert ha egyszer valakit nem sikerül megszereznie, örökös vágy, örökös fájdalom költözik szívébe, mit nem pusztíthat el már soha.”] Pillantását férje szoborszépségű arcvonásaira szegezve kimondta: a menekülőknek segíteni kell! Bizonytalanul suttogott, még az álomban is érezve a közlés iszonytató súlyát, de a nagy formátumú államférfi felneszelt. Te is feleségem, Kornélia?! Te is hazaáruló, nemzetvesztő, álhumánus libezsibuzokomcsibérenc vagy, aki saját népe ellen fordul, kvázi ráront?! Aki a Magyar Asszonyok Megerőszakolására Buzdít (ennyi nagybetű elég)?! Testvéreid halálát kívánod, a szülőföldedet elözönlő négyéves terroristák és anyáik kése által! Hát nem érted?! Ezek el akarnak minket pusztítani! Sőt, széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak, elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak! Esti Kornélia csak lassan jött rá, hogy a valóban fontos ügyekben semmiféle varázslat nem számít. így lett ez a boszorkány is bátor. És szomorú.
Most, hogy nyilvánvalóvá vált, a mi Szilárdunk áspiskígyót melengetett a kebelén, csak egy megoldás maradt: a CÖF-höz fordulni: égessék meg a boszorkányt!
A zene az ember – a beszédnél is ősibb – kifejezési formája, a legmagasabb rendű hallható harmónia, nem közvetlen információ, hanem az érzelmek közvetítésének médiuma. A zene elképzelhetetlen – mégoly ösztönös – érzelmek nélkül; befogadásának feltétele a minél fejlettebb érzelmi intelligencia. A zene az empátia művészete, hogy hatni tudjon, hogy érzékeljük, felfogjuk a zene „üzenetét”, külső és belső Csendre van szükségünk – a hallás képességére. (Akinek füle van, hallja meg!”) De nem csak belső csend, belső harmónia, másképpen: belső rend kell! A bensőnk rezonál a hallottakra, így tudunk a zenéből minél többet magunkévá tenni.
A csend, a zaj, a zene csak a hallgató számára jelent valamit. Van, akit nem zavar a zaj (sőt: élvezi, előidézi…), van, aki nem érzékeli, értékeli a csendet (nem tud leCsendesülni), van, aki nem hallja a zenét. A fogyasztói társadalom válságának közvetlen hatása a választás képességének beszűkülése – el tudom-e, el akarom-e dönteni, mit vásárolok, kell-e, amit kínálnak, tetszik, nem tetszik-e bármi, amit el akarnak nekem adni, (meghallom-e a hamis hangot a zenében)? A reklám alapú tömegkommunikáció az értelmi, érzelmi intelligenciánkat veszélyezteti, mert nem valódi értékeket akar közvetíteni, hanem vásárlásra, fogyasztásra kényszerít. Jó lenne, ha az ember újra megtanulná, mire van igazán szüksége, megtanulna választani, megtanulná értékelni a szépet, a jót – újra hallaná a Zenét, tudna énekelni, táncolni, érezni: élni!
Harmonikus zaj nincs! A zaj agresszív, támadó: rombol! Eláraszt, elnyom mindent – a zajban nem hallható a zene, nem érthető a beszéd. A zaj mesterséges, az emberi én gonosz fele, a civilizáció végterméke. A zaj a káosz hangja.
Lehalkíthatjuk, elCsendesíthetjük-e a zajt, hogy megszólaljon a zene?
A siketek a siketekért. A melegek a melegekért. A cigányok a cigányokért. A keresztények a keresztényekért. A vakok a vakokért. A leszbikusok a leszbikusokért. A feketék a feketékért. A buddhisták a buddhistákért. Az épek az épekért. A transzneműek a transzneműekért. A zsidók a zsidókért. A férfiak a férfiakért. A hajléktalanok a hajléktalanokért. Az értelmi fogyatékosok az értelmi fogyatékosokért. A heterók a heterókért. Az indiánok az indiánokért. A vallástalanok a vallástalanokért. A beszédhibások a beszédhibásokért. A queerek a queerekért. A fehérek a fehérekért. A szkeptikusok a szkeptikusokért. A hallók a hallókért. Az aszexuálisok az aszexuálisokért. A nemzetiségek a nemzetiségekért. A hinduk a hindukért. A mozgássérültek a mozgássérültekért. A nők a nőkért. A sárgák a sárgákért. Az ateisták az ateistákért. Az autisták az autistákért. A biszexuálisok a biszexuálisokért. Az eszkimók az eszkimókért. A muszlimok a muszlimokért. A látók a látókért. A ciszneműek a ciszneműekért. A pirézek a pirézekért. A szegények a szegényekért. A siketek a siketekért…
Pride – más-képpen
A siketek a melegekért. A melegek a cigányokért. A cigányok a keresztényekért. A keresztények a vakokért. A vakok a leszbikusokért. A leszbikusok a feketékért. A feketék a buddhistákért. A buddhisták az épekért. Az épek a transzneműekért. A transzneműek a zsidókért. A zsidók a férfiakért. A férfiak a hajléktalanokért. A hajléktalanok az értelmi fogyatékosokért. Az értelmi fogyatékosok a heterókért. A heterók az indiánokért. Az indiánok a vallástalanokért. A vallástalanok a beszédhibásokért. A beszédhibások a queerkért. A queerek a fehérekért. A fehérek a szkeptikusokért. A szkeptikusok a hallókért. A hallók az aszexuálisokért. Az aszexuálisok a nemzetiségekért. A nemzetiségek a hindukért. A hinduk a mozgássérültekért. A mozgássérültek a nőkért. A nők a sárgákért. A sárgák az ateistákért. Az ateisták az autistákért. Az autisták az biszexuálisokért. A biszexuálisok az eszkimókért. Az eszkimók a muszlimokért. A muszlimok a látókért. A látók a ciszneműekért. A ciszneműek a pirézekért. A pirézek a szegényekért. A szegények a siketekért…
