Nem hiszem, hogy a könnyűzene kapcsán kizárólag lemezeladási statisztikákat, a sztárcsinálás marketing stratégiáját, a divatot, a szórakoztatóipart kell emlegetnünk, sőt attól sem leszek boldog, ha a vulgáris közízléstelenségről, kulturális értékrendetlenségről, akusztikai környezetszennyezésről papolunk, miközben nem tudjuk megkülönböztetni a Beatlest Schuberttől. Arra vagyok büszke, ha kiderül, nem csak azért hangoskodunk, hogy minél több csaj figyeljen ránk, esetleg megtöltsük a zsebünket, hanem valóban van mondanivalónk, vannak gondolataink, érzéseink melyek kifejezésére ez a művészeti forma a legmegfelelőbb. Szeretném hinni, hogy a popzene is a kultúra része. S nem kizárólag valamiféle a nyugtalanító unalmas csend elűzésére létrehívott, az agyat, ízlést kikapcsoló, mesterséges ál-érzelmeket gerjesztő művészet pótlék, a vulgáris, bárgyú, de egyértelmű kereskedelmi érdekek kielégítésére felépített szórakoztató(?)-ipar akusztikai oldala. Szeretném hinni, hogy ebben a közegben is lehet értelmesen dolgozni, alkotni, s talán újra eljuthatunk a kifinomultság vágyott magaslataira. Oda, ahol bármiféle működő értékrend alapján képesek lehetünk megkülönböztetni a jót a rossztól. S akkor irtózni fogunk a manapság tölcséren fejünkbe ömlesztett gusztustalan hatásvadászattól, újra értelmezhetjük a jelentőségét vesztett kifejezést: GICCS. Persze hülyeség lenne nem létező esztétikai, művészeti értékeket belemagyarázni a könnyűzenébe, de a tehetség, s az alkotóerő tisztelete nélkül egyre mélyebbre süllyedhetünk a dáridózásba.
„Én azt gondolom, hogy a kultúra és a művészet ennek a virtuális világnak az egyik legfontosabb alkotórésze, amelyik állandóan megújítja önmagát, újabb és újabb képzelet által alkotott tüneményekkel tölti be a differenciálatlan semmit. A kultúrán belül a zene, és a zenéhez kapcsolódó műfajok egészen különleges szerepet töltenek be. Az emberi idegrendszer valami fantasztikus módon képes minden másnál jobban megjegyezni az énekelt szövegeket. Talán csak a vizuális hatások erősebbek ennél. De maga az énekelt ritmusos szöveg az emberi történelem hajnala óta rendkívül fontos kommunikációs forma volt. Én legalábbis azt gondolom, hogy amíg semmilyen más adatrögzítés nem létezett (nem volt írás, meg ilyesmi), az énekelt ritmikus szöveg volt az első olyan tömény információ, akár a misztika, akár a mindennapi élet világából, amely úgy fogalmazta meg az emberi tapasztalatokat, hogy azok könnyen átadhatók, könnyen terjeszthetők voltak. Talán jó példa erre, hogy amikor a kisgyerek először jegyez meg valamit a környező világból, mondókákat, kis énekelt szövegeket gyakorol, aminek gyakran még az értelmét sem ismeri - így kezdődik valahol az óvodában a kultúrával való ismerkedés. Nagyon érdekes, ahogy idős emberek, akik már sok mindent elfelejtettek, amit az életükben tanultak, ezekre a mondókákra még mindig emlékeznek.
Persze ezt a fajta kommunikációt, a dalban rögzített emberi tapasztalatot a későbbiekben aztán más közlési formák, elsősorban az írásbeliség háttérbe szorította. Az elmúlt fél évezredben az írásbeliség volt az emberi kultúra alapja, de a huszadik században lezajlott technológiai forradalom révén ezek az énekelt ritmikus szövegek hihetetlen módon terjeszthetővé és hatékonnyá váltak. Lényegében a hangrögzítés, a magnó és a lemezgyártás elterjedése valamikor a második világháború után újra visszaállította az énekelt szövegek ősi kultuszát. Miután a technika lehetővé tette, létrejöttek azok a művészi formák, megszülettek azok a művészek, akik ezt ki tudták használni. Néha szoktam mondani: az eredeti sztárfelhalmozódás korszakában, valamikor az ötvenes, (nálunk a hatvanas) években, akik felismerték ennek a műfajnak a hatását, jelentőségét, és volt némi tehetségük és fantáziájuk, nagyon gyorsan kerülhettek az érdeklődés és a figyelem középpontjába. Kezdetben ez a műfaj egy régi kommunikációs forma, ipari fejlődés által lehetővé tett újjászületése volt, olyan gondolatok és érzések kifejezésére, amelyekre a hagyományos műfajok nem voltak képesek, legalábbis nem ilyen széles körben, nem ilyen sok embert elérő módon. Gyakran használom azt a megfogalmazást, hogy alapvetően afféle iparművészetnek tekintem ezt a műfajt. Zenei-irodalmi iparművészetnek, ami éppen abban különbözik a klasszikus műfajoktól, ahogy a képzőművészetben ez viszonylag jól definiálható: az iparművészet általában mindennapi funkciókra használható, nagy számban előállítható, sokszorosítható, széles körben terjeszthető produktumokat hoz létre.”
