Nem értem, hogy miért kell sovinisztának lenni ahhoz, hogy valaki magyarnak vallja magát. Nagyon tetszik a poszt. Főleg ez a mondat:
"Hungarofób lennék? Ezt a betegséget eddig nem ismertem, de ha az a tünete, hogy felfordul a gyomrom a gyűlölködő, primitív nacionalizmustól, képmutató, hazug, mindenféle képzelt ellenségek fölé kerekedni akaró magyarkodástól, akkor hiába is fordulnék kezelőorvosomhoz, gyógyszerészemhez, a megkönnyebbülést csak egy intelligensebb társadalomtól várhatnám."

@sefatias: Kedves Sefatias,

nincs nálam (sosem volt) a bölcsek köve, de szerintem sokak tapasztalata, már-már érzése, hogy félve vagy egyáltalán nem szabad kimondani (se főnévként, se melléknévként), hogy MAGYAR. Két okból.

Egyrészt, mert azzal, amit ma a kurzus "magyarnak" nevez, nem lehet egyetérteni, így nem is lehet vele közösséget vállalni. Tehát ebben az értelemben pl. én nem lehetek magyar.

Másrészt, mert (a fenébe is!) mégiscsak magyar vagyok, hogyhogy ne lehessen kimondani, hogyhogy el kelljen kenni, suttogni vagy hallgatni adott helyen és időben, mikor éppen ezt kérdezik tőlem?!

Képzőművész ex-kollégám mesélte, hogy mikor kimegy Bécsbe egy következő kiállításáról tárgyalni, és a kávéházban bemutatják újabb kinti kollégáknak, s azok megtudják, hogy ő magyar, szinte a részvét könnye csillan meg a szemükben, megértően lapogatják a hátát: nem baj, mi tudjuk, hogy rendes srác és klassz művész vagy, és nem tehetsz arról, hogy magyar...

Mikor meghallottam a sztorit, ezen a ponton kinyílt a bicska a zsebemben. Mert János nem mondta azt, hogy "világpolgár", hanem naivan és talán büszkén mondta, hogy "magyar", majd teljesen megdöbbent és lehangolódott a reagálásokat hallva, érezve. Rádöbbent, hogy egy szabadabb, normális térségben neki elvileg szégyellnie kellene, hogy - urambocsá - magyar, holott eddig büszke volt rá.

Tehát ez az átkozott bagázs nemcsak az életünket teszi tönkre, hanem (kisajátítva a fogalmakat, kifejezéseket) meg is foszt nemzeti identitásunktól, mert akár vállaljuk, akár nem vállaljuk, hogy mi is magyarok vagyunk, más-más okból, de szembeköphetjük magunkat. De hát nem tehetünk ki egy táblát magunkra, hogy "Kérem, én magyar vagyok, de nem olyan értelemben, ahogy ezt ma otthon gondolja a hatalom!"

Elvették a létbiztonságunkat, a spórolt pénzünket, a kultúránkat, a világnézetünket, a szavainkat, a jelképeinket (mert pl. ha a fityisz kiteszi a kokárdát, én bizony nem). Még a levegő maradt hátra, amit egyelőre tisztán és büntetlenül beszívhatunk. De meddig?