Fura dolog az előítélet; ha valahol cigányozni kezdenek, nekem rögtön az érsebészet jut az eszembe.
Ahogy a szám elé kaptam a kezem, mindenem csuromvér lett. A többiek sóbálvánnyá merevedve figyelték a horrorfilm-jelenetet. Imént még az asztalnál ültem az adyligeti határőrlaktanya kiképzőszázadának géptávíró termében, és bámultam kifelé az ablakon; már nem kellett fókáznom, rajparancsnokként a kopaszok szivatása lett volna a dolgom. De nem tudtam fölnőni a nemes feladathoz; az 56-os busz [lehet, hogy a számra rosszul emlékszem - csak semmi történelem] megállóját kémleltem (adekvát szinonima; akkoriban – hidegháború - gyanút keltett, ha valaki például fényképezőgéppel bóklászott egy laktanya körül) elkeseredetten a kerítésen túl. A szabadság kapuját. [Azóta is viszolyogva utálom a hatalomittas lelkitörpéket. A sorkatonai behívót Facebookon sokszorosító nevelésügyi tanácsadók fasisztoid pedagógiai elméletei (rendszabály – jó szó!) újra és újra meggyőznek róla: a parancsuralmi tekintélyelvű rendszerek dehumanizálják az embert.
https://erybalazs.blog.hu/2015/12/29/mindennek_van_hatara_254
[Erről meg az jut az eszembe, hogy Németh Szilárd a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára.]
Ekkor, mintha derült égből, nem egy gázgyár (finom utalás a KFT-slágerre): egy ablak esett rám. Egy csavar kilazulthatott vagy elvetemedett a fa; ahogy egy határőr elvtárs lelkesen dörgölte, a szellőzőablak a fejemre zuhant. Megúsztam volna egy karcolás nélkül, bár az üvegtábla a fejem búbján tört ripityára, ha az ablakkeret nem pontosan az előttem álló pohárra esik, és a felrobbanó pohár szilánkjai nem a tenyerembe fúródnak, felsértve az ütőeremet. Ahogy a szám elé kaptam a kezem, minden csuromvér lett. Senki sem tudta, hol sérültem meg, az üvegcserepek a nyakamat is elvághatták volna.
A felcser – nem tudom, milyen képességei tették alkalmassá a feladatra, de emlékeztem rá: együtt vonultunk be – elégséges gyógyító eljárásnak ítélte, hogy gézlapot leukoplasztozzon a tenyeremre, de az ajtóig sem jutottam el, már csöpögött a vérem az orvosi szoba padlójára. Kísérletezgettünk így egy darabig, végül is szirénázó mentőautóval utazhattam a Belügyminisztérium Korvin Ottóról elnevezett központi kórházába [a Gorkij fasorban rothadó épület a kasleri egészségügy egyik impozáns monumentuma].
Az ápolónő – szőke, hófehérbőrű kékszemű, fiatalasszony, [Kövér László szép szavaival: kettessel kezdődik a személyi száma, magyarul: női princípiuma van] kedvesen próbált nyugtatgatni, mondván: nagy szerencsém van, mert a kórház legjobb érsebésze az ügyeletes éppen. Nekem a szerencséről nem ez a tortúra jutott volna elsőként az eszembe, ráadásul abban bíztam, pár öltéssel összevarrják a sebet, osztjónapot [tollhiba!: ezt a szófordulatot az intertextualitás okán mellőzni kellene]. Aztán majd lesz néhány szabadnapom a gyengélkedőn. Érsebész?! Már nem csupán a vérveszteségtől szédültem.
Az ügyeletes orvos - egy fekete hajú, kreolbőrű, sötétbarna szemű fiatalember [Bayer Zsolt szép szavaival: egy genetikai hulladék, magyarul(!): egy mocskos cigány] (ez a körülmény nekem nem tűnt fel, akkoriban eszembe sem jutott ilyesmivel foglalkozni) – bíztatóan rám mosolygott, de nem tűnt őszintének a gesztus.
Egy kórteremben tértem magamhoz. A szomszéd ágyon egy fegyőr (ő így mondta: nevelőtiszt) – fehérbőrű, világos hajú, savószemű öregember [újmagyar (vagy mégsem annyira új) szép szavakkal: nemzetvédő hazafi [kacsabeszél, (duckspeak) újbeszél kifejezés, jelentése: „kacsa módra hápogni”. Ha ellenfélre mondjuk, gyalázás; ha valaki olyanra, akivel egy nézeten vagyunk, dicséret.”] – lábadozott. A szó szoros értelmében: a baracskai börtönben esett a lábára egy gázgyár. Művelt ember lehetett; a szekrénykéjén egy L. Ron Hubbard könyv hevert.
A reggeli vizitnél keserves kísérlet következett; az ujjaimat köllött volna mozgatni szörnyű kínok árán. A doktor elégedettnek látszott az eredménnyel, de a „mindjárt visszajövök” fenyegetően hangzott. Amikor az orvos kiment, a fegyőr rám vicsorgott: „na ilyenekkel vannak tele a börtönök!”
Érsebészekkel?! Ezen kicsit csodálkoztam.
És jött a doktor. Nem mondta, hogy gyógyultan távozhatok, sőt az ujjgyakorlat - bár a fegyőr éppen a folyosón dohányzott, így kellemesebb légkör uralkodott a kórteremben - vérfagyasztó fordulatot vett. „Balázs, van egy jóhírem: fog tudni zongorázni.” Nem kezdtem rögtön örvendezni, mert kisgyermekkorom óta igyekeztem már elsajátítani az ebben a művészeti ágban való jártasságot, és akkoriban már szerettem úgy gondolni magamra, mint aki - ha barátai szerint nem is túl jól - tud zongorázni. De rögvest kiderült, nem zenekritikusként, hanem orvosként beszél: „Első látásra biztos voltam benne, hogy megsérültek a mozgatóidegek a tenyerében, és, hogy az eredeti állapot helyreállítása majdnem lehetetlen”, mondta, (miközben demeterszilárdként [Demeter Szilárd (szintén "zenész" - kurziválás tőlem; nem tudom kellőképpen hangsúlyozni az idézőjelet!) a keresztes-kulturkampf közben pénzt oszt a zenészeknek, de közben izen az ellenzékifüggetlenobjektív illetőknek: El fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát – kalapáccsal.] leleményes ujjgyakorlatokkal próbálta a fájdalomküszöbömet az égig tornászni), „de a műtét jól sikerült, maradandó károsodás nincs”. Na akkor ijedtem meg igazán. Addig eszembe sem jutott, hogy a laktanyában lőttek a zongoraművészetnek! Másképpen: a zenei pályafutásomat mintha elvágták volna. Az üvegszilánkok. A doktor láthatta rajtam, hogy váratlanul ért a közlés, beszélgetni próbált, enyhítendő a feszültséget. Elmondta, hogy bár a családjában nincsen zenész (hiába! senki nem szabadulhat könnyen a sztereotípiáktól), a szomszédja, Boros József egy sarokkal arrébb, a Rózsa Ferenc utcai Vasutas Zeneiskolában tanít (ismertem Jóska bácsit, pótolhatatlan mesterem: Garay Attila terme melletti helysiégben oktatta a basszusgitározni vágyókat. Odébb Kőszegi Imre és Babos Gyula [szintén érsebészek!] – jó iskola volt!). Aztán bejött a fegyőr, a beszélgetés félbeszakadt.
Néhány nap múlva hazamehettem; egy hónap egészségügyi szabadság – a hülyének is megéry.
Fura dolog az előítélet; azóta, ha valahol cigányozni kezdenek, nekem rögtön az érsebészet jut az eszembe.
