Ahogy a főhős belép a mulatóba, minden tekintet feléje fordul; a motorosgang tagjai abbahagyják a biliárdozást, a pultnál iszogató ukrán maffiózók félretolják a vodkás poharat, a fegyverkereskedő terroristákkal üzletelő fekete drognepperek is felkapják a fejüket, a konyhában heroint főző dzsakuzzik(sic!) leakasztják a falról a szamurájkardot. A főhős, ügyet sem vetve rájuk - mielőtt akrobatikus harcművészeti bemutató során kiosztaná az igazságot a rosszfiúknak -, a sarokban muzsikáló zenekarhoz legközelebb eső asztalhoz ül; autentikus blues-zal töltekezik. Bólogatva átveszi a ritmust, ujjaival dobol az asztalon, barátságosan odaint a gitárosnak egy jól sikerült riffet jutalmazva – látszik rajta: érti, érzi a zenét –, és ajkait elismerően csücsörítve odaszól a hozzá siető rémült pincérnőnek: „Tudnak a srácok!”
Második jelenet:
Három különböző nemzetiség képviselője a szocsi Forma-1-es autóverseny VIP-páholyának egyik asztalánál: egy amerikai színész, egy orosz elnök és egy francia saláta(sic!); a színész és az elnök a széken foglal helyet, a franciasaláta egy tálban.
Másképpen: mindössze egyetlen nemzetiség képviselője a szocsi Forma-1-es autóverseny VIP-páholyának egyik asztalánál: egy orosz elnök, egy újdonsült orosz állampolgár és egy orosz hússaláta; az elnök és az újdonsült orosz állampolgár a széken foglal helyet, a hússaláta egy tálban.
Miután egymás tenyeréből ettek, az elnök barátságosan átkarolja az újdonsült orosz állampolgár vállát: „Láttam az összes filmjét, de pályafutása csúcsa, kétségkívül, a Pöcsöklöző (Cock Puncher)!
Harmadik jelenet:
A színészóriás hollywoodi villájának kertjében, a medence partján ül, körülötte feltűnően vonzó, lengén öltözött, ledér ifjú hölgyek, mellette, egy 100-as Marshallnak támasztva a Fender Stratocaster. Jóízűt kortyol a reklámozandó italból – utánozhatatlanul kifejező arcjátéka a nézőbe szuggerálja: ilyen jót még senki nem ivott. Hátradől, felhős tekintettel a távolba mered, tűnődve az élet dolgain…
A zongoránál csakugyan Pepita Ofélia áll személyesen, ez nem túlzás és nem kecsegtetés, valóság: a művésznő maga működik ott! No meg a zongora is fontos velejáró, mivel a tengerek népe muzikális. Pepita Ofélia időnként megforgat egy srófot a villanyzongora oldalán, és két másodpercen belül halk káromkodás hallatszik. A művésznő közli nézetét a makacs gépről. Harmadik vagy negyedik srófolásra a zongora, mint ébredező részeg, néhány halk csuklással muzsikálni kezd. Ha lejárt a zongora szerkezete, néhány gombnyomásra ismét felhangzik a káromkodás. (Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép)
A mai Csend a gépzongorától hangos; Arthur Rubinsteint, Scott Joplint, Alfred Cortot-t, Vladimir Horowitzot, Szergej Prokofjevet, George Gershwint halljuk játszani!
A svéd Polar-díjat – sokan zenei Nobel-díjnak mondják - idén Sting érdemelte ki [Kiérdemel – jó szó, mint a rászolgál; nem lehet tudni rögtön, büntetést vagy dicséretet jelent]: “Sting, a világpolgár, aki fáradhatatlanul használta hírnevét arra, hogy az emberi jogokat védje”.
Az elismeréssel járó egymillió svéd koronát - így Sting -: „örömmel adományozom a Songlines svéd ifjúsági kezdeményezésnek. A zene segít hidakat építeni, ez a projekt pedig rávilágít: a zenének alapvető szerepe lehet abban, hogy a fiatal menekülteknek lehetőséget teremtsen a társadalomba való beilleszkedésre.”
[A Songlines menekültstátuszt kérő, a háború elől elmenekült, főleg afgán, eritreai és szíriai fiatalokat támogat, akik jelenleg svéd menekültszállásokon élnek. A szervezők szerint a projekt a zenei tevékenységen keresztül képes integrálni őket a társadalomba. Az adományt zenei táborokra, koncertszervezésre és hangszerek vásárlására költik a fiatal menekültek számára.]
Arra gondoltam, hallgassuk meg a Csendben Sting legfrisseb albumát, hogy eldönthessük, kinek van igaza, hogy aztán Janis Joplin nevessen a végén! [„Ez a nevetés rémült és vidám. Ez az ember!”]
Utóirat: Tizenhét év előtt a Universal lemezkiadó jóvoltából - afféle supporting act-ként - kedvenc zenekarommal, a Pénzzel játszottunk a Kisstadionban, Stingék előtt. Ahogy a hangbeállás után a színpad oldalában álldogáltunk, a Világpolgár bukkant fel, az öltözőből jövet, és átvéve segítőjétől a basszusgitárt, magától értetődő természetességgel odaköszönt nekünk, megilletődötten bámészkodó, számára ismeretlen magyar zenészeknek: good afternoon. „A zene segít hidakat építeni”!
Büszkén, jókedvűen, felszabadultan sétáltunk a nyári verőfényben. A mellettünk araszoló kamion hatalmas hangszóróiból bömbölt a zene…
A playlist �
1. The Sleeping Beauty [Pjotr IljicsCsajkovszkij - egy olyan társadalomban, mint amilyen a cári világ volt a 19. században, egy meleg zeneszerzőnek esélye nem volt a boldog életre. A komponista ennek ellenére mozgott olyan körökben, mely elsősorban homoszexuális művészeket és patrónusokat gyűjtött egybe. Előbb eljegyezte Désirée Artôt szopránénekesnőt, aztán feleségül vette Antonyina Miliukovát, csupán azért, hogy elejét vegye a szexualitását érintő szóbeszédeknek. Nem kizárt, hogy halála, melyet hivatalosan kolera okozott, öngyilkosság volt.]
2.Adaggio [SamuelBarber - kilencévesen írt levele felér egy coming-outtal: „Édesanyám, azért írok neked, hogy elmondjam a titkot, ami miatt aggódom. Ne sírj, hogy ezt olvasod, ez a hiba nem a tiéd és nem az enyém.” Barber az egyetemen ismerkedett meg a szintén zeneszerző Gian Carlo Menottival, akivel hamar összeköltöztek, és együtt töltötték a következő négy évtizedet.]
3.Melancholie [FrancisPoulenc - Egyike volt az első zeneszerzőknek, akik nyíltan vállalták homoszexualitásukat. Katolikusként évtizedeken át gyötörte a bűntudat, de élete késői szakaszában mégis így írt egy barátjának: „Tudod, hogy olyan biztos vagyok a hitemben (mindenféle messianisztikus nagyzolás nélkül), mint amennyire biztos vagyok párizsias szexualitásomban.”]
4.Simple Symphony [BenjaminBritten -az angolok számára a legnagyobb 20. századi zeneszerző inkább zárkózott volt a magánéletét illetően, de Peter Pears tenoristával való kapcsolata soha nem volt titok. Levelezésük azóta már olvasható (ebből tudjuk azt is, hogy Britten beceneve „Honey Bee”, az az méhecske volt), és amikor a zeneszerző meghalt, II. Erzsébet királynő Pears-t biztosította együttérzéséről.
5.The Wreckers [DameEthel Smyth - a viktoriánus korban élt, Viktória királynő pedig nem hitt abban, hogy a leszbikusok léteznek. Ethel két lábon járó példa volt ennek az ellenkezőjére, hiszen több szenvedélyes kapcsolata is volt nőkkel, ebből a leghíresebb fellángolás az volt, amit 71 évesen (!) Virginia Woolf iránt érzett.]
Felhívott Reményi Zsuzsi szerkesztő asszony: szignál kell a Gay Rádiónak!
Milyen rádiónak?
Gay.
"Gay Rádió - Színezd ki a világot!"
és
„Gay Rádió - nem csak melegeknek”.
Mi az a Gay Rádió?
Gyere el egy műsorba, és meghallod, meglátod!
Elmentem.
Egy meleg fiatalemberrel beszélgettem majd’ órán keresztül zenéről, művészetről, politikáról - közben Freddie MercuryMr. Bad Guy című lemezét hallgattuk -, és megértettem: a kisebbségek érdekeit a többségnek kell képviselnie a demokráciában. Másnapra elkészült a szignál…
Bőrszíntől, származási helytől, vallástól, vagyoni helyzettől és bármilyen megkülönböztet(he)tő szemponttól függetlenül: minden nőért.
Tehát: a leszbikus nőkért is.
A mai magyar társadalom – ellenben - reflexeiben nem toleráns.
A melegek társadalma is rendelkezik speciális tudással és érzékenységgel, mondjuk úgy, hogy bármiféle kisebbségi problémát illetően.
Mindenki olykor kisebbség.
A melegekkel való szolidaritás nem egy életforma propagálása, hanem egy természetes gesztus.
Mennyit ér egy nő…, ha leszbikus? Rétori kérdés, és bár a „homofób közösség” (szarkazmus!) is serényen igyekszik felelgetni, én a magam módján ugyanezt tenném; az adekvát válasz: hallgassuk meg [sokszínű – szivárványszínű Csend]!
Ügyelő, kéretem a Janis Joplin [és a K. D. Lang, Melissa Etheridge, Tracy Chapman, Sinéad O’Connor és Patricia Barber ] névre hallgató teremtményemet!
A családi legendárium féltve őrzött momentuma; a pénz és a foci, vagy inkább a pénz és az erkölcs összefüggéséről: „az idő vasfoga elszállt felettünk” (Ráth-Végh István)
"Egy a lényeg: a siker. Az 1965. évi Ferencváros pedig kivívta a sikert. Megnyerte egy góllal (1:0) a budapesti visszavágót a Manchester United ellen, aztán az angolok elleni harmadik mérkőzést is (2:1), majd különösebb zúgolódás nélkül vállalták a játékosok, hogy a Juventus elleni döntőnek ne legyen budapesti visszavágója: dőljön el egyetlen meccsen az elsőség sorsa, a Juventus otthonában, Torinóban. Mert így nagy pénzhez jut a klub, osztozik a Juventusszal a mérkőzés bevételén. Ha két meccs van, Torino is, Budapest is a saját közönségétől bevett pénzzel gazdálkodik és köztudomású, hogy a Népstadionban nem dollárral fizetnek a jegyekért. Torino viszont dollárral számol el. A Ferencváros elnyerte a VVK-t, 1:0-ra legyőzve a Juventust.
A magyar klubcsapatok közül rajta kívül más sem előtte, sem utána nem lett első a nagy európai klubtornákon, s egyhamar nem is lesz. A játékosok várták, hogy megkapják azt a prémiumot, amit dr. Éry József ígért nekik. A szakosztályvezető rendelkezett a szövetség és a sporthivatal előzetes engedélyével, hogy a hivatalosan megszabott összeget fejenként 500 Forinttal megemelheti, ha a csapat elnyeri a VVK-t. Biztosan nem hitték, hogy ez sikerül, azért mentek bele könnyen az alkuba. Aztán az FTC győzött, de a vezetés nem kapta meg az engedélyt az ígért jutalom kifizetésére. Hangsúlyozom, 500 forintos különbségről volt szó, de akkor 1965-ben a labdarúgók premizálásában még egy ilyen összegnek is jelentősége volt. Éry József le is mondott a szakosztályvezetésről, mert nem tudta megtartani szavát.”
Az FTC kispadján; Éry József jobbról a második
Azóta nem volt vita arról, hogy a magyar kupagyőztesnek kifizessék-e az ígért prémiumot. Mert nem volt kupagyőzelmünk. Pár évvel később pontosan meg is határozták, mekkora összeg jár a kupasikerért. Nem 500 forinttal nagyobb, mint amennyit az FTC nem kapott meg. A BEK-ben összesen 90 000, a KEK-ben és az EVK-ban (ez volt a VVK akkori utódja) 60 000 forint fizethető ki fejenként. Ezt a döntést 1970-ben hozták, de egyetlen csapat miatt sem kellett ilyen mélyre nyúlni a kasszába, ígérhették volna nyugodtan akár az összeg tízszeresét is…
(Zsolt Róbert: Sportolók, sporterkölcsök - részlet a könyvből)
Lehet képzelni: ül a neves kabarettista Bayreuthban az ünneplőbe öltöztetett lelkű wagneriánusok között, s egyszer csak elragadtatottan oldalba böki a szomszédját: Puccini ist Puccini!
Az oldalba bökésért a pesti rajongónak [az írói én kiteljesedése] tíz esztendeje már nem kell messzire utaznia; Fischer Ádám elhozta a Wagner-fesztivált a Művészetek Palotájába. [„Valamelyik bayreuthi előadás után egy olasz étteremben borozgatva megegyeztünk Zoboki Gáborral: én csinálok neki Wagner fesztivált Budapesten, ha ő épít hozzá házat, ő épít hozzá házat, ha én csinálok Wagner fesztivált – a vörösbor hatása…”]
Hanem a közös éneklés! Európáért, a jogállamért, a civilekért! Az ám az igazi Gesamtkunstwerk!
A Budapesti Wagner-napok idején a művészet mellett a kultúrát! (értsd: az emberi közösség fennmaradását, összetartozását biztosító értékek összességét) is ünnepeljük, Fischer Ádám vezényletével, a Szabadság téri emlék?mű? [mire emlékeztet? - engem momentán Hitlerre Bayreuthban] árnyékában (már ha sütne a „közösség napja” az oszloptorzókra).
Civil kurázsi, magasztos humanista hitvallás:
„Emeljük fel közösen a hangunkat, a szó szoros értelmében is!”
A különösség itten abban állna: a Mester ezt a verset! az ezredforduló környékén írta, bizonyítván: a fülkeforradalom nem mint derült égből villámcsapás!
Ültem moccanatlanul a hangszer mögött a Kisstadion fénybeborult színpadán, és ahelyett, hogy a nekem rendelt szólamot játszottam volna, lenyűgözve hallgattam a zenét.
[Ez előfordul velem néha nagyszerű zenészek mellett: figyelmező csenddel veszem ki a részem a közös muzsikálásból.]
Az orkeszter pompásan szólt, virtuóz gitározás – Fischer László -, lendületes basszusgitározás – Fekete Samu Tibor -, fegyelmezett kibordozás – Herrer Pál – szenvedélyes és nem kevéssé látványos dobollás(sic!) – Dorozsmai Péter – hallatszott, de a protagonista! – Balázs Fecó -: a Hammond-orgonából áradó erő ragadott magával! Tolultak az emlékek [a mester (ő itt kevéssé konkrét személy) - az emlék és az élmény összevonásából keletkeztetett - szép szavával: emlények]: ahogy álltam kockás flanelingben, csöves farmernadrágban, a császárkörte-likőrös üveget szorongatva; mintha fekete bárány, a Bosnyák téri Rózsavölgyi kertmozi ócska nézőterén.
„A koncerteken minden este az első sorban álltam, és üvöltöttem, ha szólt az én zeném.” [Ez irigyelhető ettől a nemzedéktől: fiatalságu(n)k közösség-élménye.]
Kevesen voltunk; aznap választani kellett: Boney M a Kisstadionban [motívum!] vagy Korál a Rózsavölgyiben.
Ahogy Fecó kijött a színpadra, néhány erőteljes, de odaillő mondatban – ő is szorongatott üveget - összefoglalta a rockzene szubsztanciáját, felemlítvén Boney M-et, szórakoztató ipart, diszkót, pléjbekket, ilyesmit. Aztán odalépett az orgonához.
Vannak dalok, zenei fordulatok, melyek kitörölhetetlenül bevésődnek lelkünkbe, emlékezetünkbe, gazdagítva a világról szerzett ismereteinket, anélkül, hogy tudnánk kinek köszönhetjük azokat. Aztán vannak ihletett, kivételes képességű zenészek, géniuszok, akik többet is jegyeznek a fontos dalokból, s ily módon a könnyűzene halhatatlanjaivá, klasszikusaivá válnak.
A V73 és a VMoto-Rock zenei ízlésemet, értékrendemet alapvetően meghatározó zenekar volt (van). Annak idején akár távoli vidéki koncerthelyszínekre is követtem őket, hogy átélhessem minél többször az élményt, amit fellépésük számomra jelentett. Bár mindkét együttest tiszteltem, becsültem, de igazából számomra a Zenész Lerch István volt. (Igazságtalannak éreztem mindig, hogy gyönyörű kompozícióit többnyire az énekes-előadóval azonosítják, pedig nyilvánvaló, hogy a zeneszerzőnek legalább akkora érdemei vannak a sikerben.) Csodáltam technikai képességeit, hangszerismeretét. Dalait hallgatva igyekeztem megérteni zenei gondolkodásmódját, ellesni hangszerelési ötleteit, megtanulni az akkordok kezelésének logikáját, zeneelméleti gyakorlatként elsajátítani forma- és arányérzékét. Irigyeltem gyönyörű zenei gondolatait, tiszteltem érett kiegyensúlyozottságát. Élveztem virtuóz hangszerszólóit [Auth Csilla lemezére, az El kell, hogy engedj áthangszerelt változatába, a Mester iránti tiszteletből, az eredeti szintetizátorszólót próbáltam hangról-hangra feljátszani a gyorsabb tempó ellenére, visszaélve a producer-hangmérnök Szentmihályi Michel Gábor türelmével.], lenyűgöztek eredeti megoldásai, elbűvölt a bölcs előadás. Felvételeit évtizedek óta újra és újra meghallgatom…
A múlt hét végén a nagyváradi Szigligeti Színház „nézősége” élvezhette Udvaros Dorottya pompás előadását: Majdnem valaki – lemezbemutató. Az albumról néhány héttel ezelőtt, a zeneszerző Hrutka Róbert életművének részeként, már leforgattunk [forgatni – jó, bár kissé idejétmúlt kifejezés: technikus–forgató–szerkesztő, ez volt a Rádióban a hierarchia. A szerkesztő parancsol, megmondja, mi kell neki, a forgató elmegy a kartontárba, kikeresi a felvétel számát, kiigényli a szalagtárból, lecipeli a tekercseket a stúdióba, felrakja a magnóra, meghallgatja, beáll velük, és időben elindítja.] jónéhány dalt, és a gyakori ismétlés műsorunk szerkesztési elveibe ütköznék, ezért mostan a koncert egy másik aspektusát hangsúlyoznánk: a közreműködő zenekar együtthangzó sokszínűségét.
Történt, hogy Évike, a Művésznő szállításával megbízott sofőr, otthon felejtette a személyi igazolványát (mindenkit több körlevél figyelmeztetett indulás előtt: utazni érvényes személyivel!), s az éber őrzők a határon feltartóztatták. Így esett, hogy a mikrobusznak oda-vissza, kétszer kellett fordulnia Ártánd és Nagyvárad között.
Tehát késő éjjel, a nagyváradi színház előtt ül a zenész, várja a határról visszatérő szállítóeszközt, és az úriemberség árjával szembeúszva kimondja: Évike, … a személyidet! (A három pontról itt: ha nem akarom a hölgyolvasók (hölgyhallgatók) és érzékenyebb „kedélyek” megszolgált jóindulatát elveszíteni, illetve azokét, akikből még nem halt ki az igazi értékek iránti tisztelet, a tekintély és a többi; és vállalt módszerem, a hűségesség iránt is – hogy egy szójátékkal éljek: hű kívánok maradni, nos[!] ez esetben konfliktus szikrázik föl. Hogy miről van szó? Kérem: ott a nagyváradi éjszakában egy magnó a következőket rögzíti: Évike, bazmeg a személyidet! Jesszusom…)
Arról már nem Évike tehet, hogy a tétlenség hamarosan termőre fordul: szép beszélgetés alakul a muzsikusok között (a zenekar ott játszik először, s talán utoljára ebben az összeállításban: a hangversenymester Hrutka Róbert mellett Lantos Zoltán, Markó Ádám, Miklós Milán) hangszerekről, pályatársakról, lemezekről, tegnapi és holnapi hangversenyekről… A jelenlévők nagyon gazdag, sokszínű (kaleidoszkóp!) zenei múltja, jelene, jövője rajzolódik ki [próbáljon meg valaki metaforák nélkül beszélni a zenéről!] a diskurzusból. A balzsamos nagyváradi éjszakában érdekes gondolatnak, jó ötletnek tűnik, hogy a Magyar égre magyar ufót-sorozat elkövetkező epizódjában ennek a beszélgetésnek a zenei illusztrációjával (hang)fessük színesre a Csendet…
Javaslom: a Magyar égre magyar ufót-sorozat második fejezetében Pierrot Café című lemeze következzék (a javaslat persze kényszerítő erejű: a mai Csendben nem lesz más hallható)!
Gyakran olvasom: a zenészek nem szívesen hallgatják újra saját felvételeiket; én, azt hiszem, képes vagyok kívülállóként, elfogulatlanul figyelni, értékelni: feltűnnek a hibák, büszke vagyok a jólsikerült momentumokra. [Csak az arány, mon ami, az arány!]
Ezért a lemezért vállalnom is kell a felelősséget, hiszen: amikor a Nekem senki nem hegedül című album megjelent, írtam róla egy kritikát a Zenészmagazinba; arról szólt: a szerző különös érzékkel fogalmazza meg a gondolatait, de túl sok gépet használ, ami kissé személytelenné teszi a produkciót. Aztán egy hangszerkiállításon véletlenül találkoztam Pierrot-val. Beszélgettünk, s a végén abban maradtunk, a következő lemezt együtt csináljuk…
vendégszöveg: Major Mihály Pierrot álarc nélkül című portrékötetéből
„Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország.” – Orbán Viktor
Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!
Hát nem! Egyáltalán nem! - súgtam magamnak, feküdj csak nyugodtan! Hógolyót virágzik most a türelem; Tóth főhadnagy elvtárs, Várhegyi szakaszvezető elvtársra kacsintva, a rohamsisakomat próbálta eltalálni nyolc lépésről a jéggé dermedt hókásával. Néhányszor sikerült is neki; a vas bili minden koppanással előrébb csúszott az orromon. Ott feküdtem a Budapesti Határőr Ezred adyligeti gyakorlóterének dermesztő! poklában, kiszolgáltatva feletteseimnek [felettes – jó szó], mint aki megfagyott, lehugyozták, és abba belefagyott, s már mozdulni se képes, nem is akar, lesz, ami lesz. [Ami túlzás. De hirtelen ez a túlzás lesz a valóságos, ez a túlzás tölt be mindent, az érzékeket és a képzeletet, fölrémlik egy anarchiába hulló társadalom, a város, mint dzsungel, melyben különböző hordák uralkodnak, és ahol majd résen kell lenni, föl kell ismerni a fenevadakat.] Tényleg azt vártam, hogy fölébredjek.
Három nappal korábban [1981. december 31.-én] az 1. Kiképző Század eligazításán. Síry alezredes elvtárs szónokolt: „Az az ország, amelynek nincsenek határai vagy nem tudja azokat megvédeni, nem ország! Az önök feladata ezeket a határokat akár az életük árán is védelmezni. Ezt követeli önöktől a haza!” Elhangzott néhány lelkesítő mondat a Szocialista Értékrend felsőbbrendűségéről, arról, hogy vége a liberális blablának nevezhető szellemi-ideológiai korszaknak, a nyugati [kapitalista – hehe!] világ morális értelemben megrendült; hanyatlik, szakadék felé tart, és ezért ébernek kell lennünk, mert végső agóniájában ránk támad…
„Önök felelősek a gyerekeikért, aztán a szüleikért, majd a lakóhelyükért, aztán jön a hazánk! A határokat [valamint Magyarország etnikai és kulturális összetételét] meg kell védeni.” Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal, de nagyjából ezt mondta.
A látvány ellenkezője így lenne leírható: a hős határvadászok büszkén, lelkesedéstől kipirult arccal, csillogó szemmel, dobogó szívvel hallgatják a – egy ideilleszthető eposzi jelzőt keresgélek…, megvan!: kötcsei - beszédet, késznek mutatkozván arra, hogy az eleven ördög [K.Z. szóvivő leleménye] ellen is megvédjék hazájukat!
A valóságban azonban az előttünk álló másfél nap ígérete vibrált az idegeinkben; a bevonulás óta, másfél hónap múltán, most először szabadulunk ki a laktanyából, ha rövid időre is, de visszatérhetünk a normális életbe, amitől a kaszárnya kerítése [nem egy GYoDA, de kerítésnek kerítés] választott el bennünket. Néhány perc és kézbe vehetjük, életünkben először, a katonakönyvünket, benne a kimaradás időpontjával (1981. december 31. 12.00 – 1982. január 1. 24.00), magunkra ölthetjük kimenőruhánkat és indulhatunk haza! A parancsnok még felhívta a figyelmet a határőrhöz méltó viselkedés fontosságára, és elhangzott a parancs: Oszolj! Majd:
Éry határőr, az alezredes elvtárshoz!
A lélegzetem megszegett: mi a fenét akarnak tőlem?! Ökölbeszorult gyomorral léptem be a századparancsnoki irodába:
Éry határőr, jelentkezem!
No, fiam, maga ugye zenész?
Letagadni sem tudtam volna; Várhegyi szakaszvezető elvtárs adategyeztetéskor a személyi igazolványom munkahely rubrikájából kiolvasta (csak úgy csöpögött hangjából a maró gúny): szellemi szabadfoglalkozású előadóművész… [Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!]
Iiiigen,…, de nem tehetek róla!
Síry alezredes bíztatóan vicsorgott. Elmondta, hogy itt a nagyszerű alkalom, hogy bizonyítsam a mitt’oménmimet; a dobogókői BM-üdülőbe zongorista kell a szilveszteri mulatsághoz! Ott lesz a belügyminiszter meg sok vezető elvtárs, akiknek a szórakoztatása hazafias kötelesség! (Akkoriban, ahogy ezt Gulyás Gergely képviselő is – hogy mit képvisel, ezzel most nem szöszölnék –, a régi szép időket emlegetve nyilatkozta nemrég: a Határőrség a Belügyminisztériumhoz tartozott. Hogy ez a képviselőnek miért volt olyan nagyszerűség, amit a gaz liberálisok leromboltak, nem értem, de ez itt most nem is fontos.) Ugyan nem parancsolhatják meg, hogy vállaljam a megtisztelő feladatot, de gondoljam végig a lehetőségeket, nézett rám szúrós szemekkel az alezredes.
De hiszen most mehetnék először haza! Ezt meg kell érteniük! Keressenek valaki mást!
Hát jó, Éry elvtárs, meglátjuk…
Megláttuk. Néhány pillanatig szívhattam be a szabadság levegőjét, éppen édesanyámnak panaszoltam a katonalét elviselhetetlen könnyűségét, a családi vacsorához készülődve, amikor egy rendőrautó állt meg a házunk előtt. Egy táviratot tartottak az orrom elé: szolgálati helyemre azonnal vonuljak be! Villogva, szirénázva felvittek a laktanyába, egyenesen az ügyeletes tiszt színe elé.
Éry elvtárs, a dobogókői üdülőbe megy, és zongorázik! (Nocsak, mégis megparancsolhatják?) Ne hozzon szégyent a Határőrségre!
Már vittek is tovább. Az üdülőbe érve egyenesen a kihalt bárba, a zongorához vezettek (az ebédlőben Járóka Sándor zenekara muzsikált, a nagyteremben diszkó pufogott): üljön le, játsszon, ha a miniszter elvtárs aludni megy, abbahagyhatja!
A bárban a zongorán és rajtam kívül nem maradt senki. Kényszeredetten nyomkodni kezdtem a billentyűket (nem egy Csodazongora, de egy, ennél azért többre hivatott, szép állapotú Bechstein); a piros műbőrfoteleknek, a színesen villogó lámpáknak, az üres bárpultnak játszottam. A jelenet kívülről-belülről valószerűtlennek tetszett, de volt benne valami szürreális izgalom. [Tényleg azt vártam, hogy felébredjek.] Előbb csak gépiesen kalapáltam, de a hangszer (lehet, hogy mégis Csodazongora) magával ragadott, elemelt a valóságból; elfelejtkeztem belügyminiszterről, alezredesről, őrmesterről, az egész vircsaftról: zongorázni kezdtem.
Lehetne így: hangokból építettem (katedrális helyett) -falat, -függönyt, -kerítést, körbekerítettem a mikrokozmoszomat, bezárkóztam, védtem a kultúrámat, értékeimet.
De fordítva is: kerítés helyett karám, rács, ketrec; nem magamat, őket kerítettem körbe, a határőröket, kultúrájukkal?, értékeikkel? együtt, s én kívül maradtam, egy civilizáltabb világban.
Vagy: elmenekültem, megszöktem, kivándoroltam, emigráltam a valóságból. A zene ki-, meg-, felszabadított, mintha röpültem volna: határ (kurzív tőlem) a csillagos ég! És akkor:
Mi ez a szar dzsessz?! Játszd a Csattanógacsucsut!
A kékfényes Szabó László – fontos a név: a korabeli közszolgálati televízió ikonikus alakja (afféle biztonságpolitikai szakértő), potentát, akinek, ha el tudtam volna zongorázni a nótáját, s ily módon a kegyeibe férkőzöm, hatalmában állt volna akár leszereltetni is engem időnek előtte. Akkoriban az önkényuralom képviselőjét [a képviselő is, mint a felettes] láttam benne, de ’89-ben kiderült róla: gerinces ember! „Én a régi rendszernek voltam az újságírója, hittem a szocializmusban, hittem abban, hogy belülről megjavítható a rendszer. A rendszerváltás hajnalán átgondoltam az életemet, és arra jutottam, ha tovább csinálom a munkám, akkor vagy engem köpnek le, vagy magamat köpöm szembe. Úgy döntöttem: leteszem a tollat, nem veszek a kezembe mikrofont, hátat fordítok a kamerának.”] hetykén a táncparkett közepére vezette partnernőjét várva az ismerős dallamot. Hát azt hiába várta: [mint akit lehugyoztak, de nem fagyott bele] az önérzetében megbántott művész felháborodásával lecsaptam a zongora fedelét, felpattantam, nem törődve a következményekkel, és a mögöttem lévő hónapok (kiképzés!) minden keserűségét cipelve kirohantam a m(M)ikrokozmoszból…
A Dobogókői Lázadás másnapján már az összes tiszt tudta az adyligeti laktanyában, hogy határőrhöz méltatlanul viselkedtem! Század- szakasz- és rajparancsnok egy emberként torolta meg a mundér becsületét meggyalázó függelemsértésemet [insubordinatio]. Vécét, bakancsot, ablakot, fegyvert, krumplit pucoltam, stokiztam, álldogáltam az ügyeletes asztalnál, zongora helyett a géptávírót püföltem, alaki szabályzatot magoltam…
És: kúsztam-másztam a gyakorlótér dermesztő poklában.
Látja ott azt a kerítést?! Az a határ! Elkúszik odáig, beássa magát egy lövészgödörbe, és védelmezi, őrzi, biztosítja, óvja, oltalmazza, vigyázza!
Mi van, művészkém, nem tetszik a rendszer?!
Egy hős felpattan, és rövid sorozatokkal határ-ozottan a náci gazemberek tudomására hozza, mit gondol az egész vircsaftról:
BASSZÁTOK MEG A KERÍTÉSETEKET! A KULTÚRÁTOKKAL EGYÜTT!
De az én Kalasnyikovomban (lásd: mellékelt ábra!) nem volt lőszer.
Ehelyett:
Na, most ment el a kedvem az egésztől! Mindennek van határa!
vendégszöveg: Esterházy Péter, Királyhegyi Pál (és Orbán Viktor, Kövér László)
Magamévá téve a Nemzeti Együttműködés Rendszerének magasztos ideáját kigondoltam: a következő néhány alkalommal magyar muzsikusok felvételeivel teszem tartalmassá a Csendet.
Kezdjük a legelején: Hrutka Róbert!
Őt halljuk gitározni a műsorunk kezdetét jelző szignálban. És: a Csend lemez címadó dalában is. [Fontos és jellemző! zenetörténeti adalék: az impozáns gitárszólót ajándékba kaptam!]
Punktól smooth jazzig válogathatnánk a gitáros pompás felvételeiből, de a mai Csendben a zeneszerzőt hang-súlyoznánk. Nem, még nem a Kincsem című film (arra később még visszatérnénk) hatásos szaundtrekjét [hogy mondom magyarul: soundtrack?] vagy Tompos Kátya éppen most készülő albumát mutatnám -
Fodor főszerkesztő úr Vendégjátékos című műsorának nyilvános rádiófelvételén a
múlt héten hallhattunk róla, s belőle részleteket! -, hanem afféle keresztmetszetet Robi figyelemreméltó [jó szó!] életművéből.
A Nyitott Műhelyben játszani… és itt néhány pompás jelző, hasonlat, metafora, allegória következnék kulturális, művészeti szalonokról, bútorokba ivódott hangulatokról, hangszerbe! rögzült dallamokról, falakra írt versekről; a „helynek szelleméről” - üzenetekről az utókornak.
[A Nyitott Műhely finom hely, sokféle ember tudja magát ott jól érezni, vagyis van, ami ritka és nehéz megteremteni, a helynek szelleme. Ez a szellem, szellemiség nekem nagyon rokonszenves, mert egyszerre jelenti azt, hogy engem érdeklő műsorok vannak, valamint hogy az időnként fölbukkanó pörkölt is rendben. És hogy jó valószínűséggel olyan emberekkel találkozhatom ott, akiknek örülök, és még az sem kizárt, hogy ők nekem. Ritka Budapesten az ilyen nyilvános (nyitott) tér. – Esterházy Péter]
[A Nyitott Műhely Finta László vezetésével, egy egészen különleges hely Budapesten. Fellépő, kísérletező otthona a zenészeknek, íróknak, képzőművészeknek, és persze mindazoknak, akik erre kíváncsiak, azaz a közönségnek. Nincsenek skatulyák és előítéletek, csak egy feltétel van, a színvonal. Megfordult itt már az írók, képzőművészek és a zenésztársadalom színe java, jazz zenésztől kortárs zenészen át népzenészig mindenki. Sokszor vagyunk tanúi a Nyitott Műhelyben olyan fellépéseknek, eseményeknek, amelyek sehol máshol nem fordulhatnának elő, nem történhetnének meg. – Dés László]
([Ez nem nyitott műhely, ez csirkeól. – Torgyán József])
A Nyitott Műhely legbőkezűbb támogatója– és támogatóra egyre nagyobb szükség van, hiszen: kulturkampf ! – Esterházy Péter volt, akitől ezt az (el)kötelezettséget Nádas Péter vette át (ezt a Fintalacitól tudom). [Mert kell egy hely, hol minden szólam hallható!]
A Nyitott Műhelyben játszani…
Az első Csendes hangversenyem a Nyitott Műhelyben (oximoron! mondaná a mester) éppen a Népszabadság befejező! számának megjelenése napján volt hal[l]hat(atlan)ó. [Sorsjáték.]
A soron következő holnap, május 13-án este nyolckor.
Esti megilletődötten áll a Szerémi úti ház előtt a magnókazettát szorongatva [elfehéredő ujjpercek, nyirkos tenyere homorul, domborul]. Az 56-os buszon idefelé elképzelte a jelenetet: Szörényi Levente lenyűgözve hallgatja az Y együttes felvételeit, majd: szólok az érdeketekben, a Lemezgyárban!
A csöngetésre Tolcsvay László nyit ajtót. Esti akadozó lélegzettel elhebegi valahogy: azért van itt, mert édesanyja kolléganőjének, aki a szomszédban lakik, A LEVENTE megígérte, hogy meghallgatja a zenetörténet horizontján éppen felbukkanó zenekar néhány számát, hall-e bennük tehetséget.
Gyere be, Levente elszaladt valahová, de rögtön itt lesz. A kedves közvetlenség jólesik Estinek (Ez a jóleső érzés felidéződik, [fel lesz idézve] évtizedekkel később, amikor Esti a Millenárison tartandó Tolcsvay-koncertre készülő zenekar tagjaként belép a próbaterembe, és tisztelettel köszönti az épp legendás fehér gitárját hangoló Művészt.), de annyira nem oldja feszültségét, hogy megforduljon a fejében: a TOLCSVAY értékítélete sem lenne kevésbé fontos számára.
Beljebb lépve Esti Koltay Gábort pillantja meg - róla akkoriban kevesebb (jóval kevesebb) –volt tudható -, a bőrgarnitúrán ülve egy rádióval babrál. [Állítsd a Petőfire! Ki játszik? Semmi, csak a Zene hullámhosszán kezdődik. A kicsiny, de megbízható szovjet készülék, a Szokol, megkezdi a mondott műsor sugárzását. Zenei szerkesztő Göczey Zsuzsa!]
Egy fehér Zastava áll meg a ház előtt: megérkezik a ház ura. Jól láthatóan másra figyel, amikor kiveszi Esti kezéből a kazettát: gyere holnap a Rottenbiller utcai stúdióba öt körül, és dumálunk…
A stúdió előterében lassan másfél órája ül Esti a tűkön, amikor újra felbukkan Tolcsvay László: „rögtön itt lesz” – mosolyog. Jókedve érthető: az FG-4 - a Fonográf talán legjobban sikerül lemeze - fölvételei folynak éppen.
Szörényi Levente fáradtan, két gitárt cipelve érkezik.
Tehetségesek vagytok, érdemes csinálni. De fontos a saját hang. Hallgassatok nagyon sok zenét!
Verával két oroszóra között – Kőrösi Csoma Sándor Orosz Tanítási Nyelvű Gimnázium – kíméletlen küzdelmet (bajt) vívtunk: két lovag, választottjuk dicsőségéért; az ő lobogóján az LGT-, enyémen a Fonográf-címer. Sok vér lefolyt a Volgán, mire rájöttünk: mindkét együttesért lelkesedhetünk fenntartás, hasonlítgatás nélkül.
A februári koncertről szóló híradás döbbentett rá: azóta, valahogy, a közös emlékezet hátterébe száműzetett – másképpen: kikopott a játszási listá(n)król – a Fonográf. Persze: a rengeteg új zenék [sose’ fogom megszokni a zenét többes számban]! De akkor is!
A torrent oldalakon [igen: én a fájlmegosztást jóféle, progresszív, közösségi cuccnak gondolom; pártolom, mint az alapjövedelmet - „fizessenek a gazdagok!”] elsőre nem is találunk Fonográf-diszkográfiát – LGT-t bőséggel -, csak hosszas keresgélés után, a spájzban - egy orosz site-on. Legszívesebben letölteném (feleslegesen lenne, Szörényiék életművét bakeliten őrizgetem), és hallgathatnánk együtt a Csendben. De a rendelkezésre álló műsoridőbe a Búcsú című ’84-es dupla koncertlemez fér be, az is két tételben.
[Remélem, a rádióhallgató számára érzékelhető a hangomból áradó önirónia!]
„Nem maradunk csendben!Táncolj, tüntess és kiabálj a szabadságodért!”
A húsvéti tüntetés zenei kínálata – számomra - csupa ismeretlen nevet sorolt. Gondolom, egyszerűen azért, mert már elszállt felettem az idő vasfoga; nálam jóval fiatalabbak táncoltak, tüntettek a szabadságukért a Szabadság téren április 15-én. De én is (ősz bárd) szeretnék lépést tartani - dalolva a lángsírba -, ezért összegyűjtöttem a fellépő dalnokok – Bulbs, DJ Suhaid, Gregory G Ras, Telefunken The Matter és Legars néhány felvételét.
Atyám! Bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
(Pater, dimitte illis quia nesciunt, quid faciunt.) Lukács 23,34
A csönd az csönd
a zene a csönd szünete
Ahogy a csöndek elhallgatnak
fölharsannak a zenék
[„Nádler István 2016 végére elkészítette hét festményből álló sorozatát, amelyet 2017. április 11. és április 23. között a Kiscelli Múzeum Templomterében mutat be. A hét szót tanításként értelmezve dolgozta fel, amelyben az én belső fejlődése során a hét szó erejét megértve stációkon keresztül halad, míg eljut arra a szintre, ahol külső segítség nélkül is kapcsolatot tud találni az örök, az egyetemes mező terét kitöltő, mindenható erővel. A tanítás hét szava felekezetektől és vallástól függetlenül minden ember számára lehetőség. Lehetőség arra, hogy istenkép és istenhit nélkül transzcendencia-élményben legyen része.”]
Március 21.-e emlékezetes dátum [Éljen a forradalom?] Esti Kornél életében; hosszú szünet után hallja-látja újra játszani kedvenc – a zenei ízlésének kialakulásában meghatározó szerepet játszó - zenekarát.Kövér a nap, Lehajtott fejjel, Csöngess be hozzám jó barát– kívülről fújja a dalokat, elérzékenyülten emlékezve a hőskori próbákra, amikor általános iskolás társaival igyekeztek hallás után elsajátítani a rádióból ismert slágereket…
Jézus mondhatta volna úgy is: akinek hite van, hallja meg?
Philippe Jaroussky lemezén Fauré Requiemjét hallgatva azon töprengtem: egy szakrális zenemű a maga teljességében megmutatkozik-e egy vallástalan hallgató előtt. Választ az Arckép című rádióműsorban – két erőszakos, rosszhangzású szignál között – találtam, a kontratenor világsztár a következőket mondta:
„Egy előadás után odajött hozzám egy nő, és arról beszélt, mennyire ki lehetett érezni az istenhitemet az éneklésből. Erre én elmondtam neki, hogy nem hiszek Istenben, mire szinte fölháborodott; hiszen olyan volt ez neki, mintha hazudtam volna a koncerten. De én úgy gondolom, még, ha az ember nem is hisz Istenben, mindig hisz valamiben. Ez az érzület a kultúránkban van, így közvetíteni tudom. Amikor az ember szakrális zenét énekel, valami megváltozik lelki szinten. Amit szeretek az egyházzenében, hogy ott azzal a tudattal énekelsz: van valami magasabb, nagyobb, mint te, és ez alázatot szül. Nagyon érdekes, ugyanakkor, hogy a barokk zenében az egyházzene is lehet roppant érzéki.”
[Philippe Herreweghe egy interjúban azt mondta: a fő különbség a barokk kori és a mai közönség között az, hogy akkoriban az emberek nagyon vallásosak voltak, és mélyen átérezték a darabok vallási témáját, míg a mai nyugati közönség nagy része nem hívő, így a zenészek nem tudják ugyanazt az erős hatást elérni barokk darabokkal, bármilyen tökéletesek is korabeli hangszereik és játékstílusuk.]
„Van itt még valami, ami érdekes: a halál fontossága az életünkben. A barokk korban az emberek jobban szembesültek a halállal, mint mi, napjainkban; fiatalabban haltak meg. Amikor például a Stabat Matert hallgatták, át tudták érezni, mert saját életükben is szembesültek a halál realitásával. Mi a nyugati társadalmakban védjük magunkat a haláltól, a halottaktól. Amíg az ember nem veszít el egy hozzá nagyon közel álló embert, halhatatlannak hiszi magát, és ez az egész életszemléletére kihat. A vallásosság számomra igazán azt jelenti, hogyan tudjuk megmagyarázni a halált. A legtöbb barokk zene, tulajdonképpen, erre a kérdésre próbál választ adni. Úgy érzem, a zenének meg lehet az ereje ahhoz, hogy metafizikai válaszokat adjon. A klasszikus zene képes táplálni a spiritualitásunkat, nagyon erős, mély és fontos dolgokat hozhat be az életünkbe. Klasszikus zenét hallgatni, tehát – szerintem - nem csak annyit jelent, hogy szép zenét hallgatunk.”
Hallgattam a Rádió Bézsben a múlt heti Vendég-Játékost: Gerendás Pétert, és – bár mennem kellett volna dolgaim után – ott ragadtam a számítógép előtt [online rádió] feltoluló emlékeimet rendezgetve.
Éveken keresztül játszottam a Gerendás Péter Társaságban, de csak mostanában tudatosult bennem, mennyi mindent tanultam az alatt az idő alatt zenéről, ízlésről, „együttmuzsikálásról”.
(Még mielőtt valaki úgy gondolná, természetellenes vonzalmat érzek a jóképű „cuncimókus” iránt, sietek leszögezni: a főhősön kívül a zenekarban hosszabb-rövidebb ideig szereplő nagyszerű muzsikusok hatásának is meghatározó jelentőséget tulajdonítok.)
Azt hiszem, tulajdonképpen abban az időszakban alakult, kristályosodott ki - a zenéről alkotott véleményemet mai napig meghatározó - szakmai-kritikai értékrendem. Azóta tudom, hogy Gerendás Péter úgy énekel, mint nagyon kevesen errefelé, nagyon jó érzékkel, ízléssel, tehetséggel, hallható tisztelettel a Zene iránt.
„Együttmuzsikálásunk” évei alatt egy koncertalbumot vettünk fel - Gerendás Péter a deszkákon [közreműködik: Csepregi Gyula – szaxofon!], - ezen a lemezen jelent meg a Százéves pályaudvar.
Kíváncsian a hozzászólásokra, megosztottam a híradást a Facebookon. Barátaim és jó(!)ismerőseim közül sokan lelkesen ünnepelték a gesztust; közösen úgy gondoltuk, a művész példát mutat emberségből. Mások kétségbe vonták Sting józan eszét, tisztességét, jószándékát. Nem hozom ide a leghazafiasabb [vigyázat! eufemizmus] kommentárokat [minek belekeverni a politikát a politikába (© Horváth Attila), de a művészet-kritikai „észrevételek” gondolkodásra késztettek: ez a Sting egy tehetségtelen, túlértékelt senki lenne?
