„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent”(Kövér Lászlónak biztosan mást, mint nekem), de abban is egyre bizonytalanabb vagyok, nekem mit jelenthet „e lángoktól ölelt kis ország”. Budapesten születtem – itt nőttem fel, alapítottam családot, születtek meg a gyermekeim is -, és nincs egyetlen rokonom sem Erdélyben, sem a Felvidéken, Kárpátalján, vagy a Vajdaságban. Mégis azt hittem, magyar vagyok: „ez itt az én hazám” is. Aztán 2002 körül felharsant a „Hajrá Magyarok”. A Vezér kiáltotta, a "Forza Italia" szerencsétlen, de a szándékot pontosan közvetítő fordításaként , fülkeforradalomra buzdítva magyar és Árpádsávos zászlót lengető, kokárdába öltözött rajongóit.
Akkor hirtelen megváltozott körülöttem a világ, hazátlan földönfutó lettem.
Bevallom, még soha nem énekeltem a Székely himnuszt, Wass Albert egyetlen sorát sem olvastam, sőt, Horthynak sem állítanék szobrot pusztán azért, mert: „ha jogilag minősítem a kérdést, akkor azt mondom, Horthyt nem lehet semmiféleképpen háborús bűntettekért felelősségre vonni” (Rétvári Bence, kereszténydemokrata képviselő). Id est hazaárulóként, határon belüli magyarként, másodrendű polgárként nem is tartozom nemzetileg össze, nem vagyok „a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme” Az én tragédiám persze nem mérhető Trianonhoz, de ünnepelni sincs okom; a Nemzeti Összetartozás Napján csendben szégyellem magam, hogy olyan országban élek, ahol Kövér László közjogi méltóságot viselhet (nem utolsó sorban a határon túl élő magyarok kárára).
…és hiszek benne, hogy nem kell miattuk megtudnom: „mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom”!
Ez az írás az Ellenszék Vélemény Magazin számára készült.
legtisztességesebb lény akit ismerek...