Éveken át írogattam szakfolyóiratokba zenei témájú szövegeket: lemezkritikát, koncert-recenziót, szubjektív riportot számomra jelentősnek tűnő szereplőivel a zenei közéletnek; szívesen öltöttem magamra a kritikusi szerepet: ki kultúrharcolhatott volna nálam lelkesebben az általam fontosnak vélt esztétikai értékrendért?
Ezek a szövegek az ezredforduló tájékán kaptak fogni egy vajszínű árnyalatot. Történt egyszer, hogy elismerő kritikáim egyik főhőse kiállt-kiült a regnáló hatalom mellett-mellé egy pódiumra [bátran felvállalva konzervatív értékeit]. Kiábrándító meglepetés; nem a mit, hanem a hova?! [Tony Lakatos: "En mindig azt hittem hogy a rock es a jazz mindenkori hatalom elleni lázadás... tévedtem"] Nehéz volt elképzelnem az okokat; egy intelligens, kifinomult ízlésű, az emberellenes rezsimek ellen meggyőző művészi formában érvelő korombéli dalnokot megszáll a szentlélek, és rajongani kezdi a hajrámagyarokat? Persze kutyából jó zsíros Saulusszá lett karón ülő fehér hollót látott már a kultúrtörténet. Megfizetett képmutatás vagy őszinte fanatizmus? Fuccs az elfogulatlan műbírálatnak!
Írsz az új lemezről, ugye?, jött később a művész, de nem válaszolhattam mást: nem lehet; ha jót írok, mintha kiülnék melléd, ha rosszat, magamra húzom a vádat: azért becsmérlem remekművedet mert előítélek. A Kossuth téri pódiumon trónoló (trónol – jó szó!) sértett ikon közbenjárt az érdekemben
[Presser Gábor tréfája: „Balázs, beszéltem az érdekedben a Lemezgyárral. És? Nem kellesz. (Nem nevetek; később megtudom: ez a párbeszéd egy színházi anekdota része, ott Lemezgyár helyett Filmgyár; talán Várkonyi Zoltán az egyik szereplő.)]
az újság főszerkesztőjénél és laptulajdonosánál: Éry mindenbe belekeveri a politikát! A billentyűk baszkurálása helyett (előbb csak az írógépről volt szó, később szóba került a zongora klaviatúrája is) inkább tanítsátok meg kesztyűbe dudálni!
[„A zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással”. A “minek mindenbe belekeverni a politikát?!” – a status quót védelmező, széleslátókörű, tájékozott és éleselméjű hozzászólók princípiuma a nemzeti együttműködés üzenőfalán is. Egy ideális társadalmi rendszerben lehetne ez a természetes munkamegosztás, de ma Magyarországon…?!]
Akkoriban már jól kivehetően gyülekeztek a nemzetiegyüttműködés-alakú, vészjósló fellegek a Magyar Égen, de – bár nem vagyok, voltam javíthatatlan derűlátó – kevésbé láttam sötétnek az elképzelt szebb jövőt; Nemzeti Kultúráról, Nemzeti (alaptörvénybe vésett) Művészeti Akadémiáról, Nemzeti Szerzői Jogról, Nemzeti Futball Nemzetről vagy Nemzeti Cenzúráról (ne közöljétek az írásait, komcsi hazaáruló!) még nem rémálmodtam. Nem kellett tartanom retorziótól, a dühöngő balliberális diktatúra – mert, ahogy az az Újabb Magyar Idők Újabb Magyar Dalaiból [Igaz-Magyar] tudható: a balliberális diktatúra Horthy apánk eleste óta dühöng – kegyeltjeként gondolhattam magamra.
[„Éry Balázs apja őskomcsiként a Magyar Rádió egyik korlátlan ura volt a valódi diktatúrában, szerkesztők, újságírók, kritikusok keresték a kegyeit. Ezért lehetett a kisfia is “ünnepelt” tehetség és megnyílhatott előtte a szereplés lehetősége. Más zenészeknél a közönség dönt a sikerességről, ha Balázsunk a piacra bízza magát, már régen éhen halt volna. Ugyanis a könnyűzenében az az egyetlen mérce. Persze lehet mérce a hatalmasságos apuka talpnyalóinak véleménye is, akik zenei kritikusként esetleg fényezik, fellépéshez juttatják Balázsunkat, Aki oda jut, hogy a celebgyárban (Megasztár) dolgozik betanított zongoristaként, csak hogy pár perc reflektorfény jusson neki, azt nem hívják alkotóművésznek.(sic!)” – részlet a Kanadai Magyar Hírlapban megjelent egyik dolgozatomhoz fűzött hozzászólásból.].
Egyetlen fegyver maradt tehát a bosszúálló dalnok kezében: fűnek-fának híresztelte: látott Népszabadsággal a kezemben [„Életre-halálra ment tehát a dolog.”]; így lettem libezsibuzokomcsi. Felpróbáltam az inget; megnéztem a tükörben: illet rám.
Esti Csend - a Népszabadság záró száma a Nyitott Műhely pianínóján – Finta László felvétele
Az írásaimból kezdett kikopni a zene (legalábbis céltudatosan): Változás, amiben semmi művészet. Figyelni kezdtem a politikát mint művészetet, a politikust mintha zenészt. Hallgatható? Harmonikus, öncélú? Tiszta vagy hamis? Az előadó azt játssza, amit jónak gondol, vagy igyekszik kitalálni, mi tetszene a közönségnek? És így tovább. Egyre magabiztosabban ismertem fel a disszonanciát, a modorosságot, a közvetített üzenet hitelességét. (Ki kultúrharcolhatott volna nálam lelkesebben az általam fontosnak vélt morális értékrendért?)
[„Mondjuk: benn ülsz egy börtönben, Kínában, és minden nap bejön egy kínai ember, aki elmond egy verset. Mindig más és más ember, más és más verset mond. Ha mindennap meghallgatod, egy idő után, anélkül, hogy egyetlen szót is értenél a szövegből, kezdesz rájönni, hogy ki mondja szépen, ki csúnyán.” – Fáy Miklós a Zenészmagazinban]
Közben a Szabadsajtó út zsákutca lett, a Magyar Nemzeti Média kapott fogni egy narancsszínű árnyalatot; többé már nem láthat a konzervatív dalnok Népszabadsággal a kezemben, sőt, a Népszabadság blogjában megjelent írásaim is eltűntek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének süllyesztőjében. A szabadságharc végzetesen szűkülő csataterén mér fél évszázada bevált, avítt, mégis (vagy éppen ezért) hatékony propagandagépezetek – mintha birodalmi lépegetők – dübörögnek fülsüketítő egyhangúsággal; kézenfekvőnek tűnik [Kézenfekvő! Húszéves elmúltam, és sohasem mondtam még ki ezt a szót, hogy kézenfekvő…] Csendben maradni. Kussolni – szemlesütött cipőorr-obszerválás. Bár: mintha a kussoláshoz is egyre több bátorság szükségeltetne! (A Halálcsillag félelmetes.) Közben a vérpezsdítő felhívás dalol a fülembe: kinyílott a pitypang! Megírom.
[Ne szegje kedvünk, hogy Kemény Egon és Dallos László már megírta: Szökkenj pajtás, pattanj ki az ágyból, rózsaszínű hajnalt virágzik a rét. Dombokon, völgyeken barangolunk együtt, menetelő kedvünk egy ütemre lép. Kinyílott a pitypang, kivirult a rét, sárgarigó rikkant, víg dala szárnyal szét. Ocsúdik a kaptár, döng a kicsi méh, édes mézre éhes, száll a virág felé. Víg a fa, gyógyítja harkály doktor, kék vízű tó partján két gém áll. Kinyílott a pitypang, üzennek a fák, csalogat a visszhang, új öröm vár most ránk. /Best Of Communism]
De, ha valaki nem ezt, nem így, akkor hova?
A közírások mozgatórugóiként a reményt és a félelmet szokás említeni (azaz „érdemes” és „van mit veszíteni”.) A sárga pecsenyekacsáról
[Halottakról vagy jót vagy semmit - ha ezeket hallotta Esti Kornél, fütyölve a nyelvi jelenségeket tudományosan leíró szenvtelenség kötelmére, előrántotta 38-as Smith and … Vagy: nyugodjék békében? És ha nem érdemelte ki? A pokolban lehet békében nyugodni?]
írnak, írjanak a Magyar Időkben, és ne mulasszák el feltűntetni minden szöveg alján: „a szerző újságíró” (honnan tudhatnánk egyébként?)!
Az érdemesről, a vanmitveszíteniről pedig már csak maroknyi lázadó ír… és maroknyi lázadó olvas... Egyre Világosabb.
vendégszöveg: Rejtő Jenő, Esterházy Péter
illusztráció: Szigeti Edit
Kíváncsian a hozzászólásokra, megosztottam a híradást a Facebookon. Barátaim és jó(!)ismerőseim közül sokan lelkesen ünnepelték a gesztust; közösen úgy gondoltuk, a művész példát mutat emberségből. Mások kétségbe vonták Sting józan eszét, tisztességét, jószándékát. Nem hozom ide a leghazafiasabb [vigyázat! eufemizmus] kommentárokat [minek belekeverni a politikát a politikába (© Horváth Attila), de a művészet-kritikai „észrevételek” gondolkodásra késztettek: ez a Sting egy tehetségtelen, túlértékelt senki lenne?
