I. tétel: Amikor Zsoldos Imre életműve lezárult, én éppen a fia, Zsoldos Gábor mellett dolgoztam segédmunkásként a Dolly Rollban. Sosem felejtem el a Vörösmarty tér mögött álló ORI busz lépcsőjén ülve könnyeit nyelő Dedy arcát.
Zsidó Kulturális Fesztivál 2019. próba: Klein Judit
II. tétel: Amikor Sárosi Katalin egy alkalommal meghallgatta a Gerendás Péter Társaság - amiben Dedyvel együtt muzsikáltunk - koncertjét, utána odajött hozzám, megölelt és azt mondta: szépen zongorázol. A szeptember 4-i koncert - a kulturtörténeti emlékeken túl - ezért is fontos nekem.
II. tétel: A Dohány utcai Zsinagógában az emlékkoncert részvevői - a közönséggel együtt - az Il silenziót hallgatják Zsoldos Imre előadásában.
videó: Zsoldos Gábor, Ernesto Vladimír
fénykép: Koritárné Gábor Krisztina, Erhardt László
A rokonait, a szerelmét nem választhatja az ember, de a barát afféle értékválasztás. B.G. tehát azokat az értékeket választotta, amit N.Sz. vall magáénak. [Lenne itten morfondírozni való a kép-viselő – kép-mutató viszonylaton.] A heves barátságra akkor derült fény, amikor a Fidesz alelnöke – [kiérdemelt pozíció!] meglátogatta a csodazongoraművészt az ő „zongoramanufaktúrájában”.
(„Ma reggel Bogányi Gergely is csatlakozott az Orbán Viktor hétpontos európai uniós programját támogatók népes táborához. Bogányi művész úr bemutatta a zongoramanufaktúráját is. A támogató ívet egy gyönyörű, általa kifejlesztett Bogányi-zongorán írta alá. Hajrá Magyarország!” – idézet N.Sz. büszke Facebook-oldaláról)
[Zongoramanufaktúra – jó szó! N.Sz alighanem latinos műveltségének tárházából húzta elő. Nekem is lennének személyes emlékeim zongoramanufaktúráról, igaz csak afféle kevésbé csillogó Kádár-koriról – érettségi után, nem egészen önszántamból, mondjuk így: atyai ötlet nyomán kerültem a Fővárosi Kézművesipari Vállalat Zongorakészítő Üzemébe iparitanulónak (zenélgess, de legyen rendes szakmád is!). A Liget utcai műhelyben nem csodazongorák épültek, de távoli elképzelés azért kialakult bennem a hangszerész szakmáról, tudom tehát értékelni le s föl B.G. (fülke)forradalmi innovációját.]
Mert mire jó a Csodazongora? mindenfélét alá lehet rajta írni. Még zeneértő társra is lelhetünk a szerklihez!
["Először nem tudtam, hogy milyen hangszer a szerkli, de miszerint már belegyöttem. Szerkli az sem nem evés sem nem ivás, hanem az uralkodó körülmegy és mekkérdezi sorban mindtől, hogy hogy van és mi újság, de ez nem érdekli, és azután trónjába ül és sorban jelentenek. Ez szerklizés. Széptánc de semmi értelme és lehet, hogy el fogom törölni."]
Vajon mi volt előbb: a csodazongora vagy a barátság? A Magyar Államnak – bárkit! takarjon is az eufemisztikus elnevezés – múlhatatlan szüksége volt csodazongorára, vásárolt is rögvest, közel egymilliárdért (én elmentem a vásárba közpénzzel) tíz darabot. A Magyar Államon kívül csodazongorát még nem vásárolt senki – tudtommal. A szerződés feltétele lehetett a szerkli? [Van az a pénz]
A fénykép sokatmondó; a majom és a köszörűkő jut az eszembe üstöllést. Amikor a hadügyi államtitkár puskával pózol, szívet melengető – kiköpött Old Shatterhand -, a pacal vagy a feszület is adekvát rekvizituma egy N.Sz.-fotóalbumnak (az ideológiailag pásszoló (szójáték!) focilabda túl sportos), de a zongora valahogy kibékíthetetlen ellentétben áll a csepeli kereszteslovag természetével. Hacsak nem titkos fegyverként fejlesztik migránsok és kommunisták ellen a haza és a keresztény értékek védelmében; egyes billentyűk lenyomásával talán tüzet okád az instrumentum.
N.Sz-nek is barátja van! Aki - ha már a kampánykörút egyik fontos állomása a híres-neves csodazongoramanufaktúra -, meg is szólaltatja az ő hangszerét, lelkét is beleadva a szerklizésbe (már tudjuk, milyen hangszer a szerkli!); játékából kihallik a barátság és - talán kissé halványabban, de igen szívhez szólóan - a Brüsszelnek szóló üzenet is [A hang(és kép-)zavarba a beszélő disznósajt alfelének harsonája reccsen.]. Kár, hogy a b-moll Zongoraverseny hangjaival némi szivárványszín keveredett a piros-fehér-zöld érzelmek közé (bár nem tudhatjuk, Csajkovszkij normális homoszexuális volt-e, aki nem tartaná magát egyenlőnek mondjuk Kövér, Németh vagy Bogányi urakkal.)
(A hivatkozásokra kattintva az olvasó gazdagíthatja az intertextuális élményt!)
Egy történetbe foglalni a miniszteri keret, a Szandi és az émelygés szavakat; másképpen: a történelemhez fűződő személyes viszony.
Az émelygés helyett eredetileg hányingert írtam volna, de végül is itt csak egy milliócskáról volna szó, mit írnánk akkor az öt-tíz milliós (vagy több?) miniszteri ajándékokhoz? Viszont az is igaz, nem minden milliócskához társul hűségnyilatkozat. De jó lenne olyan világban élni, ahol minden szónak jelentősége van. Fogynak a szavaink! És eszembe jut, hogy erről nekem lennének emlékeim.
Szandi
A művészetpártoló publikum nyitott szívvel fogadja Pintácsi Alexandra kamingautját; Varga Mihály kedves az ő szívének. Ehhez a kitárulkozáshoz nagy bátorság kell; hitvallás a keresztényüldözés korában! Még az énekesnő vértanúságára is szükség lehet, ha a történelem kerekét nem állítja meg Németh Szilárd vagy egy másik nagyformátumú - szívünknek kedves - egyéniség. A művészetpártoló publikum egy emberként éljenez, amikor híre megy: Pintácsi Alexandra, Kásler Miklós (róla mindenki tudja, Magyarország történetének talán legrátermettebb politikusa) miniszteri keretéből [Emberi Erőforrások Minisztériuma! - mint egy félrefordított szájenszfiksön regény, vagy méginkább a demokráciánál fejlettebb, illiberális rabszolgatartó társadalom intézménye: csak tiszta (Emberi Erő)forrásból!] rendkívüli támogatást kap legújabb hanglemezének elkészítéséhez; megszolgálta.
Émelygés
A próbák előtt csak annyit hallottam Szandiról, tehetséges fiatal énekesnő, akiben Fenyő Miklós fantáziát lát. Szandiból többet; magnókazettáról kellett elsajátítanunk a dalokat, és bár a zene nem ragadott magával, fiatal voltam, kellett a pénz (a tízezer forintos gázsi, duplája az átlagosnak, lehetővé tette, hogy a néhány előadás után, az ORI-pénztárból egyenesen a Váci utcai Ofotért üzletbe sietve, megvásárolhassam a Zenész elengedhetetlennek tűnő rekvizitumát, az eredeti Ray-Ban napszemüveget – és egy csokor kék szekfűt, a feleségemet kiengesztelendő.)
A zenekar különleges volt: Fenyő Miklós mellett a Fekete fivérek – Szaxi Maxi, Gábor a Skorpióból, Fekete Pisti kedvenc jazztrombitásom – és a legendás gitáros Faragó Judy István, aki éveken át ült mellettem a Zsiguliban, amikor a Mambo Combo tagjaként művelődési házról művelődési házra vándoroltunk Komár László kíséretében. A turné soron következő állomása Hajdúszoboszló volt; az ORI-busz időben indult, hogy félúton megállva jóízűen elkölthessük az ebédet. Az út következő szakaszán a többiek jóllakottan szunyókáltak, én viszont rosszul választhattam az étlapról; heveny ételmérgezés tüneteivel viaskodtam. A város határában, gyomrom háborgását megfékezni képtelenül előre vánszorogtam Csülök Bandihoz, az ORI-busz sofőrjéhez, és elhaló hangon közöltem vele, ha nem áll meg azonnal, nem állok jót magamért. Szemem, szám, öklöm összeszorítva vártam a busz ajtajának felszabadító sziszegését. Az ajtó kitárulván leugrottam, és elegáns ívű sugárban… Zajos tetszésnyilvánítás volt a jutalmam; Csülök, a KRESZ előírásainak rabjaként, a helyiérdekű járat megállójában tett ki, a várakozó nagy létszámú utazóközönség elragadtatott figyelme közepette. Tetszésnyilvánításból több már nem jutott nekem aznapra; bár az átmeneti megkönnyebbülés rövid időszakaiban elszántan próbáltam teljesíteni hivatásomat a színpadon, amikor az obligát „a billentyűknél: Éry Balázs!” elhangzott én éppen a sürgető kényszer okán az öltözőépület felé rohantam, hogy – Kraft Tamás metaforáját kölcsönözve – a mosdó nagy fehér mikrofonjába énekeljek.
Mondhatnánk: helyes az elv: mindent visszavenni a libezsibuzokomcsiktól – mint én – és a mieinknek adni; de nem mondjuk. Adekvát válasznak tűnt a „Soltész Miklós, menj a picsába” [ennyi emberi csúnyaságban ki az, aki a nevetségesség veszélye nélkül fönnakadhatna egy bazmegen?], de akkor ott lenne a dilemma, ami azóta is nehezíti hétköznapjainkat; elfogadható-e, megtartható-e a rezsim kegydíja? Mi a pénzt – mint lovagkeresztet - visszaküldtük.
2019.04.18. Csütörtök - 15.00-16.00 – Mr.Bézs: Éry Balázs
"Érdekes, mert miközben a hangokkal hat (zenész), a csenddel szól. Hiszen a Bézsben műsorának címe a Csend. Érzékeny és a politika, a társadalmi folyamatok legalább annyira érdeklik, mint a művészet. Most épp legújabb lemezén dolgozik."
Mintha kibérelném a Filozófust: peripatetikusan leültetném a zongora mellé, ő beszélne a világról, ami körülvesz bennünket [Love (Christmas) is All Around], a mindannyiunkat körbeölelő-körbetaszító mindennapjainkról, én meg összezongoráznám, amit mond. plakátterv: Ernesto Vladimír
Csak könnyűzenét játszanék [A „könnyűzene”, tartalmát és jellegét tekintve, nagyon hasonló kategória, mint a „zsidó”. Egyrészt közszájon forgó szó, melynek jelöltjét állítólag „mindenki ismeri”, és melyhez számos alantas asszociáció tapad, másrészt ugyanolyan illékony, definiálhatatlan és elkent, mint a „zsidó”, mint az alacsonyrendű faj fogalma. Ugyanolyan gumi fogalom, amely „az uralkodó tetszése szerint bárkire alkalmazható”.], s ettől a filozófus mondanivalója kapni fogna egy vajszínű árnyalatot. Aztán eszmét lehetne cserélni.
Vagy a filozófus felolvasna a könyvéből (hogy megédesítse a vonatutunkat egészen Bicskéig). Nem félsz book. Ha lenne kérdőjel a címben, válaszolnék: hogyne félnék a hatalomtól, ami a rettegésre épít! Gábor György kérdés nélkül is mondja: „nem érdemes félni!” Rafinírozott, leleményes, kifinomult, elegáns, pallérozott, finomra csiszolt, csípős, leleplező, nevettető, radikális, haragos, szatirikus szövegeket olvasna, amiben sok a kultúra, mi több, tudomány, tudás is. [A tudás, az értelem, a humor és az irónia a pajzs, ami tökéletesen védetté tesz.]
És a zene is a társadalomban zajló folyamatokról beszélne. (Bocsánat, Adorno!) A zene is pajzs!
Kibérelni a Filozófust, nem olcsó mulatság, de pénz helyett barátsággal fizetek.
A barátság mifelénk felértékelődött. A szó gazdagabb - dúsgazdag! - értelmet nyert. Sőt! A barátság kifizetődő; ha például filozófus helyett egy gázszerelő lenne a barátunk, vagy éppen fordítva: egy miniszterelnök (kutya legyek, ha értem a (köz)vagyoni helyzetet). De nekem filozófus jutott. És nem cserélnék; én vagyok a gazdagabb!
Ha a bérleti idő lejárt, a Filozófust eredeti minőségében kell visszaszolgáltatni. Azt hiszem, nem mindenki bérelheti ki a Filozófust, de mindenki olvashatja őt.
vendégszöveg: Wittgenstein, Adorno, Heller Ágnes, Esterházy Péter
A néhány nap alatt, amit - felesége és menedzsere nagyvonalú vendéglátását élvezve - Robert Goulet nevadai villájában tölthettem, sokat tanultam az igazi Las Vegasról, szórakoztatóiparról, gazdagságról, fényűzésről, az amerikai álomról, de még többet eleganciáról, elhivatottságról, emberségről… és zenéről, színházról, művészetről. Robert Goulet hamisítatlan amerikai sztár (nem írom múlt időben) - dolgozószobája falán aranylemezek, legendás Broadway-előadások és lenyűgöző Las Vegas-i show-k plakátjai, kellékei, fényképei, amerikai elnökök, politikusok, írók, színész-, énekes-, zenész-, zeneszerzőóriások személyes üzenetei, baráti fotográfiái - és igazi lovag [Sir Lancelot a Camelotban (Julie Andrews-szal, Richard Burtonnel) vagy Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha].
Bár személyesen nem találkozhattunk, a ház falaiból és kertjéből szünet nélkül áradó muzsika oly közel hozta, hogy az élő múzeumban sétálva, a relikviákat nézegetve, leülve zongorájához, élettársa (több, mint feleség!) Vera Goulet meghitten bensőséges, intim történeteit hallgatva úgy érezhettem: régóta ismerem.
A zongora fontos! Úgy képzelem: a hangszernek lelke van (és tulajdonosa!); ha értő-érző kézzel nyúl hozzá bárki, gazdagítja annak hangzását. Mintha nyerőautomata [triviális metaforánkat csak a játékkaszinók közelsége menti (most nem hozakodnék elő a félkarú rablóval és Andy Vajna becsületes nevével)]: ha pénzt dobálunk bele gazdagszik. És fordítva: hatalmas vagyont lehet visszanyerni belőle: zenei érzéket.
Talán én is magammal hoztam egy kvantumnyit Robert Goulet otthonából.
Köszönet: Vera Goulet, Lena és Ken Walther, Timea Eva Nagy Payne
The Real Las Vegas
During those few days which I spent in Robert Goulet's villa in Nevada - enjoying his wife and manager's genorous hospitality - I learnt a lot about the real Las Vegas, about show business, welth, luxury, the American dream, but even more about elegance, vocation, humanity... and music, theatre and art. Robert Goulet is a genuine American star (I'm not using the past tense) - on the walls of his study, there are golden discs, posters, props and photos of legendary shows on Broadway and in Las Vegas, personal messages and friendly photos from presidents of the United States, American politicians, writers, great actors, singers, musicians and composers - and a real knight [Sir Lancelot in Camelot (with Julie Andrews and Richard Burton) or the The Ingenious Nobleman Sir Quixote of La Mancha ].
Although I didn't meet him in person, the music which kept coming from the walls and the garden of the house brought him so close that walking in the living museum, looking at the relics, sitting at his piano, listening to his partner's (more than wife!) intimate stories, I had the feeling that I had known him for a long time.
The piano is important! I believe that a musical instrument has soul (and an owner!); if someone plays it with expert and sensitive hands, they can make its sound richer. It's like a slot machine [this trivial metaphor can be forgiven only because of the proximity of the casinos],: if we throw money in it, it gets richer. And the other way around: perhaps you can get a huge fortune from it - musicality.
Maybe I've taken a quantum of Robert Goulet's home with me.
Thanks to Vera Goulet, Lena and Ken Walther, Timea Eva Nagy Payne
Szöveg és zene kötve, fűzve (Az ötletet egy holnapi este teste kereste)
Ha érzem, a lelkemben baj van, Segít, hogy dúdolok halkan. A vigasz ott van egy dalban, De tudnom kell a szöveget.
Szavak nélkül is menne persze. Működne, mint nyeletlen fejsze. Szóval szöveg nélkül nehezebb lenne A zene, amit hűen követek, Mint folyó a gördülő köveket.
Mert mit ér egy este gondolat nélkül? Mit ér az ég, ha sohasem kékül? És minek az egész, ha aztán végül Nem tudom, miről szólt az életem?
Hát nyomd csak barátom szépen a zenét! Ezzel megoldod simán, könnyen a felét. Én meg hozzáteszem a fejsze nyelét. A hangodra szavakkal érkezem. Tied az érzelem, enyém az értelem.
Éveken át írogattam szakfolyóiratokba zenei témájú szövegeket: lemezkritikát, koncert-recenziót, szubjektív riportot számomra jelentősnek tűnő szereplőivel a zenei közéletnek; szívesen öltöttem magamra a kritikusi szerepet: ki kultúrharcolhatott volna nálam lelkesebben az általam fontosnak vélt esztétikai értékrendért?
Ezek a szövegek az ezredforduló tájékán kaptak fogni egy vajszínű árnyalatot. Történt egyszer, hogy elismerő kritikáim egyik főhőse kiállt-kiült a regnáló hatalom mellett-mellé egy pódiumra [bátran felvállalva konzervatív értékeit]. Kiábrándító meglepetés; nem a mit, hanem a hova?! [Tony Lakatos: "En mindig azt hittem hogy a rock es a jazz mindenkori hatalom elleni lázadás... tévedtem"] Nehéz volt elképzelnem az okokat; egy intelligens, kifinomult ízlésű, az emberellenes rezsimek ellen meggyőző művészi formában érvelő korombéli dalnokot megszáll a szentlélek, és rajongani kezdi a hajrámagyarokat? Persze kutyából jó zsíros Saulusszá lett karón ülő fehér hollót látott már a kultúrtörténet. Megfizetett képmutatás vagy őszinte fanatizmus? Fuccs az elfogulatlan műbírálatnak!
Írsz az új lemezről, ugye?, jött később a művész, de nem válaszolhattam mást: nem lehet; ha jót írok, mintha kiülnék melléd, ha rosszat, magamra húzom a vádat: azért becsmérlem remekművedet mert előítélek. A Kossuth téri pódiumon trónoló (trónol – jó szó!) sértett ikon közbenjárt az érdekemben
[Presser Gábor tréfája: „Balázs, beszéltem az érdekedben a Lemezgyárral. És? Nem kellesz. (Nem nevetek; később megtudom: ez a párbeszéd egy színházi anekdota része, ott Lemezgyár helyett Filmgyár; talán Várkonyi Zoltán az egyik szereplő.)]
az újság főszerkesztőjénél és laptulajdonosánál: Éry mindenbe belekeveri a politikát! A billentyűk baszkurálása helyett (előbb csak az írógépről volt szó, később szóba került a zongora klaviatúrája is) inkább tanítsátok meg kesztyűbe dudálni!
[„A zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással”. A “minek mindenbe belekeverni a politikát?!” – a status quót védelmező, széleslátókörű, tájékozott és éleselméjű hozzászólók princípiuma a nemzeti együttműködés üzenőfalán is. Egy ideális társadalmi rendszerben lehetne ez a természetes munkamegosztás, de ma Magyarországon…?!]
Akkoriban már jól kivehetően gyülekeztek a nemzetiegyüttműködés-alakú, vészjósló fellegek a Magyar Égen, de – bár nem vagyok, voltam javíthatatlan derűlátó – kevésbé láttam sötétnek az elképzelt szebb jövőt; Nemzeti Kultúráról, Nemzeti (alaptörvénybe vésett) Művészeti Akadémiáról, Nemzeti Szerzői Jogról, Nemzeti Futball Nemzetről vagy Nemzeti Cenzúráról (ne közöljétek az írásait, komcsi hazaáruló!) még nem rémálmodtam. Nem kellett tartanom retorziótól, a dühöngő balliberális diktatúra – mert, ahogy az az Újabb Magyar Idők Újabb Magyar Dalaiból [Igaz-Magyar] tudható: a balliberális diktatúra Horthy apánk eleste óta dühöng – kegyeltjeként gondolhattam magamra.
[„Éry Balázs apja őskomcsiként a Magyar Rádió egyik korlátlan ura volt a valódi diktatúrában, szerkesztők, újságírók, kritikusok keresték a kegyeit. Ezért lehetett a kisfia is “ünnepelt” tehetség és megnyílhatott előtte a szereplés lehetősége. Más zenészeknél a közönség dönt a sikerességről, ha Balázsunk a piacra bízza magát, már régen éhen halt volna. Ugyanis a könnyűzenében az az egyetlen mérce. Persze lehet mérce a hatalmasságos apuka talpnyalóinak véleménye is, akik zenei kritikusként esetleg fényezik, fellépéshez juttatják Balázsunkat, Aki oda jut, hogy a celebgyárban (Megasztár) dolgozik betanított zongoristaként, csak hogy pár perc reflektorfény jusson neki, azt nem hívják alkotóművésznek.(sic!)” – részlet a Kanadai Magyar Hírlapban megjelent egyik dolgozatomhoz fűzött hozzászólásból.].
Egyetlen fegyver maradt tehát a bosszúálló dalnok kezében: fűnek-fának híresztelte: látott Népszabadsággal a kezemben [„Életre-halálra ment tehát a dolog.”]; így lettem libezsibuzokomcsi. Felpróbáltam az inget; megnéztem a tükörben: illet rám.
Esti Csend - a Népszabadság záró száma a Nyitott Műhely pianínóján – Finta László felvétele
Az írásaimból kezdett kikopni a zene (legalábbis céltudatosan): Változás, amiben semmi művészet. Figyelni kezdtem a politikát mint művészetet, a politikust mintha zenészt. Hallgatható? Harmonikus, öncélú? Tiszta vagy hamis? Az előadó azt játssza, amit jónak gondol, vagy igyekszik kitalálni, mi tetszene a közönségnek? És így tovább. Egyre magabiztosabban ismertem fel a disszonanciát, a modorosságot, a közvetített üzenet hitelességét. (Ki kultúrharcolhatott volna nálam lelkesebben az általam fontosnak vélt morális értékrendért?)
[„Mondjuk: benn ülsz egy börtönben, Kínában, és minden nap bejön egy kínai ember, aki elmond egy verset. Mindig más és más ember, más és más verset mond. Ha mindennap meghallgatod, egy idő után, anélkül, hogy egyetlen szót is értenél a szövegből, kezdesz rájönni, hogy ki mondja szépen, ki csúnyán.” – Fáy Miklós a Zenészmagazinban]
Közben a Szabadsajtó út zsákutca lett, a Magyar Nemzeti Média kapott fogni egy narancsszínű árnyalatot; többé már nem láthat a konzervatív dalnok Népszabadsággal a kezemben, sőt, a Népszabadság blogjában megjelent írásaim is eltűntek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének süllyesztőjében. A szabadságharc végzetesen szűkülő csataterén mér fél évszázada bevált, avítt, mégis (vagy éppen ezért) hatékony propagandagépezetek – mintha birodalmi lépegetők – dübörögnek fülsüketítő egyhangúsággal; kézenfekvőnek tűnik [Kézenfekvő! Húszéves elmúltam, és sohasem mondtam még ki ezt a szót, hogy kézenfekvő…] Csendben maradni. Kussolni – szemlesütött cipőorr-obszerválás. Bár: mintha a kussoláshoz is egyre több bátorság szükségeltetne! (A Halálcsillag félelmetes.) Közben a vérpezsdítő felhívás dalol a fülembe: kinyílott a pitypang! Megírom.
[Ne szegje kedvünk, hogy Kemény Egon és Dallos László már megírta: Szökkenj pajtás, pattanj ki az ágyból, rózsaszínű hajnalt virágzik a rét. Dombokon, völgyeken barangolunk együtt, menetelő kedvünk egy ütemre lép. Kinyílott a pitypang, kivirult a rét, sárgarigó rikkant, víg dala szárnyal szét. Ocsúdik a kaptár, döng a kicsi méh, édes mézre éhes, száll a virág felé. Víg a fa, gyógyítja harkály doktor, kék vízű tó partján két gém áll. Kinyílott a pitypang, üzennek a fák, csalogat a visszhang, új öröm vár most ránk. /Best Of Communism]
De, ha valaki nem ezt, nem így, akkor hova?
A közírások mozgatórugóiként a reményt és a félelmet szokás említeni (azaz „érdemes” és „van mit veszíteni”.) A sárga pecsenyekacsáról
[Halottakról vagy jót vagy semmit - ha ezeket hallotta Esti Kornél, fütyölve a nyelvi jelenségeket tudományosan leíró szenvtelenség kötelmére, előrántotta 38-as Smith and … Vagy: nyugodjék békében? És ha nem érdemelte ki? A pokolban lehet békében nyugodni?]
írnak, írjanak a Magyar Időkben, és ne mulasszák el feltűntetni minden szöveg alján: „a szerző újságíró” (honnan tudhatnánk egyébként?)!
Az érdemesről, a vanmitveszíteniről pedig már csak maroknyi lázadó ír… és maroknyi lázadó olvas... Egyre Világosabb.
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét [a 21. században is kézzel rajzolta a hangjegyeket, hitt a kottapapír kifejezőerejében - kockás füzet -, mely eljárás különösen anakronisztikusnak tűnt, ahogy az érintetlenül is látványos, de a digitális technikával lenyűgözővé varázsolt kamionverseny filmkockái peregtek a szeme előtt]; a rendező kívánsága – a zene érzékeltesse a diadal mámorát - csak első pillantásra tűnt magától értetődőnek.
Tizennyolc kör van hátra…
illusztráció: Szigeti Edit
Bár a Zeneszerző hajlamos volt egyetérteni Sztravinszkijjal [a zene nem fejez ki semmit, csak önmagát], tudta, a közvélekedés mit tart konvencionális győzelmi zenének: fanfárok, harsogó rezek, üstdobpergés, fényes dúr-hangnem, induló tempó, ilyesmi. A fejében persze ott sorakoztak a kamion-szereplős előképek: a Konvoj [C. W. McCall Konvoj című dala inspirálta a történetet], a Túl a csúcson [amikor Sylvester Stallone behajt a monstrummal apósa nappalijába], a Párbaj [negyventonnás szörnyeteg a személyautó ellen (vérfagyasztó üldözéses moziból több is az eszébe jutott)], a Kamion rikító-sárga protagonistája, a Kenguru [ZIL-Rába, teherautó–kamion, Gálffi László-Koltai Róbert - Verseny a javából - és a paksi atomerőmű (vigyázat: aktuálpolitika!)], de a történetek többségében a nyergesvontató (jó szó!) a szabadság, a függetlenség, az erő, a lendület metaforája volt inkább, nem a győzelemé [próbáljon meg bárki metaforák nélkül beszélni a zenéről!].
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: lehet-e a kamionnak vezérmotívuma [Leitmotif]? Egy izgalmas akkordkapcsolat, néhány hangból álló motívumtöredék, jellegzetes ritmus-képlet? Mélyfekvésű, motorikusan(!) ismétlődő, hirtelen ereszkedő-emelkedő [mint fordulatszám] dallamot vetett papírra; miközben meredten bámulta a képernyőt, fülében szólt a zene. Elégedetlenül hátradőlt: kissé didaktikus, nem?
Még tizenhárom kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: keressünk ellenpontot! Nagyívű, romantikus melódia, lágy fuvolán, elegáns vonóskar kíséretében; mintha balettoznának [óvatosan!, súgta a zeneszerző belső énje: Billy Eliot!] a robosztus járművek. Hm…. Hangulatos, de hatástalan. Nem erősíti a verseny feszültségét, és semmi köze a rendező kívánságához; nyoma sincs benne még a győzelem ígéretének sem.
Kilenc körrel a vége előtt…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: valami blúzos-dzsesszes téma, recsegő szaxofonon? Veszélyes, mert könnyen elidegenítheti a nézőt [Louis Armstrong anekdotája jutott eszébe a filmtörténet hőskoráról: akkoriban fekete muzsikusok élőben játszották a némafilmek kísérőzenéjét Chicago filmszínházaiban, és ahogy egyre jobban belejöttek, már nemigen törődtek azzal, mi látható a vásznon…]
Nyolc kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: megvan: zajzene! Dübörgő motorok basszusa, csikorgó kerekek, sikoltó fékek dallama, a közönség tapsolta ritmus, néma hangszerek. Hangkonzervek, atmoszféra-zörejek, esetleg némi elektronikus sound-design. Működhet, de nem túl eredeti ötlet.
Hét kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: egy édeskés táncdal, fülbemászó dallam „a győzelmet jobban szomjazom, mint a csókodat”-szerű szöveggel, talán a kevésbé zenekedvelő-zeneértő néző számára is érzékelhetővé tenné az üzenetet…
Az utolsó kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét, de már nem a munka járt a fejében: figyelmét lekötötte a verseny, és abban a pillanatban, ahogy a győztes kamion áthaladt a célvonalon felharsant a diadalmas Csend!
Ott egy plakát! – kiáltotta Baszki előrehajolva a sofőr válla fölött – a felirat Banksy állandó kiállítását hirdette Torontóban. A plakáton a helyszín. Megvan, tehát: Estiék utazásának célja: Basky a kisvonatozó Orbán Viktort [írnám: magyar miniszterelnököt, de nehezemre esne] ábrázoló remekművét becsempészni Banksy képei közé (kár, hogy a festékszórás kivitelezhetetlen!).
Az elképzelés egyszerű volt: Esti eltereli a teremőr figyelmét, amíg Baszki felerősíti a stencilezett alkotást a többi közé. [Az eljárás – hamisítás, csempészés… – Banksytól sem idegen; kiakasztotta már saját, Mona Lisát sárga szmájli-arccal ábrázoló kreációját a Louvre-ba is).
(Estinek fogalma sem volt Banksy kilétéről, míg meg nem látta az elhíresült falfestményt a budapesti utcán. Utánaolvasott, és kiderült: az inkognitóban alkotó művész a street art talán legjelentősebb figurája (Blek le Rat?); antikapitalista[szívesen szöszölnék itten a múzeum kijáratánál található – banksys bögrét, pólót, bészbólsapkát árusító – antikapitalista? ajándékbolt feloldhatatlannak tűnő önellentmondásával, ha e mellékszólam nem torzítaná disszonáns felhangokkal – akaratom ellenére – fogalmazásunk üzenetét]politikai aktivista, műalkotásainak üzenete félreérthetetlen. Banksytól egy lépés a Budapesten alkotó kétfarkú Basky; bár a Hatalom rövidre szabta az eredeti festmény élettartamát, dühödten lemeszelve a műalkotást, a művészetkritikába ágyazott kultúrpolitika ellenkező hatású lett: a stencil art legvisszhangosabb hungarikuma időtállóvá, világhírűvé vált.)
Minden a terv szerint sikerült, Baszki akadálytalanul valósíthatta meg elképzelését: a Banksy kiállítás egy eredeti Baskyval gazdagodott.
A felcsúti kisvasút meg lett hosszabbítva Torontóig!
fénykép: Kiripolszky Csongor, Fontányi Zoltán és Esti Kornél
Voltam erős voltam gyenge Voltam szétesve s összeesve Voltam csillag voltam fecske S voltam egy kislány eldobott teste Voltam boldog s voltam árva Voltam szabad és voltam bezárva Voltam én már majdnem minden Csak megfelelő fehér ember az nem az nem Voltam éhes és voltam duci Majd szétpattant rajtam a ruci Voltam homeless s voltam az őrsön Voltam Mátra és voltam Börzsöny Voltam jól is s voltam lázas De sohase nem voltam teljesen százas Voltam hisztis voltam csendes Csak valahogy sosem voltam rendes Megfelelő fehér ember az nem az nem Kaptam virágot kaptam piát Szórtam az átkot és rebegtem imát Kussoltam ne bántson a világ De sohase kaptam amnesztiát Voltam doktor s voltam beteg Voltam ócska és voltam remek Voltam hős és voltam gyáva Voltam piszkos és voltam tiszta Csak megfelelő fehér ember az nem sohasem Voltam fiúval és voltam lánnyal Kirándulni nagy hátizsákkal Voltam veled és voltam mással Szemben velem és a nagyvilággal Voltam gazdag huszonhat percig Voltam szenya s voltam hercig Voltam híres és voltam porszem S a végén maradtam egyszem magamban Aztán lettem az aki eddig Hogyha kellek megmondom meddig Várok még hátha eljössz S végre itt leszel és azt mondod Gyere Ibojka nekem még te is jó jó leszel
Gacsó Anikó: Ki és hogyan kért fel erre az együttműködésre? Mi volt az első gondolatod, amikor Tímea megkeresett az ötlettel?
Éry Balázs: Tímeával, sok év múltán, a Facebookon vettük fel újra a kapcsolatot – korábban ismertük egymást a „popszakmából” –, és a lájkokból, hozzászólásokból hamar kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk a bennünket körülvevő világról. Innen szereztem tudomást a Timea’s Cause alapítványról, a céljairól, feladatairól, és itt került szóba köztünk először a lehetséges együttműködés. Megtiszteltetésnek tartom a felkérést. Tímea igazi hős; hogy talpra tudott állni, az átélt szörnyűségek után új életet kezdeni, ez önmagában is tiszteletreméltó, de a saját példáján bemutatni a veszélyt és felhívni rá társadalom figyelmét, ez több mint bátorság!
Mindig törekedtem arra, hogy a zene – Sztravinszkijjal szólva – a zenénél többet fejezzen ki. („A zene önmagát fejezi ki.”) Kell magyaráznom, hogy ez a projekt jobbá teszti a világot?Tehát a zenével üzenni tudunk, és abban is bízom, segítségével azokat is elérhetjük, akik elfordítják a fejüket, ha szembejön velük egy áldozat, vagy egyszerűen próbálnának nem tudomást venni az egészről.
Gacsó Anikó: Hogyan jött az ötlet, hogy éppen Gerendás Péterrel dolgozzatok együtt Tímea dalán?
Éry Balázs: Magától értetődött, hogy a szerző - aki kedvenc énekesem is egyben � - részt vegyen a produkcióban. Persze ehhez szükségünk volt Péter egyetértésére; szó szerint.
Gacsó Anikó: Hogyan fogadta Péter a felkérést?
Éry Balázs: Úgy gondolom, jólesett Péternek, hogy ez a dal fontos szerepet játszott Tímea életében, és annak is örült, hogy a későbbiekben a dal segítségével közösen hívhatjuk fel a figyelmet az emberkereskedelem áldozatainak kiszolgáltatottságára; első szóra igent mondott.
Gacsó Anikó: Mikor dolgoztál utoljára együtt Péterrel? Milyen volt ennyi év után újra közös produkcióban részt venni?
Éry Balázs: Rendszeresen beszélgetünk Péterrel, kitárgyaljuk, elemezgetjük a közélet friss eseményeit, de talán tíz éve is múlt, hogy legutóbb együtt muzsikáltunk. Hálás vagyok Tímeának a felkérésért, remek alkalom volt, hogy ugyanott folytassuk, ahol annak idején abbahagytuk.
Gacsó Anikó: Számos híres és profi előadóval dolgoztál már együtt munkásságod során, most viszont egy szakmán kívülivel vonultál stúdióba, hiszen Tímea nem énekesnő. Milyen volt a közös munka?
Éry Balázs: Szívesen gondolok úgy magamra, mint akinek nem kell megrémülnie egy ilyen feladattól. Tóth Vera, Oláh Ibolya, Caramel, Rúzsa Magdi is „szakmán kívüliként” érkezett a Megasztárba, aztán hétről hétre nagy nyilvánosság előtt kellett bizonyítaniuk, bizonyítanunk. Ráadásul, Tímea nem először járt stúdióban, otthonosan mozgott a mikrofon közelében, magabiztosan, szépen énekelt, jól hallhatóan követte az instrukcióinkat. Jókedvűen, harmonikusan dolgoztunk. Ez persze csak a szakmai oldala. Nekem legalább ilyen fontos volt Tímea hitelessége, őszintesége, bátorsága. Amikor a stúdióban megindító átéléssel énekelte a dalt, ami annak idején erőt adott neki, úgy éreztem, az üzenet a legfontosabb.
Gacsó Anikó: Mennyi ismereted volt az emberkereskedelemről, a veszélyeiről és hatásairól, mielőtt Tímeával találkoztál?
Éry Balázs: Be kell vallanom: nem sok. A nők elleni erőszakról, a vak komondorokról, az Isztambuli Egyezmény ratifikálása körüli politikai huzavonáról, a #metoo-kampányról persze hallottam, de Timea beszélt nekem először az emberkereskedelem borzalmairól. A története megijesztett, úgy éreztem: bárkivel bármikor megtörténhet hasonló. Már értem, miért fontos minél több potenciális áldozat figyelmét felhívni a veszélyre. Dühít a társadalom áldozathibáztató képmutatása, taszít a „jópofa viccelődés”. Elsősorban a pénzért szerelmet vásárló férfiak felelősségét firtatnám: egy szexrabszolgától kikényszerített élvezetért fizetni bűn.
Gacsó Anikó: Mit üzensz azoknak a magyar fiataloknak, akik külföldre készülnek, vagy a szüleiknek, mindazok alapján, amit a Tímeával közös munka folyamán tanultál?
Éry Balázs: Én nem üzennék semmit; Tímea üzenetét szeretném felhangosítani.
Mit ad isten: az olaszok, a menekültválság kellős közepén nem a keresztény kultúrát védelmezik, hanem lelkesen tapsolnak a fekete, leszbikus énekesnő Skin és a Le Vibrazioni vagy a mauritániai Daby Touré és Peppe Servillo duettjének. (Hogy ne is emlegessem a sztárvendég ("gesztár") Sting és a jamaicai Shaggy közös produkcióját.) Basszameg! Olaszország nagyon messze van!
A Rádió Bézs - Fodor főszerkesztő úr szándéka szerint - politikamentes csatorna. (Csatorna - jó szó (lásd még: köz!mű), de a kanális [azt hiszem, nem megkerülhető a huzavona a médiákok (ragozása a vakond mintájára) körül; el-eltréfálkozunk itt alant, de azért fölteszem kedvetlenül a kérdést: kinek áll érdekében az a szellemi, politikai és szakmai tahóság, mely most a tévében, rádióban regnál?] itt-ott kifejezőbb lenne.) Horváth Attilával (kollega!) szólva: minek mindig belekeverni a politikát a politikába! Nekem ez nehezen fért a fejembe: a politikamentesség is politika (sőt!), ha valamiről nem beszélünk, akkor hallgatunk róla, és ez a hallgatás is jellemzi a dolgot magát. Tehát próbáltam a Csendben (péntekenként délben) feszegetni a határokat [A határokat. Mindenhová kerítést húzunk, a kerítést is körbekerítjük. Belül vagyunk mi, kívül… hát azok nem mi vagyunk.]; szerkesztettem zenei! műsort háborúról-békéről, xenofóbiáról, homofóbiáról, fasizmusról, antiszemitizmusról, rasszizmusról, jobb- és baloldalról, zsidókról, cigányokról, menekültekről, buzikról, ateisták szakrális zenéjéről, puncilázadásról, Brexitről, amerikai elnökökről, halszagú Magyarországról, Mándokiról (Mágáról nem) meg pénzről, kultúráról, művészetről… és nőkről! Színtiszta politika. [„A politika ott leselkedik ránk minden sarkon, és hacsak nem dugjuk homokba a fejünket, kikerülni is nehéz.” – Koncz Zsuzsa is határon kívül-belül.]
A főszerkesztő úr ráncolta a szemöldökét, de hagyta, hogy Aurórám ágyúi dörögjenek (a Csendben).
Közben a rádiós-külvilág egyre nyomasztóbb, kietlenebb, egyszínűbb lett. A közszolgálat megszűnt; a Nemzeti Együttműködés Rendszerének legádázabb kultúrharcosai sem vádolhatják a műsorkészítőket Kossuth, Petőfi, Bartók szellemiségével. Az összevásárolt csatornákból (kanális) az állampárt agitációs propagandaosztálya által szerkesztett (hamisított) hírfolyam ömlik. Külön adót kapott a giccs (a giccsadó ellentéte). Frekvenciaengedély, médiahatóság, reklámfelügyelet, állami támogatás…; az Isten anyjáról elnevezett rádió költségvetéséből például jól látszik: a politika a szó soros (tollhiba!) értelmében kifizetődő.
Mégis ebben a fülsértő zajban már három éve hallható a Rádió Bézs!
És már értem Fodor főszerkesztő úr szándékát: a minőség, az ízlés, a hitelesség, az igényesség, a higgadt, okos szó mostanában már önmagában is politika hitvallás [bátorság, civil kurázsi kérdésévé válnak a szakmai kérdések].
„Minden zenész filozófus” – a kínai zeneköltő [Tan Dun – „A legfontosabb hang a c(C)send.”] axiómája szöget ütött Esti Kornél, a híres zongoraművész fejébe.
[Kézenfekvő! Húszéves elmúltam és sohasem mondtam még ki ezt a szót, hogy kézenfekvő...]
látszott - a teljesség kedvéért, és, hogy Isten kegyelméből felszabadulhassunk az ostobaság bűne alól – az Esti Csendbe, vendégként, valódi! filozófust hívni.
A Filozófus szavaitól a Csodazongoraverseny tételei – a hang – és képzavar – kapni fognának egy vajszínű árnyalatot.
Mottó: „Amit tudok önről, az elég ahhoz, hogy megértsem a szüleit, ha jobbnak látnák mielőbb elhunyni.”
Beethoven Esz-dúr Emperor (a hangsúly keltsen gyanút) Zongoraverseny II. tétel, Daniel Barenboim zongorázik, a New Philharmonia Orchestrát, Otto Klemperer vezényli.
Ahogy az utolsó hang is szétfoszlik, a katartikus csendbe belerondít a bemondó:
Híreink következnek!
A mikrofonnál Szlotta Judit [vajon mire gondol, miközben olvassa az elé tett szöveget?],
Olvasom: a Vígszínház ebben az évadban ünnepli a Padlás bemutatójának harmincéves évfordulóját (1988. január 29.)…
„Szia! Komár vagyok. Presser Pici még a Padláson van, és azt üzeni, helyettesítened kell pár napig a stúdióban.”
Nem tudom, a „padlás” miféle jelszó, de nem kérdezem: teljes súlyával nehezedik rám a feladat. Mélyvíz! Mint a zene templomába, lépek be Kóbor Mecky hűvösvölgyi stúdiójába [az első maszek (jó szó, de nem tudom, érti-e a fiatalabb olvasó-hallgató) hangstúdió Magyarországon]: a keverőpultnál Karácsony James az LGT hangmérnökével, Farkas Lobóval beszélget, a pihenőben a vokalisták - Malek Miklós és Malek Andrea, Bubnó Tamás, Fekete Gyula, Victor Máté - osztják szét egymás között a szólamokat. a feljátszóhelyiségben Solti Jánoska a pergődobot hangolja, Faragó Judy pedig éppen húrokat cserél a gitárján. Dés László, miközben a „csövet” tisztogatja felém fordul: a második refrén után tizenhat-ütemes szóló van? Csak bólintok, mert nem tudom eldönteni, tegezhetem-e az isteneket.
Késő délután megjelenik Pici bácsi, meghallgatja, ellenőrzi a feljátszott szólamokat. Elégedett lehet, mert van kedve tréfálkozni: „Beszéltem az érdekedben a Lemezgyárral. És? Nem kellesz. [Nem nevetek; később megtudom: ez a párbeszéd egy színházi anekdota része (ott Lemezgyár helyett Filmgyár); talán Várkonyi Zoltán az egyik szereplő.
A „pár nap”-ból négy-öt hét lesz; két lemezt veszünk fel egyhuzamban (Ez a divat, Emlék – Elvis Presley). Közben a Padlás is elkészül…
Bonus track: évekkel később Tóth Verát kísértem zongorán a Megasztárban [akkoriban részt venni egy TV2-s műsorban még nem számított politikai elkötelezettségnek!]; a Fényév távolságot énekelte. Miközben a színpadon vártuk a reklámszünet végét, eszembe jutott Komár László telefonja.
Bevallom: sejtelmem sem volt róla, hogy van a zongorának hónapja, amíg nem láttam Leonard Berstein képét: a Mestert egy Baldwin, egy Bechstein, egy Steinway és Chopin Pleyel-je előtt (sehol egy csodazongora?!), fölötte a felirat: „September is National Piano Month”. [„Ünnepeljük a hangszert, ami döntő mértékben hozzájárult a zene fejlődéséhez!”]
Viszont a zongora éve - legalábbis számomra – az 1979-es esztendő volt; bár bíztam benne: zenész lehetek, szüleim kérésére beiratkoztam a 18-as számú Kaesz Gyula Faipari Szakmunkásképző Intézet hangszerkészítő osztályába. Akkoriban ez trendi elfoglaltságnak számított; nem lévén felsőfokú jazz vagy populáris zeneoktatás, az érettségi után sok később elismert muzsikus menekült ide a közveszélyes munkakerülés fenyegető vádja elől. A tökéletes megoldást persze a mágikus ORI-engedély megszerzése jelentette: sikeres vizsga után a szellemi szabadfoglalkozású előadóművész-bejegyzés került a személyi igazolványba, ami a rendőri igazoltatás során biztos védelmet nyújtott.1.§. Hivatásszerűen, tehát tiszteletdíjért vagy egyéb ellenszolgáltatásért előadóművészi (színész, szavaló, konferanszié, hangszeres, énekes, táncos, artista stb.) működést csak az fejthet ki, akinek részére a Népművelési Minisztérium önálló szereplésre vagy csoportos fellépésre jogosító hivatásos előadóművészi működési engedélyt adott ki.
9.§ Ez az utasítás 1954. július hó 1. napján lép hatályba.]
Gyakorlatra a Művészi Kézművesipari Vállalat Liget utcai (csoda)zongorakészítő műhelyébe kerültem. Ott aztán Szépe Lajos bácsitól rengeteget tanultam a hangszer testéről-lelkéről. Azóta tudom: a csend a két billentyű közti rés.
„Semmi jele, hogy nő valaha is teljes és nagyszerű harmóniai formákat felvonultató zenét fog szerezni. A nő mindig megmarad befogadónak és előadónak, de kevés remény van arra, hogy alkotóvá válhat.” Nem, nem Ákostól idéztem, a nagyszerű irányelvet ily kézzelfoghatóan megfogalmazó műítész nevét azonban fedje jótékony homály.
Clara Schumannt nem kellett győzködni (ne szöszöljünk most időrenddel!): „Valaha azt gondoltam, hogy van bennem alkotó tehetség, de már felhagytam az ilyen gondolatokkal; a nő ne akarjon komponálni – egy sem volt rá képes, mit várok hát magamtól.”
Fanny Hensel - Felix Mendelssohn nővére - kedvét pedig családja vette el attól, hogy zeneszerzőnek tartsa magát. Korai művei közül néhány öccse neve alatt jelent meg. Így esett, hogy amikor Viktória királynő egyszer egy bizonyos dal eljátszására kérte Felixet, ő kénytelen volt bevallani: a dalt Fanny írta [„…ami nagyon nehezemre esett, de gőgnek itt nincs helye.”]
Szerencsére a hölgyek okoznak meglepetéseket. „Amikor E.M. Smyth hősiesen kavargó Antonius és Kleopátra-nyitánya véget ért, és kihívták a zeneszerzőt, mindenkinek leesett az álla, hogy ezt az óriási lármát egy hölgy hozta létre.” – írta George Bernard Shaw. Dame Smyth egyetértett: „A nők munkássága rendkívüli energiát és őszinteséget fejez ki.”
A femináci [a rádióhallgatók sajnos nem látják a dőlt betűt, pedig e pompás szóösszetétel kurziválást érdemel!] Maddalena Casulana muzsikájával akarta megmutatni a világnak, hogy „a férfiak egyszerűen hiúságból tartják önmagukat a legértelmesebb lényeknek, s vélik úgy, hogy e képesség hiányzik a nőkből.”
Hogy Rachel Portman „nagyszerű harmóniai formákat felvonultató zenét szerzett”- e, arra pedig – gondolom - elegendő bizonyíték: ő az első nő, aki Grammy-díjat kapott.
Komáromy Gergely, a ligetvédő – akit a rendőrök bilincsbe verve visznek el a pszichiátriára, mert a (volt!) Közlekedési Múzeum tetején tiltakozik a Városliget szétdúlása ellen.
Komáromy Gergely, a képzőművész – akit a rendőrök fogdába visznek, mert egy kormányplakátra (plakát! – jó szó: új értelme van) ilyesmiket fest: „Magyarországra tisztelet kell, és szeretet”!
Komáromy Gergely, a szónok – akit lelkes tüntetők ünnepelnek, mert „nem marad csendben”; „A zene összehoz, a zene felszabadít. Táncolj, tüntess és kiabálj a szabadságodért!”
Komáromy Gergely, a provokatőr – akit a félresikerült festékdobálós akció („a szovjet hősi emlékmű nem megfelelő célpont a növekvő orosz befolyás elleni tiltakozásra”) után megfenyeget Magomed, a csecsen.
Komáromy Gergely, a tréfamester – akit egy friss fényképen Mándoki László társaságában láthatunk a következő felirattal: ”Még sok ilyen hiteles, kiváló művészt a hazának, NER's Got Talent!”
[Ha a kedves hallgató (olvasó) most bepillantást nyerne a Rádió Bézs műhelytitkaiba, megpillantaná a Csend szerkesztőjét, amint töprengve rágja ceruzája végét: felemlítse-e mindenféle szelek játékának kibenlétét. (Végül úgy dönt: magába fojtja bánatát.)]
Komáromy Gergely – Gregory G Ras, – a Riddim Colony frontembere – akit a Csendben is hallhatunk.
A képen Szigeti Edit Ligetvédők című rajza (is) látható.
Mostanság trendi önkifejezési formának tűnik a magyar himnusz [csupa kisbetű: a magyar és a himnusz is köznév] kritikai elemzése. Gyászos, vésztjósló, lassú, unalmas, erőtlen, cseppet sem lelkesítő… - olvasható a közösségi médiában (is) a pártállástól független véleménysorozat. Akad persze szenvedélyes ellentmondás is, például az enyém: szerintem a magyar himnusz gyönyörű.
Én pedig azon tűnődöm, vajon miért lenne természetes, hogy bárki kisajátíthatja, elhasználhatja, kiüresítheti a tiszteletre méltó, magasztos nemzeti jelképeket - s ily módon egy nemzet történelmét?! Áll a német edző, a brazil, szerb, holland (talán zsidó, cigány, buzi, migráns!...) játékos, és átszellemülten mereng "a haza minden előtt" egyetemes üzenetén? De milyen induló helyett énekli(?), bömböli, üvölti gyalázza a tetkófejű tömeg a magyar himnuszt? Ahogy Erkel és Kölcsey műve véget ér, újabb buzdító imádságok harsannak fel: Újpesti cigányok..., Mocskos Fradi... A szenvedély hőfoka azonos, a közös fohász hatása oszlik, a másik tábor iránti gyűlölet lép a helyébe - és nem csak a focipályán!]
Nekem a himnuszról az jut az eszembe, hogy van még német, angol, olasz, amerikai, szír, ugandai, ruandai, marokkói, namíbiai, tanzániai, ghánai, nigériai, egyiptomi, dél-afrikai, kenyai, tajvani, izraeli, palesztín …sőt: európai uniós is. És a himnuszokhoz tartozik ország, és az országnak vannak fiai, lányai. És hogy ez milyen szédületes. Hogy kinézhetek magamnak akárkit, és szurkolhatok neki, mondjuk a „vizes vébén”. Azaz megtanulható, mit jelent, hogy a Föld fiai lányai vagyunk.
Ahogy a főhős belép a mulatóba, minden tekintet feléje fordul; a motorosgang tagjai abbahagyják a biliárdozást, a pultnál iszogató ukrán maffiózók félretolják a vodkás poharat, a fegyverkereskedő terroristákkal üzletelő fekete drognepperek is felkapják a fejüket, a konyhában heroint főző dzsakuzzik(sic!) leakasztják a falról a szamurájkardot. A főhős, ügyet sem vetve rájuk - mielőtt akrobatikus harcművészeti bemutató során kiosztaná az igazságot a rosszfiúknak -, a sarokban muzsikáló zenekarhoz legközelebb eső asztalhoz ül; autentikus blues-zal töltekezik. Bólogatva átveszi a ritmust, ujjaival dobol az asztalon, barátságosan odaint a gitárosnak egy jól sikerült riffet jutalmazva – látszik rajta: érti, érzi a zenét –, és ajkait elismerően csücsörítve odaszól a hozzá siető rémült pincérnőnek: „Tudnak a srácok!”
Második jelenet:
Három különböző nemzetiség képviselője a szocsi Forma-1-es autóverseny VIP-páholyának egyik asztalánál: egy amerikai színész, egy orosz elnök és egy francia saláta(sic!); a színész és az elnök a széken foglal helyet, a franciasaláta egy tálban.
Másképpen: mindössze egyetlen nemzetiség képviselője a szocsi Forma-1-es autóverseny VIP-páholyának egyik asztalánál: egy orosz elnök, egy újdonsült orosz állampolgár és egy orosz hússaláta; az elnök és az újdonsült orosz állampolgár a széken foglal helyet, a hússaláta egy tálban.
Miután egymás tenyeréből ettek, az elnök barátságosan átkarolja az újdonsült orosz állampolgár vállát: „Láttam az összes filmjét, de pályafutása csúcsa, kétségkívül, a Pöcsöklöző (Cock Puncher)!
Harmadik jelenet:
A színészóriás hollywoodi villájának kertjében, a medence partján ül, körülötte feltűnően vonzó, lengén öltözött, ledér ifjú hölgyek, mellette, egy 100-as Marshallnak támasztva a Fender Stratocaster. Jóízűt kortyol a reklámozandó italból – utánozhatatlanul kifejező arcjátéka a nézőbe szuggerálja: ilyen jót még senki nem ivott. Hátradől, felhős tekintettel a távolba mered, tűnődve az élet dolgain…
illusztráció: Szigeti Edit
