Mottó: a sárga rózsa kap fogni egy vajszínű árnyalatot
Jó, hát akkor itt fogunk élni, gondolta Esti rezignáltan, mit sem törődve menekülni vágyó énje sírva-könyörgésével [menjünk innen a picsába!] – ha nem kapálódzunk, talán nem merülünk el a szarban egészen.
[Ez aztán a méltóság: bénán lebegni a pöcegödörben! Legalább lázadjunk!] A tehetetlenség ellen lázadni? Azt lehet. Tehetősek leszünk! Jó szándék. Jobbra fordítjuk a saját sorsunkat. Győzünk. Legyőzzük a jövőt!]
Jó, hát akkor itt fogunk élni, gondolta Esti rezignáltan (az idézett mondatban túl sok a rezignáció, ami nem jó), pedig nem érezte magát az állam polgárának. Papírja volt róla, személyi igazolványa, lakcímkártyája, útlevele, ilyesmi, de az identitás kártyáját elvesztette. Hontalanná vált. Az Alkotmánnyal együtt csorbíthatatlannak hitt állampolgári jogait is elvesztette. A kötelességeket így nem érezte magára nézve érvényesnek: az állam nem én vagyok!
[Ez az! Állampolgári engedetlenség! Ne tartsuk be a törvényeket! Ne fizessünk adót (ezeknek?!), a közszolgálat helyett ne szolgáljunk senkit! Ne találkozzunk Demeterrel, ne pályázzunk NKA-támogatásra, ne énekeljük - hamisan főleg ne! - a Himnuszt, ne tegyük be a lábunkat egyetlen futballstadionba se, abcúg CBA; vásároljunk a Tescóban, de ne menjünk be a Nemzeti Dohányboltba!. A köztévéről kapcsoljunk az RTL-re, a Nemzeti helyett menjünk a Katonába, olvassunk szépirodalmat! Védjük a környezetet, a Ligetet,, legyünk szolidárisak, humánusak, toleránsak - MENEKÜLTEK! Írjunk! („Néha egyszerűbb megírni valamit, mint nem, mert csak fortyogna tovább belül. Azt a kérdést nem teszem föl, hogy van-e értelme vagy nincs. Marad ez a „legyen megírva”. Legyenek kimondva mondatok. Van annak elvi jelentősége időnként, hogy igent vagy nemet mond az ember.”) Rekesszük ki önmagunkat - éljen a liberális demokrácia!]
Jó, hát akkor itt fogunk élni, gondolta Esti, bár hazaszeretete megbicsaklott; egy lángoktól ölelt kis országért lehet lelkesedni, de egy belülről rohadóért?! Aztán itten van ez a magyarság dolog is. [Ki a magyar mostan? Hát a Nemzeti Gyökerek.] Származás? Vallás? Kultúra? Geopolitika? A cigányokhoz, zsidókhoz, színes- és színesebb-bőrűekhez tótokhoz, oláhokhoz, szírekhez, amerikaiakhoz, törökökhöz, azeriekhez való viszony? Esti magyarként gondolt magára, de a nála Nagyobb Magyarok [Sűrűbb magyarok!] hitvallása elbizonytalanította.
Jó, hát akkor itt fogunk élni, gondolta Esti rezignáltan. Nem lett sem harciasabb, sem lelkesebb, de lelketlenebb sem. Találhatnánk hasonlóan gondolkodókra?
[És akkor mi van?! Forradalmat tetszünk csinálni?! No hiszen! Annál az elefántcsonttorony is eredményesebb. Vagy csatlakozhatnánk a magukat politikával semmi körülmények között be nem mocskoló öntudatos kifinomultakhoz. Hm?]
Jó, hát akkor itt fogunk élni, gondolta Esti rezignáltan; reménytelenül és kiszolgáltatottan…
Fura dolog az előítélet; ha valahol cigányozni kezdenek, nekem rögtön az érsebészet jut az eszembe.
Ahogy a szám elé kaptam a kezem, mindenem csuromvér lett. A többiek sóbálvánnyá merevedve figyelték a horrorfilm-jelenetet. Imént még az asztalnál ültem az adyligeti határőrlaktanya kiképzőszázadának géptávíró termében, és bámultam kifelé az ablakon; már nem kellett fókáznom, rajparancsnokként a kopaszok szivatása lett volna a dolgom. De nem tudtam fölnőni a nemes feladathoz; az 56-os busz [lehet, hogy a számra rosszul emlékszem - csak semmi történelem] megállóját kémleltem (adekvát szinonima; akkoriban – hidegháború - gyanút keltett, ha valaki például fényképezőgéppel bóklászott egy laktanya körül) elkeseredetten a kerítésen túl. A szabadság kapuját. [Azóta is viszolyogva utálom a hatalomittas lelkitörpéket. A sorkatonai behívót Facebookon sokszorosító nevelésügyi tanácsadók fasisztoid pedagógiai elméletei (rendszabály – jó szó!) újra és újra meggyőznek róla: a parancsuralmi tekintélyelvű rendszerek dehumanizálják az embert.
[Erről meg az jut az eszembe, hogy Németh Szilárd a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára.]
Ekkor, mintha derült égből, nem egy gázgyár (finom utalás a KFT-slágerre): egy ablak esett rám. Egy csavar kilazulthatott vagy elvetemedett a fa; ahogy egy határőr elvtárs lelkesen dörgölte, a szellőzőablak a fejemre zuhant. Megúsztam volna egy karcolás nélkül, bár az üvegtábla a fejem búbján tört ripityára, ha az ablakkeret nem pontosan az előttem álló pohárra esik, és a felrobbanó pohár szilánkjai nem a tenyerembe fúródnak, felsértve az ütőeremet. Ahogy a szám elé kaptam a kezem, minden csuromvér lett. Senki sem tudta, hol sérültem meg, az üvegcserepek a nyakamat is elvághatták volna.
A felcser – nem tudom, milyen képességei tették alkalmassá a feladatra, de emlékeztem rá: együtt vonultunk be – elégséges gyógyító eljárásnak ítélte, hogy gézlapot leukoplasztozzon a tenyeremre, de az ajtóig sem jutottam el, már csöpögött a vérem az orvosi szoba padlójára. Kísérletezgettünk így egy darabig, végül is szirénázó mentőautóval utazhattam a Belügyminisztérium Korvin Ottóról elnevezett központi kórházába [a Gorkij fasorban rothadó épület a kasleri egészségügy egyik impozáns monumentuma].
Az ápolónő – szőke, hófehérbőrű kékszemű, fiatalasszony, [Kövér László szép szavaival: kettessel kezdődik a személyi száma, magyarul: női princípiuma van] kedvesen próbált nyugtatgatni, mondván: nagy szerencsém van, mert a kórház legjobb érsebésze az ügyeletes éppen. Nekem a szerencséről nem ez a tortúra jutott volna elsőként az eszembe, ráadásul abban bíztam, pár öltéssel összevarrják a sebet, osztjónapot [tollhiba!: ezt a szófordulatot az intertextualitás okán mellőzni kellene]. Aztán majd lesz néhány szabadnapom a gyengélkedőn. Érsebész?! Már nem csupán a vérveszteségtől szédültem.
Az ügyeletes orvos - egy fekete hajú, kreolbőrű, sötétbarna szemű fiatalember [Bayer Zsolt szép szavaival: egy genetikai hulladék, magyarul(!): egy mocskos cigány] (ez a körülmény nekem nem tűnt fel, akkoriban eszembe sem jutott ilyesmivel foglalkozni) – bíztatóan rám mosolygott, de nem tűnt őszintének a gesztus.
Egy kórteremben tértem magamhoz. A szomszéd ágyon egy fegyőr (ő így mondta: nevelőtiszt) – fehérbőrű, világos hajú, savószemű öregember [újmagyar (vagy mégsem annyira új) szép szavakkal: nemzetvédő hazafi [kacsabeszél, (duckspeak) újbeszél kifejezés, jelentése: „kacsa módra hápogni”. Ha ellenfélre mondjuk, gyalázás; ha valaki olyanra, akivel egy nézeten vagyunk, dicséret.”] – lábadozott. A szó szoros értelmében: a baracskai börtönben esett a lábára egy gázgyár. Művelt ember lehetett; a szekrénykéjén egy L. Ron Hubbard könyv hevert.
A reggeli vizitnél keserves kísérlet következett; az ujjaimat köllött volna mozgatni szörnyű kínok árán. A doktor elégedettnek látszott az eredménnyel, de a „mindjárt visszajövök” fenyegetően hangzott. Amikor az orvos kiment, a fegyőr rám vicsorgott: „na ilyenekkel vannak tele a börtönök!”
Érsebészekkel?! Ezen kicsit csodálkoztam.
És jött a doktor. Nem mondta, hogy gyógyultan távozhatok, sőt az ujjgyakorlat - bár a fegyőr éppen a folyosón dohányzott, így kellemesebb légkör uralkodott a kórteremben - vérfagyasztó fordulatot vett. „Balázs, van egy jóhírem: fog tudni zongorázni.” Nem kezdtem rögtön örvendezni, mert kisgyermekkorom óta igyekeztem már elsajátítani az ebben a művészeti ágban való jártasságot, és akkoriban már szerettem úgy gondolni magamra, mint aki - ha barátai szerint nem is túl jól - tud zongorázni. De rögvest kiderült, nem zenekritikusként, hanem orvosként beszél: „Első látásra biztos voltam benne, hogy megsérültek a mozgatóidegek a tenyerében, és, hogy az eredeti állapot helyreállítása majdnem lehetetlen”, mondta, (miközben demeterszilárdként [Demeter Szilárd (szintén "zenész" - kurziválás tőlem; nem tudom kellőképpen hangsúlyozni az idézőjelet!) a keresztes-kulturkampf közben pénzt oszt a zenészeknek, de közben izen az ellenzékifüggetlenobjektív illetőknek: El fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát – kalapáccsal.] leleményes ujjgyakorlatokkal próbálta a fájdalomküszöbömet az égig tornászni), „de a műtét jól sikerült, maradandó károsodás nincs”. Na akkor ijedtem meg igazán. Addig eszembe sem jutott, hogy a laktanyában lőttek a zongoraművészetnek! Másképpen: a zenei pályafutásomat mintha elvágták volna. Az üvegszilánkok. A doktor láthatta rajtam, hogy váratlanul ért a közlés, beszélgetni próbált, enyhítendő a feszültséget. Elmondta, hogy bár a családjában nincsen zenész (hiába! senki nem szabadulhat könnyen a sztereotípiáktól), a szomszédja, Boros József egy sarokkal arrébb, a Rózsa Ferenc utcai Vasutas Zeneiskolában tanít (ismertem Jóska bácsit, pótolhatatlan mesterem: Garay Attila terme melletti helysiégben oktatta a basszusgitározni vágyókat. Odébb Kőszegi Imre és Babos Gyula [szintén érsebészek!] – jó iskola volt!). Aztán bejött a fegyőr, a beszélgetés félbeszakadt.
Néhány nap múlva hazamehettem; egy hónap egészségügyi szabadság – a hülyének is megéry.
Fura dolog az előítélet; azóta, ha valahol cigányozni kezdenek, nekem rögtön az érsebészet jut az eszembe.
A Háttér-rovatban immár hosszú-hosszú ideje a magyar könnyűzene-ipar szerkezetét elemezgetjük. Próbálunk ráismerni az infrastruktúra fontos szereplőire, megismerni szándékaikat. Igyekszünk felismerni a mozgatórugókat, a kínálatot, a színvonalat meghatározó szempontokat, felmérni a pop-piac szereplőinek mozgásterét. De az utóbbi időben komoly zavar támadt a zenésztársadalom identitás-tudatában. Már mi magunk sem igazán tudjuk, ki számít zenésznek, ki nem, mint ahogy lassan abban sem lehetünk biztosak (én legalábbis egyre bizonytalanabb vagyok), hogy amit a rádiókban, hanglemezeken, diszkó-klubokban, és mindenütt a nap huszonnégy órájában hallunk az zene-e valójában, s ha igen, akkor mitől az. Magyarországon a hanglemez eladási siker-listákat lemezlovasok kiadványai vezetik, s ezzel a beat-pop-rock zene fejlődése beteljesedni látszik. Kár, hogy a Világpiac nem tud a mi tökéletes zenénkről, sokan még mindig hangszerekről, hangversenyekről, dalokról beszélnek, még mindig azt hiszik, hogy Sir Paul McCartney, Carlos Santana, Sting, és a többi elaggott hippi az igazi zenész. Nevetségesen idejétmúlt erőfeszítéseik eredményeképpen sorban jelennek meg lemezeik, az elavult eljárás során többen próbálnak együtt muzsikálni, hangszereiken eljátszva indokolatlanul sok harmóniából, verse-ből, refrénből álló anakronisztikus kompozícióikat, miközben az énekelt szöveget is gondolatok közvetítésére próbálják felhasználni. Ezekből az albumokból ugyan több millió példányt értékesítenek szerte a világon, a sikeres felvételeket hatalmas (gazdaságilag is sikeres) rádióadók játsszák - igaz ezek legnagyobb része felnőtt-adó - az AOR (Adult Orianted Rock) a nem tinédzser-központú popzene gyűjtőneve, soroljuk például ide, a nemrég a Petőfi Csarnokban erőlködő Toto-t! -, de büszkén jelenthetjük: nem nálunk, nem Magyarországon! Mi már az új idők új dalait hallgatjuk, túllépve a zenetörténet ásatag értékein, feledve melódiát, harmóniát, dinamikát, tulajdonképpen mindent, amit egykor esztétikusnak, élvezhetőnek hittünk a zeneművészetben. Persze néhányan még itthon sem értik a változás nagyszerűségét, ők képesek megtölteni lelkesedésükkel a Kisstadiont Sting budapesti fellépésekor, és tájékozatlanságukban mondjuk Pat Metheny lemezt vásárolnak. De előbb-utóbb mindent elmos az új kultúra özönvize, semmi nem marad a régiből. Hogyan jutottunk idáig?
Mindeddig nem gondoltam rá, de most már értem: a pléjbek jelenség természetes következménye a d.j.-ék előadóművésszé nemesedése. Megmagyarázom: 1. Ha a kép és a hang különválik, akkor a közönségnek végülis teljesen mindegy, hogy ki tátog a hangzó anyagra (sőt, előnyösebb, ha nem csúnyácska, kevésbé vonzó, ámbár remek hangú, csodálatosan éneklő lányt, fiút /lányokat, fiúkat/ lát, hanem ragyogóan kimunkált, bámulatosan mozgó-táncoló szexuális bombázókat). 2. Ha már az előadó személye nem kötődik a zenéhez (azzal sem mondok nagy újdonságot, hogy tulajdonképpen a technikai fejlődés eredményeképpen a Zenész közreműködése sem alapfeltétel – ugye?) akkor bárki képes lehet pótolni a hiányzó idolt, betölteni az űrt, ami a pop-rocksztárok funkcióinak átértékelődése révén támadt. 3. Tehát kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy a diszkók közönsége által rajongva tisztelt lemezlovasok lépjenek a tátogó műanyagbábok helyére. A dolog még érthetőbb, ha tudomásul vesszük, hogy egy diszkóklub már jóval több, mint egyszerű szórakozóhely. Az ott hallható zene és a köré épített szubkulturális környezet a fiatalok számára a beat- és a rockzene történetében is meghatározó, az éppen érvényes értékrend, hierarchia ellen forduló, világmegváltó lázadás kerete. Ily módon az elektronikus gépzene sokkal több, mint a popzene egyik ága. Ezért beszélhetünk progresszív, underground tánczenéről, hallunk „újfajta, felszabadult világról. Guy Ornadel, híres-neves dancemester mondja a FREEE Magazin júniusi számában: „A dance angliai robbanását az a fiatal generáció indította el, melynek tagjai már picit unták a rockot. Az ectasy megtette a dolgát, és a többi már ismert… Itt, most elmélkedhetnénk a zene szerepéről, az elszállásról, lebegésről, belassulásról, spirituális törzsi szertartásról, hi-tech futurizmusról és így tovább, de ez a gondolatmenet kivezetne a Háttér-ből, inkább térjünk vissza a lemezlovasokhoz, az arány- illetve szereptévesztéshez…
Persze, hogy nagyon komoly feladat a diszkóklubban táncoló sokaság hangulatának emelése, nagy felelősség az egymást követő zeneszámok kiválogatása, sorbarendezése, átkeverése, a kívánt tempó biztosítása, de ez nem zeneművészet, ez egy másik területe a szórakoztatásnak. Most mégis lemezlovasok nevén megjelenő albumok vezetik a slágerlistákat, már nem dalokról, hanem track-ekről beszélünk, a sikeres d.j.-ék nem feltesznek egy-egy lemezt, hanem játszanak a partykon (csak azt nem tudom, hogy akkor a lemezjátszó mit csinál), és művészi koncepciójukról nyilatkoznak a médiában. Olyan ez, mintha a könyvtáros kapná a Nobel-díjat, mert jókor adta a kezünkbe mondjuk a Száz év magány-t.
Pedig a modern tánczenére olyan nagyon nem is lehetünk büszkék. A zenei teljesítmény elég nehezen érhető tetten a „dance szcénában”, például D.J. Budai, Sterbinszky - DJ. JESZI, ha mond ez a név valakinek valamit - és a többiek műalkotásaiban. A lemezek legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy folyamatos. Nincs szünet a dübörgésben, és ahogy én értem: pontosan ez a cél. Minél felkészültebb, tehetségesebb egy didzsé, annál zökkenőmentesebb az átmenet. A tempó sem gond, mert a különböző irányzatokon belül nincs kívülálló számára érzékelhető jelentős eltérés. A felvétel több mint hetven perce alatt nem hallunk egyetlen akkordot sem (tudjátok: legalább három különböző magasságú hang egyidejű megszólalása), de minek is kellene az összhang, hiszen dallam sincs. Akkor mi marad a zenéből? Naná, hogy a ritmus. Tehát van mindenféle loop, körbe-körbe, lehetőleg az egész lemezen ugyanaz a tempó, (talán ugyanaz a dob-pattern is, de ebben nem vagyok biztos, mert bevallom őszintén: én nem tudtam végighallgatni mind a tizennyolc művet) és a legnagyobb változást a kimaradó percussion sávok hiánya, az abbamaradó, aztán újrainduló basszus, az analóg szűrők folyamatos állítgatása, esetleg az időnként értelmetlen szövegrészletek gajdoló géphang „éneksáv”-ja jelenti („The music is power…”). „Hát, ami szép az szép – de ez nem az…”
Persze, hogy a kiadók örömmel jelentetik meg sorra hasonszőrű kiadványaikat, hiszen – gondolom – fillérekért készülhet egy-egy belőlük. Nem kell professzionális stúdió, nem kell sok stúdió-idő, nem kell zenész, szövegíró stb. Tehát a dolog kifizetődik, de vajon teljes lehet a műélvezet? Yehudi Menuhin azt írja: “… tulajdonképpen a zene maga az ember, sokkal jellemzőbb rá a szavaknál…” Csak azt nem tudom, hogy mi jár azoknak a fejében, akik ezt és csak ezt hallgatják.
Az eredeti szöveg a Zenészmagazinban jelent meg húsz évvel ezelőtt
Mit ér a Nő Magyarországon? Az utóbbi időben néhány közszereplő és politikus felhang dús hozzászólásokkal szélesítette a látószögünket. A kérdés mostanában tehát az: mit ér a Nő Magyarországon, ha… Kövér? Falusi Mariann és Lang Györgyi még egy sokkal toleránsabb Magyarországon alapították a Padödőt, azt hiszem. Akkoriban még sokkal kevesebbet gondolkodtunk azon, ez itt kinek a hazája. „Rajongói szemében Karády Katalin volt a nagybetűs NŐ, az erotikus filmdíva, míg ellendrukkerei – főleg a jobboldal részéről – erkölcstelen kurvát láttak benne, aki meg akarja mételyezni a tiszta lelkű magyar ifjúságot. Karádyt nemhogy férfifalónak, de még leszbikusnak is kikiáltották, sőt azt terjesztették róla, hogy filmjeiben valójában nem az ő lábai láthatók, mert azok már-már férfiasan szőrösek.”.(Kelecsényi László - Filmszextétika) Viszont, „ha lement a nap a közösség napja, az éjszakai pillangó a magánélet gyertyafényét csapongja körül.” - Karl Marx
Mennyit ér egy Nő, ha zeneszerző, szövegíró, zongorista, énekes?
A Mai Csendben művészNőket hallgatunk.
Mennyit ér egy nő, ha királyNő, ha díva?
A soul királynője, Aretha Franklin és a Díva, Annie Lennox pontosan tudja, mennyit ér egy nő, és, hogy ezzel nincs mindenki tisztában. Ennek a véleményüknek hangot is adnak.
Mennyit ér egy Nő?
Egy kivételesen tehetséges, kivételesen szép, kivételesen sikeres énekesNő élete?
Mennyit ér egy Nő?
Egy szerelmes férfi – ahogy Szigeti Edit szépséges versében hallhatjuk – mindenét odaadná érte.
A valóság, a képzelet és a fantázia a Háromszög határai. Műsorvezető: Vályi Gábor
Beszélgetőtárs: Éry Balázs zongoraművész, zeneszerző
A Háromszögben: Erotika kotta A Háromszög kérdése: Tyúk - tojás helyzetek? Amiről szó lesz: Bartókkal kezdünk; első hegedűversenye máig őrzi a szerző ifjúkori szenvedélyes, emésztő lángolását “A” hegedűművésznőhöz, Geyer Stefihez. Bartók Kékszakállúja is szóba kerül; Judit a múltat feszegeti… Samantha Fox: filmen és koncerten az alakja része volt a hatásnak. A mai műsorban elhangzó dal a hangra és a zenei hatásra fókuszál. Freddie Mercury műveszétének része nemi identitása. Aki, amit felvállal(hat), az egyrészt személyiség függő, de a társadalmi közeg hatása is számottevő. Vagyis: művészi hatás és közéleti aktualitás együtt vet fel kérdéseket, s ad nézőpontok szerinti válaszokat. - Vályi Gábor
Esti Csend - Éry Balázs és Gábor György zenés beszélgetése a művészetről, hatalomról, katarzisról a Rádió Bézs Más-sáv című műsorában, 2019. október 25-én.
"Pripyat Pianos: 33 years of harsh weather conditions and radiation, 33 years of silence, 33 years of hopeless expectation of human touch. PRIPYAT Pianos is a sound museum, created 33 years after a massive man-made disaster that has affected hundreds of thousands of lives. This is the mark of the elapsed time." photo: NeQo Phosgraphis
I. tétel: Amikor Zsoldos Imre életműve lezárult, én éppen a fia, Zsoldos Gábor mellett dolgoztam segédmunkásként a Dolly Rollban. Sosem felejtem el a Vörösmarty tér mögött álló ORI busz lépcsőjén ülve könnyeit nyelő Dedy arcát.
Zsidó Kulturális Fesztivál 2019. próba: Klein Judit
II. tétel: Amikor Sárosi Katalin egy alkalommal meghallgatta a Gerendás Péter Társaság - amiben Dedyvel együtt muzsikáltunk - koncertjét, utána odajött hozzám, megölelt és azt mondta: szépen zongorázol. A szeptember 4-i koncert - a kulturtörténeti emlékeken túl - ezért is fontos nekem.
II. tétel: A Dohány utcai Zsinagógában az emlékkoncert részvevői - a közönséggel együtt - az Il silenziót hallgatják Zsoldos Imre előadásában.
videó: Zsoldos Gábor, Ernesto Vladimír
fénykép: Koritárné Gábor Krisztina, Erhardt László
A rokonait, a szerelmét nem választhatja az ember, de a barát afféle értékválasztás. B.G. tehát azokat az értékeket választotta, amit N.Sz. vall magáénak. [Lenne itten morfondírozni való a kép-viselő – kép-mutató viszonylaton.] A heves barátságra akkor derült fény, amikor a Fidesz alelnöke – [kiérdemelt pozíció!] meglátogatta a csodazongoraművészt az ő „zongoramanufaktúrájában”.
(„Ma reggel Bogányi Gergely is csatlakozott az Orbán Viktor hétpontos európai uniós programját támogatók népes táborához. Bogányi művész úr bemutatta a zongoramanufaktúráját is. A támogató ívet egy gyönyörű, általa kifejlesztett Bogányi-zongorán írta alá. Hajrá Magyarország!” – idézet N.Sz. büszke Facebook-oldaláról)
[Zongoramanufaktúra – jó szó! N.Sz alighanem latinos műveltségének tárházából húzta elő. Nekem is lennének személyes emlékeim zongoramanufaktúráról, igaz csak afféle kevésbé csillogó Kádár-koriról – érettségi után, nem egészen önszántamból, mondjuk így: atyai ötlet nyomán kerültem a Fővárosi Kézművesipari Vállalat Zongorakészítő Üzemébe iparitanulónak (zenélgess, de legyen rendes szakmád is!). A Liget utcai műhelyben nem csodazongorák épültek, de távoli elképzelés azért kialakult bennem a hangszerész szakmáról, tudom tehát értékelni le s föl B.G. (fülke)forradalmi innovációját.]
Mert mire jó a Csodazongora? mindenfélét alá lehet rajta írni. Még zeneértő társra is lelhetünk a szerklihez!
["Először nem tudtam, hogy milyen hangszer a szerkli, de miszerint már belegyöttem. Szerkli az sem nem evés sem nem ivás, hanem az uralkodó körülmegy és mekkérdezi sorban mindtől, hogy hogy van és mi újság, de ez nem érdekli, és azután trónjába ül és sorban jelentenek. Ez szerklizés. Széptánc de semmi értelme és lehet, hogy el fogom törölni."]
Vajon mi volt előbb: a csodazongora vagy a barátság? A Magyar Államnak – bárkit! takarjon is az eufemisztikus elnevezés – múlhatatlan szüksége volt csodazongorára, vásárolt is rögvest, közel egymilliárdért (én elmentem a vásárba közpénzzel) tíz darabot. A Magyar Államon kívül csodazongorát még nem vásárolt senki – tudtommal. A szerződés feltétele lehetett a szerkli? [Van az a pénz]
A fénykép sokatmondó; a majom és a köszörűkő jut az eszembe üstöllést. Amikor a hadügyi államtitkár puskával pózol, szívet melengető – kiköpött Old Shatterhand -, a pacal vagy a feszület is adekvát rekvizituma egy N.Sz.-fotóalbumnak (az ideológiailag pásszoló (szójáték!) focilabda túl sportos), de a zongora valahogy kibékíthetetlen ellentétben áll a csepeli kereszteslovag természetével. Hacsak nem titkos fegyverként fejlesztik migránsok és kommunisták ellen a haza és a keresztény értékek védelmében; egyes billentyűk lenyomásával talán tüzet okád az instrumentum.
N.Sz-nek is barátja van! Aki - ha már a kampánykörút egyik fontos állomása a híres-neves csodazongoramanufaktúra -, meg is szólaltatja az ő hangszerét, lelkét is beleadva a szerklizésbe (már tudjuk, milyen hangszer a szerkli!); játékából kihallik a barátság és - talán kissé halványabban, de igen szívhez szólóan - a Brüsszelnek szóló üzenet is [A hang(és kép-)zavarba a beszélő disznósajt alfelének harsonája reccsen.]. Kár, hogy a b-moll Zongoraverseny hangjaival némi szivárványszín keveredett a piros-fehér-zöld érzelmek közé (bár nem tudhatjuk, Csajkovszkij normális homoszexuális volt-e, aki nem tartaná magát egyenlőnek mondjuk Kövér, Németh vagy Bogányi urakkal.)
(A hivatkozásokra kattintva az olvasó gazdagíthatja az intertextuális élményt!)
Egy történetbe foglalni a miniszteri keret, a Szandi és az émelygés szavakat; másképpen: a történelemhez fűződő személyes viszony.
Az émelygés helyett eredetileg hányingert írtam volna, de végül is itt csak egy milliócskáról volna szó, mit írnánk akkor az öt-tíz milliós (vagy több?) miniszteri ajándékokhoz? Viszont az is igaz, nem minden milliócskához társul hűségnyilatkozat. De jó lenne olyan világban élni, ahol minden szónak jelentősége van. Fogynak a szavaink! És eszembe jut, hogy erről nekem lennének emlékeim.
Szandi
A művészetpártoló publikum nyitott szívvel fogadja Pintácsi Alexandra kamingautját; Varga Mihály kedves az ő szívének. Ehhez a kitárulkozáshoz nagy bátorság kell; hitvallás a keresztényüldözés korában! Még az énekesnő vértanúságára is szükség lehet, ha a történelem kerekét nem állítja meg Németh Szilárd vagy egy másik nagyformátumú - szívünknek kedves - egyéniség. A művészetpártoló publikum egy emberként éljenez, amikor híre megy: Pintácsi Alexandra, Kásler Miklós (róla mindenki tudja, Magyarország történetének talán legrátermettebb politikusa) miniszteri keretéből [Emberi Erőforrások Minisztériuma! - mint egy félrefordított szájenszfiksön regény, vagy méginkább a demokráciánál fejlettebb, illiberális rabszolgatartó társadalom intézménye: csak tiszta (Emberi Erő)forrásból!] rendkívüli támogatást kap legújabb hanglemezének elkészítéséhez; megszolgálta.
Émelygés
A próbák előtt csak annyit hallottam Szandiról, tehetséges fiatal énekesnő, akiben Fenyő Miklós fantáziát lát. Szandiból többet; magnókazettáról kellett elsajátítanunk a dalokat, és bár a zene nem ragadott magával, fiatal voltam, kellett a pénz (a tízezer forintos gázsi, duplája az átlagosnak, lehetővé tette, hogy a néhány előadás után, az ORI-pénztárból egyenesen a Váci utcai Ofotért üzletbe sietve, megvásárolhassam a Zenész elengedhetetlennek tűnő rekvizitumát, az eredeti Ray-Ban napszemüveget – és egy csokor kék szekfűt, a feleségemet kiengesztelendő.)
A zenekar különleges volt: Fenyő Miklós mellett a Fekete fivérek – Szaxi Maxi, Gábor a Skorpióból, Fekete Pisti kedvenc jazztrombitásom – és a legendás gitáros Faragó Judy István, aki éveken át ült mellettem a Zsiguliban, amikor a Mambo Combo tagjaként művelődési házról művelődési házra vándoroltunk Komár László kíséretében. A turné soron következő állomása Hajdúszoboszló volt; az ORI-busz időben indult, hogy félúton megállva jóízűen elkölthessük az ebédet. Az út következő szakaszán a többiek jóllakottan szunyókáltak, én viszont rosszul választhattam az étlapról; heveny ételmérgezés tüneteivel viaskodtam. A város határában, gyomrom háborgását megfékezni képtelenül előre vánszorogtam Csülök Bandihoz, az ORI-busz sofőrjéhez, és elhaló hangon közöltem vele, ha nem áll meg azonnal, nem állok jót magamért. Szemem, szám, öklöm összeszorítva vártam a busz ajtajának felszabadító sziszegését. Az ajtó kitárulván leugrottam, és elegáns ívű sugárban… Zajos tetszésnyilvánítás volt a jutalmam; Csülök, a KRESZ előírásainak rabjaként, a helyiérdekű járat megállójában tett ki, a várakozó nagy létszámú utazóközönség elragadtatott figyelme közepette. Tetszésnyilvánításból több már nem jutott nekem aznapra; bár az átmeneti megkönnyebbülés rövid időszakaiban elszántan próbáltam teljesíteni hivatásomat a színpadon, amikor az obligát „a billentyűknél: Éry Balázs!” elhangzott én éppen a sürgető kényszer okán az öltözőépület felé rohantam, hogy – Kraft Tamás metaforáját kölcsönözve – a mosdó nagy fehér mikrofonjába énekeljek.
Mondhatnánk: helyes az elv: mindent visszavenni a libezsibuzokomcsiktól – mint én – és a mieinknek adni; de nem mondjuk. Adekvát válasznak tűnt a „Soltész Miklós, menj a picsába” [ennyi emberi csúnyaságban ki az, aki a nevetségesség veszélye nélkül fönnakadhatna egy bazmegen?], de akkor ott lenne a dilemma, ami azóta is nehezíti hétköznapjainkat; elfogadható-e, megtartható-e a rezsim kegydíja? Mi a pénzt – mint lovagkeresztet - visszaküldtük.
2019.04.18. Csütörtök - 15.00-16.00 – Mr.Bézs: Éry Balázs
"Érdekes, mert miközben a hangokkal hat (zenész), a csenddel szól. Hiszen a Bézsben műsorának címe a Csend. Érzékeny és a politika, a társadalmi folyamatok legalább annyira érdeklik, mint a művészet. Most épp legújabb lemezén dolgozik."
Mintha kibérelném a Filozófust: peripatetikusan leültetném a zongora mellé, ő beszélne a világról, ami körülvesz bennünket [Love (Christmas) is All Around], a mindannyiunkat körbeölelő-körbetaszító mindennapjainkról, én meg összezongoráznám, amit mond. plakátterv: Ernesto Vladimír
Csak könnyűzenét játszanék [A „könnyűzene”, tartalmát és jellegét tekintve, nagyon hasonló kategória, mint a „zsidó”. Egyrészt közszájon forgó szó, melynek jelöltjét állítólag „mindenki ismeri”, és melyhez számos alantas asszociáció tapad, másrészt ugyanolyan illékony, definiálhatatlan és elkent, mint a „zsidó”, mint az alacsonyrendű faj fogalma. Ugyanolyan gumi fogalom, amely „az uralkodó tetszése szerint bárkire alkalmazható”.], s ettől a filozófus mondanivalója kapni fogna egy vajszínű árnyalatot. Aztán eszmét lehetne cserélni.
Vagy a filozófus felolvasna a könyvéből (hogy megédesítse a vonatutunkat egészen Bicskéig). Nem félsz book. Ha lenne kérdőjel a címben, válaszolnék: hogyne félnék a hatalomtól, ami a rettegésre épít! Gábor György kérdés nélkül is mondja: „nem érdemes félni!” Rafinírozott, leleményes, kifinomult, elegáns, pallérozott, finomra csiszolt, csípős, leleplező, nevettető, radikális, haragos, szatirikus szövegeket olvasna, amiben sok a kultúra, mi több, tudomány, tudás is. [A tudás, az értelem, a humor és az irónia a pajzs, ami tökéletesen védetté tesz.]
És a zene is a társadalomban zajló folyamatokról beszélne. (Bocsánat, Adorno!) A zene is pajzs!
Kibérelni a Filozófust, nem olcsó mulatság, de pénz helyett barátsággal fizetek.
A barátság mifelénk felértékelődött. A szó gazdagabb - dúsgazdag! - értelmet nyert. Sőt! A barátság kifizetődő; ha például filozófus helyett egy gázszerelő lenne a barátunk, vagy éppen fordítva: egy miniszterelnök (kutya legyek, ha értem a (köz)vagyoni helyzetet). De nekem filozófus jutott. És nem cserélnék; én vagyok a gazdagabb!
Ha a bérleti idő lejárt, a Filozófust eredeti minőségében kell visszaszolgáltatni. Azt hiszem, nem mindenki bérelheti ki a Filozófust, de mindenki olvashatja őt.
vendégszöveg: Wittgenstein, Adorno, Heller Ágnes, Esterházy Péter
A néhány nap alatt, amit - felesége és menedzsere nagyvonalú vendéglátását élvezve - Robert Goulet nevadai villájában tölthettem, sokat tanultam az igazi Las Vegasról, szórakoztatóiparról, gazdagságról, fényűzésről, az amerikai álomról, de még többet eleganciáról, elhivatottságról, emberségről… és zenéről, színházról, művészetről. Robert Goulet hamisítatlan amerikai sztár (nem írom múlt időben) - dolgozószobája falán aranylemezek, legendás Broadway-előadások és lenyűgöző Las Vegas-i show-k plakátjai, kellékei, fényképei, amerikai elnökök, politikusok, írók, színész-, énekes-, zenész-, zeneszerzőóriások személyes üzenetei, baráti fotográfiái - és igazi lovag [Sir Lancelot a Camelotban (Julie Andrews-szal, Richard Burtonnel) vagy Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha].
Bár személyesen nem találkozhattunk, a ház falaiból és kertjéből szünet nélkül áradó muzsika oly közel hozta, hogy az élő múzeumban sétálva, a relikviákat nézegetve, leülve zongorájához, élettársa (több, mint feleség!) Vera Goulet meghitten bensőséges, intim történeteit hallgatva úgy érezhettem: régóta ismerem.
A zongora fontos! Úgy képzelem: a hangszernek lelke van (és tulajdonosa!); ha értő-érző kézzel nyúl hozzá bárki, gazdagítja annak hangzását. Mintha nyerőautomata [triviális metaforánkat csak a játékkaszinók közelsége menti (most nem hozakodnék elő a félkarú rablóval és Andy Vajna becsületes nevével)]: ha pénzt dobálunk bele gazdagszik. És fordítva: hatalmas vagyont lehet visszanyerni belőle: zenei érzéket.
Talán én is magammal hoztam egy kvantumnyit Robert Goulet otthonából.
Köszönet: Vera Goulet, Lena és Ken Walther, Timea Eva Nagy Payne
The Real Las Vegas
During those few days which I spent in Robert Goulet's villa in Nevada - enjoying his wife and manager's genorous hospitality - I learnt a lot about the real Las Vegas, about show business, welth, luxury, the American dream, but even more about elegance, vocation, humanity... and music, theatre and art. Robert Goulet is a genuine American star (I'm not using the past tense) - on the walls of his study, there are golden discs, posters, props and photos of legendary shows on Broadway and in Las Vegas, personal messages and friendly photos from presidents of the United States, American politicians, writers, great actors, singers, musicians and composers - and a real knight [Sir Lancelot in Camelot (with Julie Andrews and Richard Burton) or the The Ingenious Nobleman Sir Quixote of La Mancha ].
Although I didn't meet him in person, the music which kept coming from the walls and the garden of the house brought him so close that walking in the living museum, looking at the relics, sitting at his piano, listening to his partner's (more than wife!) intimate stories, I had the feeling that I had known him for a long time.
The piano is important! I believe that a musical instrument has soul (and an owner!); if someone plays it with expert and sensitive hands, they can make its sound richer. It's like a slot machine [this trivial metaphor can be forgiven only because of the proximity of the casinos],: if we throw money in it, it gets richer. And the other way around: perhaps you can get a huge fortune from it - musicality.
Maybe I've taken a quantum of Robert Goulet's home with me.
Thanks to Vera Goulet, Lena and Ken Walther, Timea Eva Nagy Payne
Szöveg és zene kötve, fűzve (Az ötletet egy holnapi este teste kereste)
Ha érzem, a lelkemben baj van, Segít, hogy dúdolok halkan. A vigasz ott van egy dalban, De tudnom kell a szöveget.
Szavak nélkül is menne persze. Működne, mint nyeletlen fejsze. Szóval szöveg nélkül nehezebb lenne A zene, amit hűen követek, Mint folyó a gördülő köveket.
Mert mit ér egy este gondolat nélkül? Mit ér az ég, ha sohasem kékül? És minek az egész, ha aztán végül Nem tudom, miről szólt az életem?
Hát nyomd csak barátom szépen a zenét! Ezzel megoldod simán, könnyen a felét. Én meg hozzáteszem a fejsze nyelét. A hangodra szavakkal érkezem. Tied az érzelem, enyém az értelem.
Éveken át írogattam szakfolyóiratokba zenei témájú szövegeket: lemezkritikát, koncert-recenziót, szubjektív riportot számomra jelentősnek tűnő szereplőivel a zenei közéletnek; szívesen öltöttem magamra a kritikusi szerepet: ki kultúrharcolhatott volna nálam lelkesebben az általam fontosnak vélt esztétikai értékrendért?
Ezek a szövegek az ezredforduló tájékán kaptak fogni egy vajszínű árnyalatot. Történt egyszer, hogy elismerő kritikáim egyik főhőse kiállt-kiült a regnáló hatalom mellett-mellé egy pódiumra [bátran felvállalva konzervatív értékeit]. Kiábrándító meglepetés; nem a mit, hanem a hova?! [Tony Lakatos: "En mindig azt hittem hogy a rock es a jazz mindenkori hatalom elleni lázadás... tévedtem"] Nehéz volt elképzelnem az okokat; egy intelligens, kifinomult ízlésű, az emberellenes rezsimek ellen meggyőző művészi formában érvelő korombéli dalnokot megszáll a szentlélek, és rajongani kezdi a hajrámagyarokat? Persze kutyából jó zsíros Saulusszá lett karón ülő fehér hollót látott már a kultúrtörténet. Megfizetett képmutatás vagy őszinte fanatizmus? Fuccs az elfogulatlan műbírálatnak!
Írsz az új lemezről, ugye?, jött később a művész, de nem válaszolhattam mást: nem lehet; ha jót írok, mintha kiülnék melléd, ha rosszat, magamra húzom a vádat: azért becsmérlem remekművedet mert előítélek. A Kossuth téri pódiumon trónoló (trónol – jó szó!) sértett ikon közbenjárt az érdekemben
[Presser Gábor tréfája: „Balázs, beszéltem az érdekedben a Lemezgyárral. És? Nem kellesz. (Nem nevetek; később megtudom: ez a párbeszéd egy színházi anekdota része, ott Lemezgyár helyett Filmgyár; talán Várkonyi Zoltán az egyik szereplő.)]
az újság főszerkesztőjénél és laptulajdonosánál: Éry mindenbe belekeveri a politikát! A billentyűk baszkurálása helyett (előbb csak az írógépről volt szó, később szóba került a zongora klaviatúrája is) inkább tanítsátok meg kesztyűbe dudálni!
[„A zenészek zenéljenek, a politikusok politizáljanak, s ne foglalkozzanak egymással”. A “minek mindenbe belekeverni a politikát?!” – a status quót védelmező, széleslátókörű, tájékozott és éleselméjű hozzászólók princípiuma a nemzeti együttműködés üzenőfalán is. Egy ideális társadalmi rendszerben lehetne ez a természetes munkamegosztás, de ma Magyarországon…?!]
Akkoriban már jól kivehetően gyülekeztek a nemzetiegyüttműködés-alakú, vészjósló fellegek a Magyar Égen, de – bár nem vagyok, voltam javíthatatlan derűlátó – kevésbé láttam sötétnek az elképzelt szebb jövőt; Nemzeti Kultúráról, Nemzeti (alaptörvénybe vésett) Művészeti Akadémiáról, Nemzeti Szerzői Jogról, Nemzeti Futball Nemzetről vagy Nemzeti Cenzúráról (ne közöljétek az írásait, komcsi hazaáruló!) még nem rémálmodtam. Nem kellett tartanom retorziótól, a dühöngő balliberális diktatúra – mert, ahogy az az Újabb Magyar Idők Újabb Magyar Dalaiból [Igaz-Magyar] tudható: a balliberális diktatúra Horthy apánk eleste óta dühöng – kegyeltjeként gondolhattam magamra.
[„Éry Balázs apja őskomcsiként a Magyar Rádió egyik korlátlan ura volt a valódi diktatúrában, szerkesztők, újságírók, kritikusok keresték a kegyeit. Ezért lehetett a kisfia is “ünnepelt” tehetség és megnyílhatott előtte a szereplés lehetősége. Más zenészeknél a közönség dönt a sikerességről, ha Balázsunk a piacra bízza magát, már régen éhen halt volna. Ugyanis a könnyűzenében az az egyetlen mérce. Persze lehet mérce a hatalmasságos apuka talpnyalóinak véleménye is, akik zenei kritikusként esetleg fényezik, fellépéshez juttatják Balázsunkat, Aki oda jut, hogy a celebgyárban (Megasztár) dolgozik betanított zongoristaként, csak hogy pár perc reflektorfény jusson neki, azt nem hívják alkotóművésznek.(sic!)” – részlet a Kanadai Magyar Hírlapban megjelent egyik dolgozatomhoz fűzött hozzászólásból.].
Egyetlen fegyver maradt tehát a bosszúálló dalnok kezében: fűnek-fának híresztelte: látott Népszabadsággal a kezemben [„Életre-halálra ment tehát a dolog.”]; így lettem libezsibuzokomcsi. Felpróbáltam az inget; megnéztem a tükörben: illet rám.
Esti Csend - a Népszabadság záró száma a Nyitott Műhely pianínóján – Finta László felvétele
Az írásaimból kezdett kikopni a zene (legalábbis céltudatosan): Változás, amiben semmi művészet. Figyelni kezdtem a politikát mint művészetet, a politikust mintha zenészt. Hallgatható? Harmonikus, öncélú? Tiszta vagy hamis? Az előadó azt játssza, amit jónak gondol, vagy igyekszik kitalálni, mi tetszene a közönségnek? És így tovább. Egyre magabiztosabban ismertem fel a disszonanciát, a modorosságot, a közvetített üzenet hitelességét. (Ki kultúrharcolhatott volna nálam lelkesebben az általam fontosnak vélt morális értékrendért?)
[„Mondjuk: benn ülsz egy börtönben, Kínában, és minden nap bejön egy kínai ember, aki elmond egy verset. Mindig más és más ember, más és más verset mond. Ha mindennap meghallgatod, egy idő után, anélkül, hogy egyetlen szót is értenél a szövegből, kezdesz rájönni, hogy ki mondja szépen, ki csúnyán.” – Fáy Miklós a Zenészmagazinban]
Közben a Szabadsajtó út zsákutca lett, a Magyar Nemzeti Média kapott fogni egy narancsszínű árnyalatot; többé már nem láthat a konzervatív dalnok Népszabadsággal a kezemben, sőt, a Népszabadság blogjában megjelent írásaim is eltűntek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének süllyesztőjében. A szabadságharc végzetesen szűkülő csataterén mér fél évszázada bevált, avítt, mégis (vagy éppen ezért) hatékony propagandagépezetek – mintha birodalmi lépegetők – dübörögnek fülsüketítő egyhangúsággal; kézenfekvőnek tűnik [Kézenfekvő! Húszéves elmúltam, és sohasem mondtam még ki ezt a szót, hogy kézenfekvő…] Csendben maradni. Kussolni – szemlesütött cipőorr-obszerválás. Bár: mintha a kussoláshoz is egyre több bátorság szükségeltetne! (A Halálcsillag félelmetes.) Közben a vérpezsdítő felhívás dalol a fülembe: kinyílott a pitypang! Megírom.
[Ne szegje kedvünk, hogy Kemény Egon és Dallos László már megírta: Szökkenj pajtás, pattanj ki az ágyból, rózsaszínű hajnalt virágzik a rét. Dombokon, völgyeken barangolunk együtt, menetelő kedvünk egy ütemre lép. Kinyílott a pitypang, kivirult a rét, sárgarigó rikkant, víg dala szárnyal szét. Ocsúdik a kaptár, döng a kicsi méh, édes mézre éhes, száll a virág felé. Víg a fa, gyógyítja harkály doktor, kék vízű tó partján két gém áll. Kinyílott a pitypang, üzennek a fák, csalogat a visszhang, új öröm vár most ránk. /Best Of Communism]
De, ha valaki nem ezt, nem így, akkor hova?
A közírások mozgatórugóiként a reményt és a félelmet szokás említeni (azaz „érdemes” és „van mit veszíteni”.) A sárga pecsenyekacsáról
[Halottakról vagy jót vagy semmit - ha ezeket hallotta Esti Kornél, fütyölve a nyelvi jelenségeket tudományosan leíró szenvtelenség kötelmére, előrántotta 38-as Smith and … Vagy: nyugodjék békében? És ha nem érdemelte ki? A pokolban lehet békében nyugodni?]
írnak, írjanak a Magyar Időkben, és ne mulasszák el feltűntetni minden szöveg alján: „a szerző újságíró” (honnan tudhatnánk egyébként?)!
Az érdemesről, a vanmitveszíteniről pedig már csak maroknyi lázadó ír… és maroknyi lázadó olvas... Egyre Világosabb.
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét [a 21. században is kézzel rajzolta a hangjegyeket, hitt a kottapapír kifejezőerejében - kockás füzet -, mely eljárás különösen anakronisztikusnak tűnt, ahogy az érintetlenül is látványos, de a digitális technikával lenyűgözővé varázsolt kamionverseny filmkockái peregtek a szeme előtt]; a rendező kívánsága – a zene érzékeltesse a diadal mámorát - csak első pillantásra tűnt magától értetődőnek.
Tizennyolc kör van hátra…
illusztráció: Szigeti Edit
Bár a Zeneszerző hajlamos volt egyetérteni Sztravinszkijjal [a zene nem fejez ki semmit, csak önmagát], tudta, a közvélekedés mit tart konvencionális győzelmi zenének: fanfárok, harsogó rezek, üstdobpergés, fényes dúr-hangnem, induló tempó, ilyesmi. A fejében persze ott sorakoztak a kamion-szereplős előképek: a Konvoj [C. W. McCall Konvoj című dala inspirálta a történetet], a Túl a csúcson [amikor Sylvester Stallone behajt a monstrummal apósa nappalijába], a Párbaj [negyventonnás szörnyeteg a személyautó ellen (vérfagyasztó üldözéses moziból több is az eszébe jutott)], a Kamion rikító-sárga protagonistája, a Kenguru [ZIL-Rába, teherautó–kamion, Gálffi László-Koltai Róbert - Verseny a javából - és a paksi atomerőmű (vigyázat: aktuálpolitika!)], de a történetek többségében a nyergesvontató (jó szó!) a szabadság, a függetlenség, az erő, a lendület metaforája volt inkább, nem a győzelemé [próbáljon meg bárki metaforák nélkül beszélni a zenéről!].
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: lehet-e a kamionnak vezérmotívuma [Leitmotif]? Egy izgalmas akkordkapcsolat, néhány hangból álló motívumtöredék, jellegzetes ritmus-képlet? Mélyfekvésű, motorikusan(!) ismétlődő, hirtelen ereszkedő-emelkedő [mint fordulatszám] dallamot vetett papírra; miközben meredten bámulta a képernyőt, fülében szólt a zene. Elégedetlenül hátradőlt: kissé didaktikus, nem?
Még tizenhárom kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: keressünk ellenpontot! Nagyívű, romantikus melódia, lágy fuvolán, elegáns vonóskar kíséretében; mintha balettoznának [óvatosan!, súgta a zeneszerző belső énje: Billy Eliot!] a robosztus járművek. Hm…. Hangulatos, de hatástalan. Nem erősíti a verseny feszültségét, és semmi köze a rendező kívánságához; nyoma sincs benne még a győzelem ígéretének sem.
Kilenc körrel a vége előtt…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: valami blúzos-dzsesszes téma, recsegő szaxofonon? Veszélyes, mert könnyen elidegenítheti a nézőt [Louis Armstrong anekdotája jutott eszébe a filmtörténet hőskoráról: akkoriban fekete muzsikusok élőben játszották a némafilmek kísérőzenéjét Chicago filmszínházaiban, és ahogy egyre jobban belejöttek, már nemigen törődtek azzal, mi látható a vásznon…]
Nyolc kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: megvan: zajzene! Dübörgő motorok basszusa, csikorgó kerekek, sikoltó fékek dallama, a közönség tapsolta ritmus, néma hangszerek. Hangkonzervek, atmoszféra-zörejek, esetleg némi elektronikus sound-design. Működhet, de nem túl eredeti ötlet.
Hét kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét: egy édeskés táncdal, fülbemászó dallam „a győzelmet jobban szomjazom, mint a csókodat”-szerű szöveggel, talán a kevésbé zenekedvelő-zeneértő néző számára is érzékelhetővé tenné az üzenetet…
Az utolsó kör…
A Zeneszerző töprengve rágta ceruzája végét, de már nem a munka járt a fejében: figyelmét lekötötte a verseny, és abban a pillanatban, ahogy a győztes kamion áthaladt a célvonalon felharsant a diadalmas Csend!
Ott egy plakát! – kiáltotta Baszki előrehajolva a sofőr válla fölött – a felirat Banksy állandó kiállítását hirdette Torontóban. A plakáton a helyszín. Megvan, tehát: Estiék utazásának célja: Basky a kisvonatozó Orbán Viktort [írnám: magyar miniszterelnököt, de nehezemre esne] ábrázoló remekművét becsempészni Banksy képei közé (kár, hogy a festékszórás kivitelezhetetlen!).
Az elképzelés egyszerű volt: Esti eltereli a teremőr figyelmét, amíg Baszki felerősíti a stencilezett alkotást a többi közé. [Az eljárás – hamisítás, csempészés… – Banksytól sem idegen; kiakasztotta már saját, Mona Lisát sárga szmájli-arccal ábrázoló kreációját a Louvre-ba is).
(Estinek fogalma sem volt Banksy kilétéről, míg meg nem látta az elhíresült falfestményt a budapesti utcán. Utánaolvasott, és kiderült: az inkognitóban alkotó művész a street art talán legjelentősebb figurája (Blek le Rat?); antikapitalista[szívesen szöszölnék itten a múzeum kijáratánál található – banksys bögrét, pólót, bészbólsapkát árusító – antikapitalista? ajándékbolt feloldhatatlannak tűnő önellentmondásával, ha e mellékszólam nem torzítaná disszonáns felhangokkal – akaratom ellenére – fogalmazásunk üzenetét]politikai aktivista, műalkotásainak üzenete félreérthetetlen. Banksytól egy lépés a Budapesten alkotó kétfarkú Basky; bár a Hatalom rövidre szabta az eredeti festmény élettartamát, dühödten lemeszelve a műalkotást, a művészetkritikába ágyazott kultúrpolitika ellenkező hatású lett: a stencil art legvisszhangosabb hungarikuma időtállóvá, világhírűvé vált.)
Minden a terv szerint sikerült, Baszki akadálytalanul valósíthatta meg elképzelését: a Banksy kiállítás egy eredeti Baskyval gazdagodott.
A felcsúti kisvasút meg lett hosszabbítva Torontóig!
fénykép: Kiripolszky Csongor, Fontányi Zoltán és Esti Kornél
Voltam erős voltam gyenge Voltam szétesve s összeesve Voltam csillag voltam fecske S voltam egy kislány eldobott teste Voltam boldog s voltam árva Voltam szabad és voltam bezárva Voltam én már majdnem minden Csak megfelelő fehér ember az nem az nem Voltam éhes és voltam duci Majd szétpattant rajtam a ruci Voltam homeless s voltam az őrsön Voltam Mátra és voltam Börzsöny Voltam jól is s voltam lázas De sohase nem voltam teljesen százas Voltam hisztis voltam csendes Csak valahogy sosem voltam rendes Megfelelő fehér ember az nem az nem Kaptam virágot kaptam piát Szórtam az átkot és rebegtem imát Kussoltam ne bántson a világ De sohase kaptam amnesztiát Voltam doktor s voltam beteg Voltam ócska és voltam remek Voltam hős és voltam gyáva Voltam piszkos és voltam tiszta Csak megfelelő fehér ember az nem sohasem Voltam fiúval és voltam lánnyal Kirándulni nagy hátizsákkal Voltam veled és voltam mással Szemben velem és a nagyvilággal Voltam gazdag huszonhat percig Voltam szenya s voltam hercig Voltam híres és voltam porszem S a végén maradtam egyszem magamban Aztán lettem az aki eddig Hogyha kellek megmondom meddig Várok még hátha eljössz S végre itt leszel és azt mondod Gyere Ibojka nekem még te is jó jó leszel
Gacsó Anikó: Ki és hogyan kért fel erre az együttműködésre? Mi volt az első gondolatod, amikor Tímea megkeresett az ötlettel?
Éry Balázs: Tímeával, sok év múltán, a Facebookon vettük fel újra a kapcsolatot – korábban ismertük egymást a „popszakmából” –, és a lájkokból, hozzászólásokból hamar kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk a bennünket körülvevő világról. Innen szereztem tudomást a Timea’s Cause alapítványról, a céljairól, feladatairól, és itt került szóba köztünk először a lehetséges együttműködés. Megtiszteltetésnek tartom a felkérést. Tímea igazi hős; hogy talpra tudott állni, az átélt szörnyűségek után új életet kezdeni, ez önmagában is tiszteletreméltó, de a saját példáján bemutatni a veszélyt és felhívni rá társadalom figyelmét, ez több mint bátorság!
Mindig törekedtem arra, hogy a zene – Sztravinszkijjal szólva – a zenénél többet fejezzen ki. („A zene önmagát fejezi ki.”) Kell magyaráznom, hogy ez a projekt jobbá teszti a világot?Tehát a zenével üzenni tudunk, és abban is bízom, segítségével azokat is elérhetjük, akik elfordítják a fejüket, ha szembejön velük egy áldozat, vagy egyszerűen próbálnának nem tudomást venni az egészről.
Gacsó Anikó: Hogyan jött az ötlet, hogy éppen Gerendás Péterrel dolgozzatok együtt Tímea dalán?
Éry Balázs: Magától értetődött, hogy a szerző - aki kedvenc énekesem is egyben � - részt vegyen a produkcióban. Persze ehhez szükségünk volt Péter egyetértésére; szó szerint.
Gacsó Anikó: Hogyan fogadta Péter a felkérést?
Éry Balázs: Úgy gondolom, jólesett Péternek, hogy ez a dal fontos szerepet játszott Tímea életében, és annak is örült, hogy a későbbiekben a dal segítségével közösen hívhatjuk fel a figyelmet az emberkereskedelem áldozatainak kiszolgáltatottságára; első szóra igent mondott.
Gacsó Anikó: Mikor dolgoztál utoljára együtt Péterrel? Milyen volt ennyi év után újra közös produkcióban részt venni?
Éry Balázs: Rendszeresen beszélgetünk Péterrel, kitárgyaljuk, elemezgetjük a közélet friss eseményeit, de talán tíz éve is múlt, hogy legutóbb együtt muzsikáltunk. Hálás vagyok Tímeának a felkérésért, remek alkalom volt, hogy ugyanott folytassuk, ahol annak idején abbahagytuk.
Gacsó Anikó: Számos híres és profi előadóval dolgoztál már együtt munkásságod során, most viszont egy szakmán kívülivel vonultál stúdióba, hiszen Tímea nem énekesnő. Milyen volt a közös munka?
Éry Balázs: Szívesen gondolok úgy magamra, mint akinek nem kell megrémülnie egy ilyen feladattól. Tóth Vera, Oláh Ibolya, Caramel, Rúzsa Magdi is „szakmán kívüliként” érkezett a Megasztárba, aztán hétről hétre nagy nyilvánosság előtt kellett bizonyítaniuk, bizonyítanunk. Ráadásul, Tímea nem először járt stúdióban, otthonosan mozgott a mikrofon közelében, magabiztosan, szépen énekelt, jól hallhatóan követte az instrukcióinkat. Jókedvűen, harmonikusan dolgoztunk. Ez persze csak a szakmai oldala. Nekem legalább ilyen fontos volt Tímea hitelessége, őszintesége, bátorsága. Amikor a stúdióban megindító átéléssel énekelte a dalt, ami annak idején erőt adott neki, úgy éreztem, az üzenet a legfontosabb.
Gacsó Anikó: Mennyi ismereted volt az emberkereskedelemről, a veszélyeiről és hatásairól, mielőtt Tímeával találkoztál?
Éry Balázs: Be kell vallanom: nem sok. A nők elleni erőszakról, a vak komondorokról, az Isztambuli Egyezmény ratifikálása körüli politikai huzavonáról, a #metoo-kampányról persze hallottam, de Timea beszélt nekem először az emberkereskedelem borzalmairól. A története megijesztett, úgy éreztem: bárkivel bármikor megtörténhet hasonló. Már értem, miért fontos minél több potenciális áldozat figyelmét felhívni a veszélyre. Dühít a társadalom áldozathibáztató képmutatása, taszít a „jópofa viccelődés”. Elsősorban a pénzért szerelmet vásárló férfiak felelősségét firtatnám: egy szexrabszolgától kikényszerített élvezetért fizetni bűn.
Gacsó Anikó: Mit üzensz azoknak a magyar fiataloknak, akik külföldre készülnek, vagy a szüleiknek, mindazok alapján, amit a Tímeával közös munka folyamán tanultál?
Éry Balázs: Én nem üzennék semmit; Tímea üzenetét szeretném felhangosítani.
Mit ad isten: az olaszok, a menekültválság kellős közepén nem a keresztény kultúrát védelmezik, hanem lelkesen tapsolnak a fekete, leszbikus énekesnő Skin és a Le Vibrazioni vagy a mauritániai Daby Touré és Peppe Servillo duettjének. (Hogy ne is emlegessem a sztárvendég ("gesztár") Sting és a jamaicai Shaggy közös produkcióját.) Basszameg! Olaszország nagyon messze van!
illusztráció: Szigeti Edit
