Hát esse tegnap vó't!
De a felvétel látványosan bizonyítja, hogy a jó zenész - miként a jó bor - az idővel egyre testesebbé válik.
(IFJABB Lengyelfi Miklóssal és Hrutka Robival, Robi Heeooo című dalát játszuk. Michel nem ért oda időben a nagy havazás miatt...)
Mennyibe kerül egy hűségnyilatkozat? Párszáz forintos rezsicsökkentésért százezrek írják alá a nenyit, ennyit (bocsánat!) ér tehát elkötelezettségük. De a rezsicsökkentő honvédők – gondolom - a nemzet egyszerű, de elszánt katonái (remélem, nem sértő az általánosítás), a tábornokok lojalitása többe van. Mondjuk, háromszázmilliót megér. („A Keller András vezette Concerto Budapest, amely június elsejétől állami nonprofit kft.-ként működik majd, 300 millió forint költségvetési támogatással. A Concerto nemcsak nagyzenekari koncerteket ad majd, hanem a presztízseseményeken is fellép, ahogy azt már korábban, államtitkári időszakában Szőcs Géza is előrevetítette.”)
Keller András két Kovács Ákos-féle bartóki szignál között, a Bartók Rádió Arckép című műsorában a következő (hűség)nyilatkozatot tette: „Nagyon is respektálnunk kell azt, hogy igenis tisztában van vele a politika is, hogy kultúra nélkül nem lesz ország sem. Én azt gondolom, hogy a lehetőségek között igenis sokat tesznek azért, hogy a Magyar Nemzeti Kultúra minden része fenn tudjon maradni.”
HŰSÉG? Csupa nagybetűvel, ahogy a pedagógusokat móresre tanító Etikai kódex első parancsolatjában áll? Lesz még Magyar Zenész Kar is? Másképpen: Lesz még Magyar Köztársaság?
Szervilizmus? Gerinctelenség? Tájékozatlanság? Ostobaság? Szűklátókörűség? Önző pragmatizmus? Netán a konzervatív, jobb oldali értékrend vallásos tisztelete? Félelem a jövőtől? A zenekaráért aggódó művészeti vezető túlélési ösztöne? [Ez a mondat elég ahhoz, hogy a Concerto Budapest muzsikáljon a Magyar Nemzeti Kultúra Templomának – a felcsúti labdarúgó stadionnak – felszentelésekor?]
Hála? A megszolgálandó harminc ezüstpénz (állami támogatás)?
De elmérte az ütést a zenekarvezető?!
Mégsem a kormány alapította a zenekart?!
Egyáltalán mi az a Nemzeti Kultúra? Amikor Gidon Kremer - a németül beszélő, zsidó családba, Rigában született hegedűs (akinek csak második nyelve volt az orosz) - Sosztakovics és Alfred Schnittke - aki származását és tanulmányait tekintve is legalább annyira multikulturális, mint Kremer – műveket játszik Keller vezényletével, az melyik nemzet kultúrája?
A Magyar Nemzeti Kultúra minden része fenn marad, ha talpaink egymásra lépnek? És mi köze mindehhez Kodálynak?
Van nemzetietlen kultúra? Amikor Fischer Ádám vezényli az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt a tiltakozók kórusát [Legyen a zene mindenkié! De ne csak a zene: az oktatás és a művészetek nem lehetnek egy szűk csoport érdekkörének foglyai. A művészeti életben elindított diszkrimináció illetve az oktatási szegregáció elszigetel, és újabb generációk egész sorát fogja tartós kilátástalanságban tartani. Nem engedhetjük, hogy a legfiatalabbak esélyeit önkényesen felszámolják, megszüntessék!], az nemzetietlen kultúra?
Sokan akarnak Keller András zenekarában játszani?
Vendégszöveg: Kolozsi László
Esti Kornélnak sok szép emléke, élménye [emlény] volt a focihoz kapcsolható. Aláírt labdák, képeslapok a külföldi túrákról, Nagy Béla dedikált könyvei, mezek, melegítők… Egy edzőcipő (igazi Adidas! Hű, mekkora császár volt benne Esti a hetvenes évek közepén), talpába forrasztópákával égetve a klub neve és a leltári szám, az elefántcsontból faragott futballista (ami most is ott áll a zongorán), 
és a kis játékrepülő, amit Esti édesapja hozott Manchesterből, amikor a Vásár Városok Kupájának elődöntőjében a United vendége volt a csapat [Esti édesapja mint szakosztályvezető].
Sok megbecsült fotográfia is összegyűlt, de inkább az emlékképek:
Albert Császár fürdik a Népstadion öltözőjében – kopott kád fölé hajló zuhanyrózsa, vasszék, szódavizes üveg, szocialista realizmus –, egy PMSC elleni győztes meccs után (Szőke István bombája préselődött át Rapp Imre lábai között, kötény, 1:0 ide).
Ugyanaz az öltöző, Nyilasi Tibor csapkod mérgesen a történelmi (Esti számára történelmibb, mint a 8:3) összecsapás szünetében, egy ellene megítélt tizenegyes („A 43. percben Nyilasi buktatta a baloldalon már jóval a büntetőterületen belül járó Fazekast. Kuti azonnal a 11-es pontra mutatott.”) miatt bosszankodva. [Esti unokabátyja mint edző – „… a Vépi fogja a Répát, mert a Répa fél a Vépitől…”]
Esti családi legendáriumának gyakran felidézett momentuma, ahogy Albert és Nyilasi labdarúgók, a hangjukban érzékelhető tisztelettel, szinte egyszerre köszöntötték a csapat hagyományos szilveszteri koccintásakor Esti apját: „De jó, hogy látom, Józsi bá’!” [Esti mint szemtanú.]
A szép emlények között kitűntetett helyet foglal el a félfenéknyi betonszegély, az Üllői úti pálya lelátóján, közvetlenül Knézy Jenő kommentátorállása (jó szó) előtt; Komár Laci VIP-páholya, ahova nem szólt jegy, és ahonnan szinte minden hazai meccset együtt nézett az énekes, Zoli a fodrász és Esti.
Arra viszont Esti Kornél kevésbé lehet büszke, ahogy Simon Tibi ráüvöltött egy kapott gól után, a keresztúri iskola tornatermében, baráti focizgatás közben: „Legalább állj be a kapuba, bazmeg, ha már képtelen vagy egy egyeneset rúgni a labdába!” [Hiába, Esti nézni, nem játszani szerette a focit.]
A figyelmes – és a magyar labdarúgás történetében némileg jártas – olvasónak, mire idáig jutott, már feltűnhetett, hogy Esti labdarúgással kapcsolatos emlékei ugyanahhoz a csapathoz, a Ferencvárosi Torna Klubhoz kötődnek. Az előzmények után bátran kijelenthetjük: Esti vérbeli fradista volt [azzá vált édesapja nyomán]. Fradi-szurkolónak lenni életérzés, világnézet, vallás, identitás, értékrend – Erkölcs, Erő, Egyetértés!
De Esti képtelen volt lépést tartani a törzsfejlődéssel, lemaradt, gyengének mutatkozott, nem ismerte fel a Fradi-drukkerek közösségének társadalomformáló, történelmi szerepét.
Nem ostromolta felhevült hazafisággal a tévészékház büféjét [midőn a Forradalom Hajnalán, a B-közép feltámadott tengerén hajózó Auróra az üdítőitalos automatákat lőtte],
nem hörögte-üvöltötte a Himnuszt, lángoló hazafisággal, a mérkőzések elején, nagyonnagymagyarországos (és lilagecik feliratú) lobogókat lengetve,
nem huhogott, gágogott, megyagőzösözött,
nem tüntetett utálkozva az idegenszívű klubtulajdonos ellen,
sőt, képtelen volt átszellemülten óbégatni: Gyurcsány, takarodj!
Talán, ha járt volna még focimeccsre, de Esti akkoriban már a stadionok környékére sem merészkedett; érezte, a Fradi-szurkolók többségi társadalmában már nincs helye. Filogenetikai bomlástermékké vált.
Még kétségbeesetten próbált együtt menetelni a Kemény Zöld Maggal (vagy Zöld Kemény Mag?), de minduntalan lépést tévesztett:
nem érzett euforikus boldogságot a stadionépítés hírére,
nem bőszítette fel a libezsibuzokomcsik egyetemfoglalása,
rémülten konstatálta, hogy nem érzi morális kötelességének a Fidesz-székházak védelmét (igaz, egyetlen embert sem ölt még, tehát ilyen erkölcsi magasságokba nem is merészkedhetett volna),
és képtelen kellő elkötelezettséggel támogatni, a reformra szoruló felsőoktatás strukturális átalakítását célzó szurkolói törekvéseket.
Se erkölcs, se erő, se egyetértés!
Nem dobbant-dobban együtt a szíve Kubatov Gáborral, Kocsis Mátéval, sőt, az ősfradista(?) Tarlós Istvánnal sem…
Lényeg a lényeg [ha ezeket hallotta Esti Kornél, fütyölve a nyelvi jelenségeket tudományosan leíró szenvtelenség kötelmére, előrántotta 38-as Smith and Wessonját, és lelőtte az illetőt, mint egy kutyát. Olykor még meg is erőszakolta őket, de ezt ő maga is túlzásnak tartotta…]: Esti nem gondolhat magára fradistaként többé.
[Fogalma sincs, mitévő lenne, ha Kubatov Gábor azt üzenné…]
Vendégszöveg: Esterházy Péter
Amikor a zeneszerző belépett, a miniszterelnök az ablaknál állt, és elégedetten, a kivágott fák hűlt helyét bámulta a téren. Megfordult, kimérten, a tisztelet bármely külső megnyilvánulása nélkül üdvözölte a világhírű művészt.
- Azért hívattam, hogy felkérjem: komponálja meg a Kereszténység himnuszát. Egy monumentális, mindent elsöprő [!] remekműre gondolok, ami méltó módon hirdeti az én… ööö … akarom mondani Isten dicsőségét, míg világ a világ. Nem ismerem különösebben az ön műveit, de, mint a leghíresebb magyar zeneszerző, nyilván alkalmas a feladatra.
A törékeny, ősz hajú mester (egymással szemben álltak, látszott, nagyjából egyforma termetű emberek – „mégis mecsoda különbség!”) kiábrándultan meredt a miniszterelnök zavaros szemébe:Teljesen érthető, hogy a gyöngébb embernek [kimondott] kimondhatatlan vigasza, hogy nyomorúságában egy Hatalmas Lényhez fohászkodhatik; hátha cserébe kap a hatalmas úrtól egy kis kenyérmorzsát, moslékcsöppet. De egyúttal kimondhatatlan gyöngesége! Istenem, istenem, én édes istenem, rövid idővel ezelőtt még mindenkit meg akartam volna nyerni az ateizmusnak, mert hogy csak a gondolatbeli szabadság boldogít! És most – csináljon mindenki amit akar, mi közöm hozzá.
De nagy baj lesz, ha az istenek belém kötnek, s törvényileg kötelezni akarnak mindenfélére… [Ah! hiszen nem is akartam ezen gondolkodni – csak méla lágy hangnemeket érintve, disszonánciák nélkül. A végin mégis féktelenkedésbe estem. Az enyém a disszonánsok birodalma.]
Hangosan ennyit mondott: - Keresztény himnusz?! Isten?! Hát érdemes ilyen kérdésben bizonykodni – hiszen tudjuk ezt már mindnyájan, tudjuk ezt már századok óta; gyerekség az egész!
A miniszterelnök hökkenten bámulta a művészt. Nehezen őrizte meg az önuralmát (visszautasítható az ajánlata?!), de egy világhírű zeneszerzővel mégsem gorombáskodhat(ik). Végül csak ennyit mondott: - Ha nem, hát nem!
Bartók Béla biccentett: aki komoly zenét nem ért, az más módon is jelét adja annak, hogy zenei esze nem oly fejlett, mint a komoly zeneértőké. De az istenben hívők legnagyobb része – ezt el kell ismerni – a kisebb észtehetségekhez tartoznak – míg teljesen kultiválatlan eszű ateistát egyáltalán nem találunk. [Ez azt jelenti, hogy az ész kultiválása legnagyobbrészt arra vezet, hogy az életben nem lesz más vigasztalóm csak a zene...] – gondolta.
És a kijárat felé indulva még odavetette: - Ha keresztet vetnék, azt mondanám: "A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében - - -"
Epilógus
[- Ki hozta elém ezt az eretneket?! – üvöltötte vörös fejjel, kidagadó erekkel (hol is hallottam ezt a szókapcsolatot?) a miniszterelnök. - Szóljatok azonnal Ákosnak!]
Vendégszöveg: Bartók breviárium: Geyer Stefinek; Vésztő, 1907.szept. 6.
Szauron alakot öltött, ork hordái egyre közelebb nyomulnak.
Már nem lehet élni a Megyében sem békésen, nem tudva semmiről.
Mindenkinek el kell, dönteni melyik oldalra áll!
Gandalf (Lőrinczy György)
Köszönet a YouTube-csatornáért Máthé Zsoltnak
Éveken keresztül játszottam a Gerendás Péter Társaságban, és most, Péter bejelentése után tudatosult bennem, mennyi mindent tanultam az alatt az idő alatt zenéről, ízlésről, „együttmuzsikálásról”. (Még mielőtt valaki úgy gondolná, természetellenes vonzalmat érzek a jóképű „cuncimókus” iránt, sietek leszögezni: a főhősön kívül a zenekarban hosszabb-rövidebb ideig szereplő nagyszerű muzsikusok hatásának is meghatározó jelentőséget tulajdonítok.) Azt hiszem, tulajdonképpen abban az időszakban alakult, kristályosodott ki - a zenéről alkotott véleményemet mai napig meghatározó - szakmai-kritikai értékrendem. Azóta tudom, hogy Gerendás Péter úgy énekel, mint nagyon kevesen errefelé, nagyon jó érzékkel, ízléssel, tehetséggel, hallható tisztelettel a Zene iránt.
Bartók persze érinthetetlen. Szándékosan, de akaratlanul sem lehet lerángatni a mocsokba.
Sem Temesi Ferencnek
[Bartók Béla a szemkilövetős miniszterelnök elől tántorogna ki Magyarországról, vagy az éppen újjászülető kampóskeresztes nácik – és az őket kitüntető hatalom – elől menekülne? Előbbivel csak Temesi regényében kapcsolható össze a zenészóriás. A Concerto 4. tételében azonban mind címével (Intermezzo interrotto), mind egyértelmű idézeteivel (Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország – vajon a Kárpátia együttes tagjai tudják-e, hogy a dal amit játszanak zsidó származású szerző műve?!) érzékelteti, kit jelképez az ifjú szerelmes, aki imádottjának szerenádot ad (Bartók hazája Radnóti hazája), és kit a garázda részeges banda (szabadságharcosnak csúfolt, futballszurkolónak álcázott gyilkosok békemenete 1943 –ban), amely a szerenádot durván félbeszakítja. És a Divertimento! Csak, akinek nincs füle a hallásra, az nem hallja a fájdalmat, a szorongást, a félelmet a darab mélyén. A félelmet, hogy Magyarország is megadja magát a rabló és gyilkos rendszernek (figyelem: áthallás!)Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet.]
Sem Vásárhelyi Gábornak
[tisztségét tekintve „Bartók- jogutód”. Írnám: Bartók-örökös, de méltatlannak tűnik a szellemi hagyaték ápolására. „… politikusai ezzel azt mondták ki, ha Bartók Béla ma születne Nagyszentmiklóson, akkor az MSZP szerint nem lenne magyarnak tekinthető – akkor se nyúljon a mai határainkon kívül született valóban nagy magyarok nevéhez, ha ez éppen a mai politikai céljainak megfelelne.” (Ha már komcsik: Volt egyszer egy Tanácsköztársaság! Kodály Zoltán és Bartók Béla vezető szerepet játszott az 1919-es kommün zenei életében, s ezért mellőzés is érte őket a Horthy-rendszerben. ˙(Úgy tűnik, csak Bartók jogdíjainak örököse nem értesült minderről.)) Így függ össze a foci, a zene, a nemzeti önérzet, a fasizmus, a kommunizmus…]
Sem nekem ezzel a bejegyzéssel!
vendégszöveg: Hont András, Hegyi Gyula, Temesi Ferenc, Ujfalussy József
Ennyit fogtam fel a szövegből, amikor a Mester előénekelte a dalt. (Inkább a dallamon, ritmuson, harmóniákon járt az eszem – hangszereltünk, nem a verset elemeztük.)
Később a stúdióban már nemcsak arra figyeltem, hogy az ének tiszta legyen, az üzenet egyre fontosabbá vált: Ajjaj, jön a vonat, ideér és végünk.
[Az ezredforduló tájékán járunk; koronaúsztatás, Árpádsávos zászló, hajrámagyarok, MIÉP – ilyesmi. Gerendás Péter a művész vészt jósló érzékenységével egy zuhanó repülőről (repülőből) énekel: Figyelj! Csak oldalra ne nézz! Jobbról valaki csurkán benéz.
Kiafaszomaza Csurka, legyintünk a fenyegetésre. Fasiszták?! Kampóskeresztes nácik?! Szánalmas soviniszták?! A XXI. században?! Csak nem! Európába tartunk (kiabálja Kern András a vízből)!
Nem ijedünk meg eléggé, de azért minden koncert végén eljátsszuk a Százéves pályaudvart (Gerendás-Bródy) –az ördögöt festjük a falra?
Akkoriban Gerendás Erkel-díjat kapott, ma Petrás Jánost (leírom, mert hinni szeretnék benne, hogy kevesen tudják), a „Revíziós” Dalfesztivál-győztes Kárpátia nevű szupergrupp énekesét lovagkeresztelik meg (gondolom, pontos és lendületes basszusgitár játékáért, miniszterelnöki előterjesztésre).
Megint: kiafaszomaza Petrás! legyinthetnénk, de már kifelé tartunk Európából. (Lám, még a felvilágosultabbja sem adja vissza az érdemrendjét.)
Semmi párhuzam: Gerendás – zenész – Liszt Ferenc-díj
Petrás – hülye náci – Magyar Arany Érdemkereszt (polgári tagozat]
Amikor a vonat újra elindult a százéves pályaudvarról(ra), Bródy mester múlt századi bölcsességével figyelmeztetett: Ez a vonat rajtunk megy át, letagadni kár. Aki nem kerül alája, jól az se jár.
Nem hittük el. A jobboldali keresztény nemzeti kurzus nem fasiszta, rasszista, nacionalista, soviniszta, önkényuralmi rendszer! Majd megvédi az állampolgárait.
És a vonat most ideér:
A peronon vigyázzunk! Ne csak itten álljunk! Legalább kiabáljunk!
Köszönet a videóért Máthé Zsoltnak!
Egy rádióműsorban Szávai Gézával identitásról, csendről, zajról, másságról, kirekesztettségről, siketekről - metaforákról beszélgettünk.
Géza könyvének címe: Székely Jeruzsálem.
„Erdély legendásan toleráns földjén, ahol több nemzet él sok évszázada egymás mellett – a 16. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. Lelki zsidóknak vallották magukat. A második világháború idejére már csak néhány család maradt a Küsmőd pataka melletti Bözödújfaluban (a „székely Jeruzsálemben”). Aztán jöttek a zsidótörvények. Volt, aki megkeresztelkedett, de volt, aki lágerbe, krematóriumba ment azokkal, akikhez erős kapocs fűzte: a hit.”
HUMANUS
If I were a rich man, I would fix a TV screen on the wall as if a picture frame, and I would keep on projecting The Piano on it. Without sound I would slow it down so as to admire the visual composition, colours and shapes. I would enjoy the dynamics, the passion and the eloquence of gestures, I would try my best to conceive and understand as much as possible of destiny reflected on people's face. I would see still-lifes with particular atmosphere, fascinating landscapes, stories implied by movements. I would stare at portraits (self-portraits?) of well-experienced people, trying to find out their thoughts and feelings. Just like in a modern art gallery. I would never get bored with it.
This is the film - art.
Egy este Esti gyanútlanul bandukolt hazafelé a Duna parton, amikor hatalmas vihar kerekedett, dörgött-villámlott, és az egyik villám pontosan kettészelte. Jobb- és bal- (ahogy békés honfitársaink emlegetni szeretik: angyali és ördögi) oldalára hasadt. A kórházban testét valahogy összefércelték, de a kétlelkűség gyógyíthatatlannak bizonyult. [Ép testben két lélek].
Esti(k) az első pillanattól kezdve ki nem állhatta egymást, csak kevés közöset talált magában. Ami megvolt az egyikben, hiányzott a másikból. Egyként voltak irigy, féltékeny, gonosz és ostoba (még ha a jobboldal következetesebben is).
Eleinte csak az egyet nem értés okozott gondot hétköznapi életében; nehezen döntötték el, mit válasszanak az étlapról, mibe öltözzenek, melyik tévécsatornát nézzék. A világról alkotott képük, ízlésük végletesen [végzetesen] különbözött. Képtelen voltak eldönteni, higgyenek-e bármilyen természetfölötti erőben, vagy értelmezni a szót: szabadság.
Később már lelkiismereti válságot okozott Esti(k)nek a környezet. Nem tudta, hogyan viszonyuljon a zsidókhoz (cigányokhoz, melegekhez, a liberálisokhoz, nem beszélve a kommunistákról): jobbik(?) fele utálta őket, pedig Esti(k) fel sem ismerte őket megjelenésükről.Ha például megpillantott egy hajléktalant, dögölj meg, üvöltötte rögtön jobboldali énje, míg a bal inkább segíteni szerette volna a rászorulót. Egyszerre vittek takarót, vizet a Keletihez, és gáncsolták el a kisgyermekével rohanó apát a határon. Nem értettek (értették a ) szót: egyikük menekülőt, menekültet mondott, a másik illegális bevándorlót, betolakodót emlegetett...
Az idő múlásával az engesztelhetetlen gyűlölet megmérgezte Esti(k) minden pillanatát. Az elvakult düh hullámzott egyik oldalról a másikra, nem tudott aludni, enni. Elviselhetetlennek érezte életüket. Megváltásként élte-halta meg személyiség(ei) fejlődésének tragikus csúcspontját – a fékezhetetlen gyűlölettől önuralmukat vesztett jobboldal szíven szúrta (ön)magukat…
- Jó kis koncert lesz este a Művészetek Palotájában. Nem jössz?
- Ki játszik?
- Mándoki László!
- Az ikon?! Ott a helyem!
És Mándoki László születésnapi koncertjén, e jeles zenetörténeti pillanatban, kipirult arccal, ott tapsol államfő, kultuszminiszter, külügyminiszter a hangversenyteremben – mintha megannyi vájt fülű zenekedvelő -, és igen, ott ül közöttük fékezhetetlen zene iránti rajongását csúf kényszeredett mosoly mögé rejtve maga a miniszterelnök is. Lenyűgözve hallgatja tinédzserkora kedvencét, Mándoki Lászlót (van aki e nevet nem ismeri a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig?!).
[Itt az elbeszélés ritmusa döccen egyet, ahogy az író elhessegetni igyekszik nyomasztó hátsógondolatát; a miniszterelnök tán nem is Mándoki, hanem Dzsingisz kán rajongó lenne?]
Tehát az egyetemes zenetörténet e géniuszát, a nagy integrátort (© by Ákos), ünnepli az ország színe java. Mándoki nekünk írja és játssza a dalt. A haza önfeledt és boldog. - Minek ide Schiff András, ha itt van nekünk Mándoki László, a magyarok kulturális nemzetté válásának záloga?!
A miniszterelnök pedig roppantul élvezi a bulit, pattintgat az ujjaival, hejehujázik, dübög a lábaival. Csak akkor bizonytalanodik el kissé, amikor nem ismer rá elsőre a „sok kislányt meghágtak” sorra Chaka Khan (még egy diktátor?) előadásában, de később már ő is dúdolja a refrént.
- Ni csak, itt van John Helliwell is a Supertramp-ből! – böki meg a mellette ülő államelnök könyökét. – Emlékszel, mennyit hallgattuk annak idején a Logical Songot? – ábrándos tekintettel énekelni kezd: I said now, watch what you say, now we're calling you a radical, a liberal, fanatical, criminal… És csak a közvetlen közelében ülők láthatják, ahogy az ördögi mosoly eltorzítja az arcát.
Most pedig a képzelet szárnyán lépjünk be egy konkrétumba, olvasóim, és tekintsünk kissé körül. [A konkrétum azért jó (üdvös), mert konkrét, így el lehet képzelni, ami megkönnyíti az olvasást, miközben a képzeletnek semmi nem szab gátat, legkevésbé a konkrétum.]
Egy másik miniszterelnököt látunk, aki a sportcsarnok küzdőterének egy rejtett zugában áll gyermekeivel, és a tehetségkutató döntőjét nézi. Az öltözőfolyosóról kilépő zongorista (azért jött, hogy a fellépés szünetében megfigyelje a színpadot elölről is) eleinte nem biztos benne, kit lát maga mellett – egy kormányfőnek a díszpáholyban a helye, testőrök és oligarchák között, nem? De, igen, ő a miniszterelnök. Mégis, ahogy tapsol, beszélget a gyermekeivel, kortyol egyet az üdítőből, olyan… normálisnak, emberszerűnek tűnik!
A zongorista a hangszerhez ülve is ezen morfondírozik még, és elköveti a szörnyű hibát. A próbán megbeszéltekhez képest egy hanggal magasabban kezdi játszani [itt az író töprengve rágni kezdi ceruzája végét, mert kétséges, hogy a történethez kihagyhatatlanul tartozik-e a dal címe, de úgy dönt, leírja, mert nagyon igazságtalannak érezte mindig is, hogy a gyönyörű kompozíciót csak az előadóval azonosítják, pedig nyilvánvaló, hogy a zeneszerzőnek legalább akkora érdemei vannak a sikerben] Lerch István és Demjén Ferenc remekművét, a Jégszívet (D-dúr!). A megfázással bajlódó dalnok, pedig szívből énekel, és hősies küzdelme a magasabb hangokkal, a közönség számára is érzékelhető, elismerésre méltó erőfeszítéssé nemesül. Így lehet, hogy világraszóló diadalában a miniszterelnöknek is része van (volt).
vendégszöveg: Esterházy Péter
Hiába nyújtotta Esti Kornél a zacskót, jelezve, hogy a kutya nyomait fel kellene szedni, a békemenetes külsejű hölgy csak megvetően megrántotta a vállát, az ölébe kapta szerencsétlen, jobb sorsra érdemes uszkárját, és peckesen tovább vonult a béke és szeretet jegyében.
Esti csak állt ott a tehetetlenségtől megszégyenülten, próbálta leküzdeni a rátörő hányingert, és azon gondolkodott, honnan ismerős neki a rózsaszín blúzos emberalak.
Mikor ő lép bele a mocsokba, üvöltve káromolja a [hogy is mondta pontosan Parti Nagy Lajos] libezsibuzokomcsikat, Hoffmann Rózsához imádkozva, tanítsa végre móresre, hittannal, erkölcstannal, nádpálcával az egész, morális válságban dagonyázó csőcseléket!
És – vett mély levegőt Esti - ő csókol kezet meghatottan, könnyek között vezérének, ha közelébe jut!
Az indolens arrogancia fundamentuma a magukat felsőbbrendűnek kikiáltók fanatikus szektájának hite, a kiválasztottak közé tartozás. Csak a saját törvényeit tekinti érvényesnek – az ő kutyája oda szarik, ahová akar. És talán érinthetetlennek hiszi magát.
Amíg valaki a hajára nem keni, amit a kutyája ott hagyott… - gondolta sötéten Esti Kornél.
Amikor a miniszterelnök feldúlt ábrázattal az irodába lépett, a szóvivő már nem élt. Szélütés érte, vagy valami más baja történt, elég az hozzá, hogy lefordult a székről és hanyatt vágódott. Gyorsan orvost hívattak, de aztán látták, hogy a szóvivőből már elszállt a lélek. Csak akkor fedezték fel mély fájdalommal, hogy a megboldogultnak tulajdonképpen volt lelke, bár ő ezt nagy szerénységében sosem mutatta. Hanem maga a halál, a jelentéktelen személyeké csakúgy, mint a nagy embereké – félelmetes.
- Azt a leborult szivarvégit! Mi a fene folyik itt?! - üvöltötte az elnök.
A mögötte ijedten toporgó kormánytagok sápadtan meredtek egymásra. - Ezt nehéz lesz megmagyarázni…!
Fél órával korábban…
Az ország háza fölött gyülekező felhők alkonyi félhomályba burkolták a termet. A vihar előtti csend szinte tapintható volt, amikor a szóvivő a mikrofonhoz lépett, és beszélni kezdett. Szavait nem tudom pontosan visszaadni, de szépen, meggyőzően szónokolt. Beszélt a párt és az állam vezetőinek hősies erőfeszítéséről, áldozatkész munkájáról, az odaadó gondoskodásról, aminek következtében az ország tündérmesébe illő átalakuláson ment át. A gazdaság hihetetlen fejlődéséről, a virágzó demokráciáról, a pezsgő kulturális és művészeti életről. (A hallgatóság az érdeklődés legkisebb jele nélkül figyelte.) Büszkén méltatta az egységbe forrt nemzet elkötelezettségét, kikezdhetetlen hitét, bátor helytállását, amivel tönkrezúzta az elvetemült, saját hazájára rontó ellenzéket. Éppen ott tartott, hogy a példa követendő valamennyi ország számára, amikor hirtelen elcsuklott a hangja.
A teremre halálos csönd ereszkedett, amit a távoli mennydörgés csak még jobban kihangsúlyozott. A jelenlévők a drámai pillanat hatása alatt lélegzetvisszafojtva figyelték, mi következik. A szóvivő szemét lehunyva, remegő kézzel a szájához emelte az odakészített poharat, és ivott egy korty vizet. Csak nagy sokára tudta folytatni.
- Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ebből egy szó sem igaz! Nem tudom, kit lehet ezzel az undorító maszlaggal félrevezetni, de nekem már elegem van a visszataszító képmutatásból! Hazudtunk reggel, éjjel meg este! Nem akarom tovább csinálni!
Ekkor felemelte a fejét, azt várva, az ablakon beragyog a viharfelhők közül kibukkanó nap, és ragyogó arany glóriát von a feje köré, de semmi ilyesmi nem történt. Könnyben úszó szemét a hallgatóságára függesztve még egyszer erőt gyűjtött, és kimondta:
- Kérem, bocsásson meg mindenki, akit rászedtünk, becsaptunk, tönkretettünk, saját érdekeinkért feláldoztunk! - Azzal kirohant a teremből.
Amikor az irodájába ért, már nem töprengett, nem tépelődött, egyszerre csak – mint mondani szokás – se szó se beszéd, fogta magát és meghalt. Amikor a miniszterelnök feldúlt ábrázattal az irodába lépett, már nem élt…
Vendégszöveg: Gogol – Holt lelkek
Esti a minisztérium felé tartott, amikor először hallotta a baljós mondatot:
Rózsi, a kurva anyádat!
Estit ugyan Kornéliának hívták, mégis visszafordult erre a hangra, de csak egy kapucnis, kutyát sétáltató fiatalembert látott, aki meggyőző kötelességtudattal szedegette csinos zacskóba gyönyörű golden retrieverje nyomait az óvoda kerítése melletti pázsitról. Hogy hívhatnak egy kutyát Rózsinak?!, gondolta Esti Kornélia, aki egyébként is utálta az állatokat.
Néhány nap múlva egy gimnázium igazgatói irodájába lépett be, amikor megszólalt a reszelős hang: Rózsi, a kurva anyádat! Meghökkenve kapta fel a fejét, de az alázatosan hajlongó igazgatón kívül nem volt senki a környéken. A fülemmel lehet valami, próbálta nyugtatgatni önmagát. Majd elmúlik.
Délután összerezzent, amikor a sofőr magából kikelve szidta a kurvanyját, miután - szokásához híven – irányjelzés nélkül kanyarodott a szembejövő busz elé. A szöveg sértette a méltóságát, de megszólítás nélkül hétköznapinak tűnt. Hanem este Esti a lányát próbálta hívni telefonon, és újra, mintha a kagylóból jönne: Rózsi, a kurva anyádat! Jeges rémület szorította össze a torkát. Segítség, orvost!, suttogta.
A vizsgálat nem tartott sokáig. A doktor hümmögött, feltett néhány érdektelen kérdést, vérnyomást mért, kopogtatott. Végül felírt egy bivalyerős antibiotikumot, hogy attól talán elmúlik. Nem múlt el. Sőt! Esti fülébe egyre gyakrabban harsant, harsogott, kiabált, kiáltott, ordított, bömbölt, üvöltött, süvöltött, döngött, morajlott, rikoltott, rivallt, zendült, zúgott, zengett reccsent, recsegett, ropogott, csikorgott, zakatolt, robbant, pattogott, dörgött, robajlott, csattogott, dobogott, nyögött, nyüszített, nyekergett, vonított, nyüszített, brekegett, makogott, motyogott, mekegett, dadogott, dünnyögött a szózat: Rózsi, a kurva anyádat! Ezt halotta mindenhonnan más-más hangsúllyal, jól kivehetően, vagy elmormolva, dühösen, megvetően, visszafogottan, halkan, vagy sztentori dinamikával.
Esti Kornélia képtelen volt másra gondolni, a fejében egyetlen mondat forgott: rózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádat.
Utolsó erejével a templomba menekült. Istenem, segíts, nyögte térdre borulva. Könnyes szemét a mennyezetre emelte, várva a megváltást.
Ekkor egy emberi kéz jelent meg a templom falán, és írni kezdett. Esti Kornélia fejében elhallgatott minden hang, megszűnt minden gondolat, halálra váltan bámulta, ahogy a betűk formálódnak. Azt hitte, tudja, mit ír a kéz, de a végzetes mondat helyett a következő felirat jelent meg: Mene, tekel!
Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak.
Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál...
Vendégszöveg: Moldova György, Papp Gábor Zsigmond, Biblia
A király egy reggel nehéz álmából arra ébredt, hogy egyedül van.
(Egy másik fordítás szerint, amikor egy reggel Esti Kornél nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában (tollhiba: az agyában).
Noboszmeg, morogta archaikusan maga elé, de a dermedt csendet nem oldotta a rusztikus közlés.
Mi történt velem? Nem álmodott. Egyetlen lélek sem volt rajta kívül a birodalmában. Mindenki elment.
Lajtha Gabriella képe
Először a szegények indultak útnak a jobb élet reményében. Elég sokan voltak, és mindenki vitt magával még egy embert. Aztán utaztak a gazdagok is, itt már nem kaptak semmit a pénzükért. Felkerekedtek a diákok, mert tanulni akartak, és velük tartottak a tanáraik, hogy taníthassanak; miért maradtak volna megalázó körülmények között? Az orvosokat külföldön megbecsülték, tehát mentek, és utánuk vánszorgott a sok beteg, mert nem maradt, aki gyógyította volna őket. Elmenekültek a művészetkedvelők, mert a király országában giccsé vált minden művészeti alkotás (Semmi művészet!). Még a király kedvenc labdarúgói is külhoni pályákra vágytak. Utánuk vonult a szurkolók többsége, aztán a kemény mag is elkullogott, mert nem mehetett be a stadionba (igaz, ez nem a királyon múlott). A leghűségesebb alattvalók (tollhiba: alávalók) még maradtak egy darabig, de hiába próbáltak vakon hinni uralkodójukban, vagy dolguk jobbra fordulásában, kénytelenek voltak belátni: a birodalom összeomlott.
Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget, illetve a másik fordítás szerint ostobaságot?, gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt.
Csípje meg a kánya, gondolta a király a bazmeg helyett – nem hiába mesterkedett Soros meg a szekértolói!
Vendégszöveg: Franz Kafka és Esterházy Péter
Akinek füle van, hallja meg!
Az emberek, a hangok érzékelésében is, mint minden másban is, persze különbözőek.
A legtöbb halló ember számára fontos a zene, de vannak olyanok is, akik nem értékelik.
Azért vagyok ma itt, hogy mindenkinek elmondhassam: nekünk, siketeknek is nagyon fontos a zene.
Hiszen imádunk mulatni, táncolni, nagyokat bulizni, éppen úgy, mint a halló emberek.
Pontosan érezzük a zene ritmusát testünkön, bőrünkön.
Számunkra a zene ugyanúgy alkalmas a kommunikációra, mint a hallóknak.
Számomra a jelnyelv a kezek tánca.
A jeleknek ugyanúgy van ritmusa, mint egy dalnak.
Örülök, hogy megfogalmazhatom önöknek, amit én gondolok a hangokról.
Mégpedig, hogy a csend hangja nem a némaság, nem az üres csend.
Köszönöm, hogy Éry Balázs tudja ezt, és gondolt ránk is, hallássérültekre.
Megérezte, hogy a zene lehet vizuálisan is élvezhető.
Érezzék jól magukat a csodálatos hangszerek és a zene társaságában!
(Weisz Fanni)
Mostanáig nem értettem, miért csinálja, miért teszi tönkre az országot, de azt hiszem rájöttem.
Nem rögeszmés elmebeteg, akinek néhány választási vereség és a fokozhatatlan uralkodni vágyás elvette az eszét – mint ahogy legtöbben gondolnánk -, nem Óz, a nyomorult szélhámos, aki magasabbra jutott, mint amire képességei jogosították, és elvesztette kapcsolatát a külvilággal, hanem egy gigantikus formátumú államférfi, aki vállalva tragikus történelmi szerepét, önfeláldoz hazája üdvére. A cinikus, a korlátlan hatalomtól tébolyult önkényúr bőrébe bújik. Maga köré gyűjt haszonleső, gerinctelen és/vagy idióta szolgákat - lásd még: miniszter (államtitkár, polgármester, szóvivő, újságíró, énekes, sportoló…) -, és kormányozni kezd: tönkretesz mindent, az Alvilág legmélyebb bugyraiba irányítja alattvalóit, hogy az ostoba, tehetetlen csőcselék felismerje önnön gyarlóságát, és a tisztítótűzből kiemelkedve felépítse az igazságos társadalmat - a káosz romjain újjáépülhessen az ország. A diktátor valójában egy felvilágosult vezér, önként vállalt történelmi szerepe a nép által rettegett szörnyetegé. Az önmaga ellen fakasztott gyűlöletben egyesül a nemzet. Éljen a forradalom!
Másképpen: az Úr és Lucifer egy személyben. A Teremtő, aki azért alkot élhetetlen világot, hogy az ostoba, hitehagyott Ádámok megtanulják megkülönböztetni a Paradicsomot a Pokoltól, és ő a Magyar Nemzeti Lucifer, aki színről színre vezet bennünket végig a kételkedés új útjain, hogy felismerjük, miként tehetjük ezt a világot jobbá („mit rontani vágyol, szép és nemesnek csírája lesz”).
Ebben a világban az ember lop, csal, hazudik, öl, butít és nyomorba dönt!
Lop, hogy felismerd: lopni bűn!
1. szín: A Minisztériumban oligarchák alkudoznak, a gazdasági miniszter (Ádám) próbál a kedvükben járni. Kintről behallatszik a nemzet javainak igazságtalan elosztása miatt lázadó tömeg zaja. A tüntetők (köztük Éva) a minisztérium kapujához láncolják magukat.
Csal, hogy felismerd az álnokságot!
2. szín: Az Országházban a választási törvényről vitatkoznak. A házelnök elégedetten figyeli, ahogy a legutolsó ellenzéki képviselőt (Ádámot) is kivezeti az ülésteremből a házőrség. Ádám túlüvölti a kormánypárt mamelukjainak vastapsát:
Barátod az, ki a hon ellene.
A felséges nép majd ítél fölötted.
Előtte vádollak, honáruló:
Csempészetért az állami javakban,
Rokonszenvért az arisztokratákkal,
Vágyódásért a zsarnok uralomra.
Hazudik, hogy felismerd az igazságot!
3. szín: A Főtérre menetel békésen az élmunkások hada, hogy meghallgassa az ünnepi beszédet. Ádám és Éva egy táblát cipel „Te értünk, mi érted” felirattal. A Kedves Vezető a kormány felülmúlhatatlanul sikeres teljesítményéről szónokol. Szavait rendre félbeszítja a lelkes tömeg és a magasztos pillanatot megörökíteni igyekvő tévé- és rádióriporterek, újságírók üdvrivalgása, ütemes tapsa.
Öl, hogy felismerd: mások élete is érték!
4. szín: A zsúfolt kórteremben jajongó betegek kara kiált enyhülés után. Egy kormányhivatalnok (Éva) lép be, és szigorúan magyarázni kezdi, miért nincs elég orvos, ápolónő, gyógyszer, amikor az egyik ágyon felismeri a haldokló Ádámot.
Butít, hogy felismerd a tudást!
5. szín: A főtérre menetel békétlenül az ifjúság. Értelmes, nyílt tekintetű, őszinte fiúk és lányok, köztük Ádám és Éva egy táblát cipelve: "Mi Vagyunk Azok, Akikre Mindvégig Vártunk”
Nyomorba dönt, hogy felismerd: mindenkinek joga van méltó életkörülményekhez!
6. szín: Az aluljáróban hajléktalanok közt ül Ádám, sebesre fagyott lábát dörzsölgetve. Amikor a nyomorultak a beözönlő rendőrök elől menekülni próbálnak Ádám képtelen talpra állni…
A nézőhely átváltozik: A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten a trónján. Angyalok serege térden. Lucifer, Ádám és Éva a trón mellett áll. Nagy fényesség.
AZ Úr
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
ANGYALOK KARA
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsúl áll Isten kegyelme.
AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz –e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?
LUCIFER
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja – bár az mit se tesz –
Egy percre az embert, majd visszatér.
De bűnhődésed végtelen leend
Szüntelen látva, hogy mit rontani vágyol,
Szép és nemesnek csírája lesz.
ÉVA
Értem a dalt, hála Istenemnek!
ÁDÁM
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!
Az Úr
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!
"O Natale tutti i giorni, o non é Natale mai"
Either it is Xmas everyday, or it is never Xmas Day
Ugye jól értem: nem a hajléktalanság a probléma, hanem a hajléktalanok által okozott kellemetlenség?! (Abba most nem szeretnék belegondolni, hogy a hajléktalan emberek életét miért teheti tönkre bárki…)
A hajléktalanok tehát aljas indokból elviselhetetlenné teszik „más, nem hajléktalan emberek életét.” Koszosak, büdösek – nem hajlandóak beülni rózsavízzel illatosított kádjukba, mert egyszerűen utálnak mosakodni -, tolakodóan koldulnak – elszórják a pénzüket, képtelenek felelősségteljesen gazdálkodni -, részegek – csak a mulatozáson jár az eszük -, lusták – nem dolgoznak, hiába a vonzóbbnál vonzóbb munkalehetőség. Ez elviselhetetlen! A hajléktalankérdés végső megoldására van szükség! Vágjunk rendet az élesre fent alaptörvénnyel! (Tetszettek volna körültekintőbben alaptörvénykezni!) Számoljuk fel, szüntessük meg – no, nem a hajléktalanságot – a hajléktalanokat!
Ez lenne tehát az Orbán-féle konzervatív, jobboldali, polgári, keresztény világnézet válasza a szegénységre? Alighanem, mert a konzervatív, jobboldali, keresztény polgárok lelkesen bólogatnak. Tán még nemzetikonzultálni is fognak.
Uramisten, mit szólna ehhez Jézus?!
Az önzetlenség, az embertársaink iránt érzett felelősség, a szociális érzékenység, hogy ne mondjam: a szeretet nem tenné elviselhetőbbé a „más, nem hajléktalan emberek életét?!”
Kanadai Magyar Hírlap/Ellenszék
You Take My Breath Away – talán Freddie Mercury legszebb dala. Talán a legszebb szerelmes dal, amit ismerek. Kihez, kinek szól? Lehet a címzettje – ahogy Shakespeare szonettjeinek – akár férfi, akár nő. Fontos ez? Nekem semmi esetre sem.
De a gyönyörű dalba beleordít a nemzeti erkölcsvédő: dögölj meg, mocskos buzi!
És meghallom a politika felszentelt templomában, a „szabadkőműves-marxista keresztényüldözésről” felháborodottan prédikáló, Orbán Viktor szóhasználatával: „csuhásokat”, akik főpapjukkal együtt az elvakult gyűlöletet hiszik missziójuknak. A korlátlan hatalom birtokosaiként, a demokrácia oltárán bemutatandó, hiábavaló áldozatokkal sem törődnek; nem sokat kell várnunk a másságot tiltó törvényekre, s holnap már a nemzeti alaptanterv része lesz a homofóbia.
A felvilágosult világ ellen hirdetett keresztes hadjárat könnyen a pokolban végződhet. Az inkvizítorokat elsöpri az idő, de a dal ugyanaz marad!
U.i. Bocsánat Freddie, hogy belekevertelek…
mottó: „Az egy zenekarban játszó zenészek nem lehetnek ellenségek, legalábbis amíg a koncert tart.” (Paul Hindemith)
Ha én liberális demokrata volnék - aggódnék, nagyon aggódnék. Lehet, hogy a demokrácia nevű izé nem is kell annyira a zembereknek? Sopánkodnék reményvesztetten: a kifinomultabb ideológiák befogadásához bizony fejlettebb intelligencia szükséges.
Ha én kereszténydemokrata volnék - szégyenkezve mormolnám: a nevemben néhány elvakult, ostoba fanatikus félreértelmezi a Szentírást (és a saját szerepét a társadalom formálásában). Lesz mit meggyónniuk.
Ha én fasiszta volnék (feltéve, de nem megengedve!) - némi bizonytalansággal és nagy-nagy büszkeséggel masíroznék fel, s alá a nemzet útjain. Tépelődve, melyiket válasszam a két politikai képviselet közül, de dagadó kebellel hirdetném: az én hazámban a legjobb nácinak lenni!
Ha fülkeforradalmár volnék - ijedten bámulnám, ahogy összeomlik a Nemzeti Együttműködés Rendszere. A szememnek higgyek, vagy a Kedves Vezetőnek? Miután kijózanodtam, azon töprengenék: hogy csaphattak be ilyen kíméletlenül?
Ha én kommunista volnék - elkeseredetten próbálnám megértetni az ellenséges környezettel: az ideológia nem azonos a szép elvekkel visszaélők bűneivel. És reménykednék – neomarxizmus, az antitézis időszaka múlóban, a nemzetközi helyzet fokozódik… - új hajnal (ABPOPA) hasad.
Ha szocialista volnék – önkritikusan, párját ritkító őszinteséggel kiáltanám a világba: Ezt elkúrtátok! Talán már megbűnhődtetek érte. A mindennél van rosszabb princípiumának empirikus bizonyítéka (lásd még: unortodoxia) újabb esélyt kínál.
Ha én zöld volnék – először tisztáznám, mi is az a zöldség, amiről beszélek, s a liberálisokkal, demokratákkal együtt bizakodnék a társadalom öntudatának fejlődésében. Csak utána lennék büszke az engem képviselők tisztességére, de akkor nagyon, mert ennél tiszteletreméltóbb tulajdonsága politikusnak nincs.
Édesanyám bölcs asszony volt.
„Amilyen a mosdó, olyan a törülköző” – mondogatta mindig, amikor az Újvidék téri általános iskola tanári karának elfogultságával próbáltam magyarázni a bizonyítványomat. „Azt kaptad kicsi fiam, amit kiérdemeltél.”
„A demokrácia arról biztosít, hogy ne kormányozzanak minket jobban, mint ahogy megérdemeljük” – ezt George Bernard Shaw tartotta fontosnak leírni, nem kevésbé bölcsen. Ha Magyarországon demokrácia van, akkor azt kapjuk, amit kiérdemeltünk: Fernando Alonso - ként kormányzó Kedves Vezetőt.
(Lásd még: Békemenet – „Ő értünk, mi érte!”)
De mi biztosít minket arról, hogy NE kormányozzanak minket rosszabbul, mint ahogy megérdemeljük?
Másképpen: miről biztosít bennünket az önkényuralom?
„Mindenki azt a virágot szagolja, amit leszakított.”
Ezt is édesanyámtól hallottam. Bölcs asszony volt.
Horváth Péter
Csöndes esti mese - második rész
Van ám még egy csudája a fülünkkel érzékelhető világnak. Az angyalok álma: a zene. Van, aki azt hiszi, angyalok nincsenek. Lehet, hogy nekik van igazuk, de ha angyalok nincsenek is, álmuk attól még lehet. Ki tudja, mi volt előbb, a valóság vagy a mese? Én nem tudom, mint ahogyan nem tudta az a zongorista sem, akiről beszélni akarok nektek.
Nagyon ügyes zongorista volt, csodálatosan muzsikált, de senki nem akarta hallgatni. Még aki szeretett volna odafigyelni a játékára, annak se sikerült, olyan nagy volt a városban a lárma. Az utcán buszok dübörögtek, villamos zörömbölt, autók és motorok püfögtek, aszfaltfúró gép kotkodácsolt, de mintha emeletes vastyúk lett volna. És nem csak az utcán volt nagy a zaj. A lakásokban mosógép pörgött, teafőző sípolt, bömbölt a rádió, szólt a tévé, pityegett a komputer. A lakók rég nem tudták már, hogy a sok-sok hang közül melyik a fontos. A zongorista elkeseredett. Bánatában arra gondolt, siketeknek fog muzsikálni.
Igenám, de hogyan?
A siketek semmit nem hallanak. Van, amelyik úgy születik, mintha nem volna füle. Mások betegség miatt vesztik el a hallásukat. Olyan is van, aki vénkorára süketül meg. Nagy szót hallok, fiam, szokta mondani az én anyukám, ami annyit jelent, hogy csak a hangos szót hallja, a halk hangok elosonnak a füle mellett. Aki siketen születik, talán nem is tudja, mi az a hang. Hát még, hogy milyen lehet a zene? Hogy fog akkor a mi zongoristánk a siketeknek muzsikálni?
Rosszkedvűen hajtotta álomra a fejét.
Hanem álmában – hiszitek, vagy nem – egy angyallal látogatta meg.
Kisangyal volt, mint egy pille.
– Hát téged mi bánt? – kérdezte a zongoristát.
Az elpanaszolt neki mindent.
– Egyet se búsulj – felelte az angyal –, majd én segítek rajtad.
Reggelre kelve a zongorista nem emlékezett az álmára. Gondolhatjátok, mekkora meglepetés érte, mikor kiment az erkélyre, hogy a virágait meglocsolja. Az erkélyajtótól jobbra egy különös, zongora-forma valami állt, mindjárt a kis sámlija mellett. Akkora volt, mint egy elektromos hangszer, testéből lámpák álltak ki. Volt köztük led-izzó, bicikli- és autófényszóró, neoncső, és még egy tucat különféle lámpa. A billentyűi színesek voltak. Kottatartójára papírlap volt csipeszelve. A lapon felirat állt:
’VARÁZSZONGORA”
A muzsikus nem akart hinni a szemének.
– Hát ez meg?
Eszébe jutott az álma.
Aztán meg az jutott eszébe, hogy angyalok csak a mesében vannak.
Nem sokat töprenghetett, odafent megdördült az ég, eleredt a zápor. Akármilyen hangszer is ez, gondolta, megáznia nem szabad! Becipelte a szobába, leült elé, hogy kipróbálja. Egy kék billentyűt ütött le először. Kék fény öntötte el a bútorokat és falat. Így járt a többi billentyűvel is. A piros hangok pirosan, a sárgák sárgán ragyogtak. Ha gyorsan játszott, a zongora fényei szaporán pislogtak. Ha lassabb dallamot játszott, a fények lassan, méltóságtejesen keltek életre. Aztán a falon egyszer csak megjelent a dallam kottájának rajza. A kottafejekből léggömbök, szalagok, lepkék születtek.
Nahát, gondolta a zongorista, ha ezzel a hangszerrel adok koncertet, azt nem csak a siketek fogják érteni, de talán a hallók is odafigyelnek majd a játékomra. Jött-ment, telefonált, tárgyalt, intézkedett, meghirdette a tervezett koncertet.
Egy erdei tisztáson gyűlt össze a kíváncsi hallgatóság, hogy a varázszongora játékát megcsodálhassa. Jöttek siketek és hallók, öregek és gyerekek, messzire eljutott a csodakoncert híre. Maga a híres Zajboszorkány is megjelent a nézőtéren, félelmetes seregével. Mindenféle csörgő-zörgő, mechanikus- és elektromos szerkezettel felszerelkezve érkeztek. Amint a zongorista az első hangot megszólaltatta, éktelen csörömpölésbe, ordibálásba, zajongásba kezdtek. A Zajboszorka le-fel suhant köztük, kacagva bíztatta őket:
– Üssétek, húzzátok-vonjátok! A zene fölösleges! Még hogy angyalok álma! Angyalok nincsenek! Dolgozni kell, sietni kell! Jönni kell, menni kell!
Nem tudom pontosan, hogy a Zajboszorka honnét érkezett. Talán a világ láthatatlan réseiből bújt elő, mert vannak ám ilyen rések, repedések, hasadékok a világ szövetén. Oda hullanak be azok a dolgok, amiket nem találunk. Elveszett zsebkendők, zoknik, elfelejtett álmok.
A zajbrigád lelkesen csörömpölt. Volt, aki kerepelt, mások tapsoltak, dobogtak. Volt, aki ütvefúró géppel lukakat fúrt a padlóba. A siketek mindezt nem hallották. Lenyűgözve figyelték a varázszongorából áradó fényeket.
A Zajboszorka ekkor újabb parancsot sikoltott:
– Árnyékokat! Hozzatok sötétet!
De a zongorista nem adta fel. Egyre játszott és játszott, míg az árnyékok és fények harcában egy kósza ritmus kezdett kialakulni.
Fény, sötét, fény.
Sötét, sötét, fény.
– Ne így! – kiáltott a Zajboszorka. – Összevissza! Összevissza!
De az ő sikolyai is belesimultak a közös ritmusba.
Fény, sötét fény.
Összevissza, összevissza!
Sötét, sötét fény.
A zajongók egyszerre mozogtak.
– Piff, puff, szün, szün. Dirr, durr, lalala.
Végül egyre kevesebb lett a piff, a puff meg végképp elmaradt. A zajboszorka összeszottyadt, és eltűnt az ütvefúrógép által fúrt lyukban.
Mikor a zongorista befejezte a játékát, a siketek lelkesen tapsoltak. A hallók elszégyellték magukat. Lehet, hogy akinek kevesebbje van, annak van többje?
Az angyal pedig, aki végig ott röpdösött a tisztás fölött a koncert ideje alatt, mosolyogva repült haza. Megágyazott magának a dióhéj ágyán, lefeküdt, szárnyára hajtotta a fejét, és elégedetten aludt el.
Vajon mit álmodhatott?
Kérjétek meg anyut, dúdolja el.
Horváth Péter
Csöndes esti mese - Első részHolt volt, hol nem volt, volt egyszer egy siket planéta. Némán forgott az ég vizében, nem hallatszott rajta semmiféle hang. Igaz, hiába is hallatszott volna, hiszen a siketbolygón nem lakott se állat, se ember. Évmilliókig pörgött magában, hangtalanul keringve a napja körül. Még ma is törik rajta a fejüket a tudósok, miképpen lett belőle gyönyörűséges, vad óceánokkal borított Föld. A tenger mélyéből földrészek bukkantak elő, tajtékos felhők keringtek fölöttük. Ha a felhők irdatlan döndüléssel összeütköztek, villámok cikáztak belőlük, félelmetes fénybe borítva a fekete tengert.